2012. szeptember 20., csütörtök

A félszeg kiskacsa


Margit néniék tanyáján voltak, disznók, kecskék, nyulak és sok-sok szárnyas állat. Abból éltek, hogy szaporították, hizlalták, és eladták őket. Férjével és két fiukkal együtt, szinte naphosszat dolgoztak. Nagyon örültek, amikor kicsik születtek vagy keltek. Margit néni kosarakba rakott szalmára rakta a tojásokat, és arra ültette a kotló szárnyasokat.
Egyik alkalommal az egyik kosárban egy kacsa ült a tojásain, kettőn egy-egy tyúk, és a negyediken egy gyöngytyúk.
A faluból kijártak hozzájuk friss húsért, tojásért, kecskesajtért. Történt egyszer, hogy Hilda asszony unokájának, Zolikának annyira megtetszettek a gyöngycsirkék, hogy nem akart hazamenni. Hilda mama addig-addig könyörgött Margitkának, míg az rá nem állt, hogy eladja az ülő gyöngyöst a kelendő tojásokkal. A hisztiző Zolika berohant az ólba, ahol a szárnyasok ültek. Azok rémülten ugráltak fel a kosarakról.
-    Meg kell várni, amíg visszaülnek! - Utasította őket Margit néni.
Amikor mind a négyen visszaültek, Margitka egy pokróccal kezében beosont, és a gyöngytyúkra terítette.
-   Nagyon lassan guruljanak hazáig, és a pokrócot csak akkor vegyék le, ha már a helyére       tették a kosarat és becsukták az ajtót! - Aggodalmaskodott Margit néni.
Hilda mamáék vigyáztak, és nem történt semmi baj. Zolika is lehiggadt, és várta, hogy kikeljenek a saját gyöngyöseik. Úgy kilenc nap múlva csipogásra lettek figyelmesek. Megemelték a gyöngyöst, hát három aranyos kiscsibe már ki volt kