Napsütéses délután volt, amikor Anni kiment az erdő szélére, a
csipkésbe. Volt bőven csipkebogyó, jól is lakott belőle, hiszen éppen ebédidő
volt. Aztán lefeküdt a száraz fűbe és a kék égen úszó kis felhőfoszlányokat
nézte. Becsukta a szemét, hogy még egyszer felidézze maga előtt az arcot.
Minden apró részlet pontosan kirajzolódott előtte. Először csak a szabályos
arcforma és a vállig érő, hullámos haj, aztán a halványpiros száj, a rövid,
egyenes orr és végül a mogyoróbarna szemek. Azok a szemek, amik mindig kicsit
szomorkásan, de ártatlanul néztek, és keskenyen ívelt világosbarna szemöldök
volt fölöttük. Igazán szép és különleges arc-elmélkedett Anni, amikor hirtelen
megjelent Szerafina, az erdőtündér. Anni sokszor látta már őt, de még sosem
beszélgettek, mivel az erdőtündérek igen félénkek az emberekkel szemben. Ennek
ellenére Annitól nem féltek, mert tudták, hogy az erdészházban lakik.
Hamarosan Főbe is előmerészkedett, aki mindig Szerafinával együtt járta az
erdőt. A tündérek egy darabig ott mókáztak Anni körül, aki merengve nézte vidám
játékukat, majd egyszer csak eltűntek az erdő sűrűjében.
-Valaki felénk közeledik. Te is hallod Főbe?- suttogta Szerafina,
mert a fák közül lépteket hallott.
-Igen. Ez biztosan egy ember, olyan hangosan közelít. Anni nem
lehet, ő ott fekszik a csipkésben.
-Valóban. Jobb lesz gyorsan elbújni.
Szerencsére közel volt a patak és az erdőtündérek csak a tiszta
víz alatt tudnak láthatatlanná válni. Ezért sietve le is buktak a hullámok
közé.
-Most már biztonságban vagyunk -mondta Főbe megkönnyebbülten egy
kőbe kapaszkodva - de ki lehet ez a furcsa idegen, még sosem láttam
errefelé?
A tündérek alaposan szemügyre vették a patak partján sétáló fiút.
Én sem láttam még soha. De azt meg kell hagyni, igazán helyes
ifjú. Nem túl magas, de szép testalkatú.
A fiú lehajolt a víz tükréhez, így az arcát is megcsodálhatták.
Hosszasan nézte a csobogó habokat, és mintha néhol vöröses színben játszottak
volna a hullámok. Bizonyára csak a fák törzse tükröződik benne- gondolta
magában, majd folytatja útját az erdei ösvényen.
-Gyere Főbe, kövessük!
-Megőrültél? Még a végén észrevesz minket és akkor végünk!
-Ne legyél már olyan nyúl! Gyere utánam!
El is indultak, olyan halkan repültek a lombok között akár a
baglyok. Sokáig követték, mint az árnyék, míg elérkeztek egy kis tisztáshoz,
ahol a fiú leült egy farönkre. Szerafina és Főbe egy közeli fenyőfa ágai közé
rejtőzve figyelték őt.
-Vajon miért ült le? Miért nem megy tovább?
-Nem tudom. De jó embernek tűnik. Nincs nála se puska, se fűrész…
-Attól még lehet gonosz. Sok ember látszik ártatlannak utána pedig
mégis irtják sorra az állatokat és az erdő fáit. Ha elfogy az erdő nem lesz
otthonunk…
-Jaj, Főbe! Ne fesd az ördögöt a falra!
-Én ugyan nem. Csak figyelmeztetlek, hogy ne bízz az emberekben.
Az ördögöt meg inkább ne is emlegesd!
Ekkor el is hallgattak mindketten, mert eszükbe jutott, hogy az
ördög mindig akkor jelenik meg mikor a legkevésbé akarják. Bár nem gyakran
esett meg, hogy valaki tündér létére bármikor is találkozni akart volna vele.
Ott is termett mellettük az ördög abban a pillanatban. Sokkal kisebb volt
náluk, csak egy arasznyi magas, mégis olyan ügyesen ugrált a fa ágai közt, mint
egy mókus. Közben pedig kárörvendően vihogott, ami egyébként is szokása volt.
-Szervusztok tündérkéim! Csak nem azt a jóképű fiatalembert
stírölitek?
-Mi közöd hozzá? Takarodj innen átkozott!
-Talán azt akarjátok, hogy odamenjek és megsúgjam neki, hogy két
szép kis erdőtündér az ő kegyeit lesi a fenyőfán?
-Úgy sem mersz odamenni, csak a szád jár.
-Valóban ez elég unalmas mulatság lenne. Meg amúgy sem áll
szándékomban a ti kedvetekben járni. Valami sokkal érdekesebbet találtam ki-
mondta kacagva az ördög- errefelé közeledik éppen három kölyök. Azt hiszem, ők
kaphatóak lesznek egy kis szórakozásra. Megyek is, rögtön beavatom őket a
tervembe.
Az ördög leugrándozott a fáról és elrohant abba az irányba,
ahonnan Szerafináék jöttek az imént.
-Menjünk innen, gyorsan! Az ördög biztosan ránk küldi az
embereket- nyugtalankodott Főbe.
-Ugyan már! Ne nyafogj mindig! Nem kell mindent elhinni, amit ez a
kis mitugrász mond. Biztos csak ránk akart ijeszteni. De nézd a fiút, még
mindig ott ül. Milyen szomorú szemei vannak. Talán oda kéne menni hozzá.
-Bolond vagy. Inkább tűnjünk innen, mindjárt ideérnek.
Meg is érkezett hamarosan a kis csapat az ördög vezetésével, aki
tisztes távolságban ugrándozott előttük a bokrok ágain.
-Gyertek, csak gyertek! Látjátok azt a fenyőfát? Az lesz az! Rajta
hát! Lássatok neki!- mondta az ördög vihogva, majd egy szempillantás alatt
eltűnt a sűrűben.
A három kölyök megállt a fa alatt, Szerafina és Főbe pedig
csendben lapultak az ágak között.
-Nézzétek, ott egy fészek a fán!- szólt az egyik.
-Lássuk csak, mi van benne! Majd én felmászok érte!- mondta a
másik kacagva.
Meg is próbált felkapaszkodni a vékony kis fára, de az ágak
magasan voltak, nem érte el őket, így visszaesett a földre. A másik kettő jót
nevetett rajta.
-Jaj de béna vagy! Na, várj csak, majd én!
A másik is megpróbált felmászni, de ő sem járt sikerrel, a
harmadik pedig meg sem próbálta, mert az volt a legkisebb. Eközben a tündérek
pisszenni sem mertek. Milyen furcsák az emberek, belerángatják a másikat a
balhéba aztán még ki is nevetik egymást- gondolta magában Főbe. A kölykök
tanakodni kezdtek, mitévők legyenek, aztán végül a legkisebb felkiáltott:
-Ugyan minek másznánk föl? Nézzétek már milyen kis satnya ez a fa!
Egy rúgással kidöntjük az egészet.
-Jól beszélsz öcsi! Ezt csak bízzátok rám, majd én elintézem!
Kidöntjük ezt a tűzrevaló szemetet!- mondta a legnagyobb, és mindhárman nagy
vihogásban törtek ki.
-Szerafina, meneküljünk!- suttogta Főbe miközben megragadta
barátnője karját, hogy lefejtse a fáról. Szélsebességgel repültek tova az
erdőben a tisztást megkerülve. Útközben Szerafina még vetett egy pillantást a
farönkre, de a fiú már nem ült ott. Vajon mióta nincs ott? Észre sem vettem,
amikor elment- gondolta magában. A fiú pedig már mesze járt, még azelőtt
elment, hogy a három kölyök odaért volna.
A kölykök addig ütötték-vágták a fácskát, amíg az recsegve zuhant
a földre. A fészekben csak tollakat és néhány tojáshéj darabkát találtak.
Valószínűleg sárgarigóé lehetett. A kidőlt fának letördelték az ágait,
összerugdosták, aztán otthagyták, mint akik jól végezték dolgukat. A tündérek
meg csak szálltak, szálltak, hátra se mertek nézni, csak akkor amikor már egy
ideje nem hallották a kölykök vihogását. Nagyon elfáradtak, ezért leültek pihenni
egy nagy kőre. Néhány perc múlva felbukkant egy másik társuk, Küllikki.
- Szervusztok, lányok! Mi járatban errefelé? – kérdezte mosolyogva
a mindig vidám Küllikki – kicsit fáradtnak tűntök.
- Azok is vagyunk! Menekülnünk kellett! – mondta lihegve Főbe.
- Gyertek be hozzám és meséljétek el mi történt!
Küllikki egy nagy tölgyfa odvában lakott Artemisszel. Amikor
megérkeztek Artemisz éppen teát főzött így rögtön meg is kínálta vele a
vendégeket. Ők pedig elmesélték micsoda szörnyű dolog történt az imént, a másik
kettő pedig szájtátva hallgatta őket. Majd Artemisz megkérdezte:
- De hát hogy kerültetek a fenyőfa tetejére? Vagyis miért
üldögéltetek ott?
- Egy fiút követtünk a pataktól a tisztásig. Aztán ott leült egy
farönkre és azt vártuk mikor indul tovább.
- Persze ez az egész Szerafina buta ötlete volt, mint mindig! –
vágott közbe Főbe.
- És hová lett a fiú?
- Nem tudjuk. Valahogy szem elől tévesztettük és eltűnt.
- Csak nem arra a fiúra gondoltok, akit én is láttam előbb az erdei
ösvényen?- kérdezte Küllikki.
- Honnan tudnánk, hogy kit láttál te? De talán ha gyorsan utána
eredünk még utolérhetjük és akkor kiderül!
- Akkor nyomás!
A négy kis tündér gyorsan kiröppent az odúból és a fiú nyomába
eredt. Kis idő múlva meg is pillantották, már bent járt az erdő mélyén. Valóban
ő volt az.
- Hát itt van. És most mi lesz? Odamegyünk hozzá?- kérdezte kissé
gúnyosan Főbe, aki mindig bizalmatlan volt az emberekkel.
- Ez jó ember, a légynek sem ártana. Hiszen nézz rá, milyen
szomorú! Fel kéne őt vidítani!
Eközben a fiú leült a patak mellett egy kőre, tenyerébe hajtotta a
fejét és a víztükröt nézte.
- Gyertek, van egy ötletem! – mondta Szerafina, és intett a
többieknek, hogy kövessék őt.
Egy kicsivel arrébb lebuktak a víz alá és elúsztak addig a helyig,
ahol a fiú ült a parton.
- És majd ha szólok mindenki bújjon elő egyszerre! Egy, kettő, három…most!
Először Szerafina vörös haja csillant meg a víz fölött, majd sorra
a többiek is kiemelkedtek. A fiú csodálkozva nézte őket, nem hitt a szemének.
Egy kis afféle repülés-bemutató után Szerafina leült a fiú mellé. A kis tündér
még a válláig sem ért. A szomorú szemek felcsillantak és végre mosolyra
húzódott a szája is. A tündérek boldogan nézték. Szerafinának eszébe jutott
Anni, akit ott hagytak a csipkésben már jó néhány órával ezelőtt. Talán még
mindig ott fekszik a fűben! „Lehet, hogy a fiúnak nem is ránk lenne szüksége.
Egy másik emberrel biztosan jobban szeretne lenni. Azt hiszem elvezetem őt
Annihoz!” – gondolta. Megfogta a fiú kezét, felhúzta őt a kőről és intett a
többieknek is, hogy menjenek utána. A legrövidebb úton mentek, de így is jó
egyórányi járásra volt az a hely, ahol Anni feküdt. Félúton lehettek, amikor
egészen közelről egy fülsértő, de ismerős hang hallatszott. Az ördög közeledett
feléjük, majd egy pillanatra elhallgatott, mikor észrevette, hogy négy
erdőtündérrel áll szemben. Aztán gyorsan összeszedte magát és nagyképűen azt
mondta:
- Gyertek csak ki a tisztásra! Nézzétek meg a művemet! – és a kidőlt
fenyőfához vezette őket – Na ezt csináljátok utánam! Én csak füttyentek egyet a
kölyköknek és ők kidöntenek egy fát. Füttyentek kettőt és hoznak fűrészeket,
kivágják az egész erdőtöket! Micsoda jó mulatság lenne!
Még folytatta volna tovább a fecsegést, de a fiú felkapott egy
letört fenyőágat és kis híján agyoncsapta vele az ördögöt. Az pedig vesztét
érezve gyorsan elugrándozott. Még néha hátrafordult, hogy utánuk vágjon pár
sértő megjegyzést, aztán eltűnt a sűrűben. A fiú szomorúan nézte a tönkretett
kis fát, de lehajolt a fűhöz és újra elmosolyodott. A fűben sok kis apró
fenyőfa lapult, valószínűleg a kis fenyő első magjai hulltak és ezek keltek ki.
Évek múlva talán sok nagy fa lesz belőlük, ha az emberek nem bántják őket.
A nap már majdnem a távoli hegyek csúcsához ért, ezért a kis
csapat sietősebbre vette az iramot. Hamarosan megérkeztek a csipkésbe, ahol
Anni még mindig ott feküdt a fűben. A fiú közelebb lépett hozzá és fölé hajolt.
Anni kinyitotta a szemét. Először csak egy szép arcot látott és a hullámos
hajat, majd a mosolygó szájat és a keskenyen ívelt világosbarna szemöldököt a
szomorkás szemekkel. Ezután felült és körülnézett, de a tündérek már nem voltak
sehol.
Merényi Laura meséje
Vác
Köszönet a meséért!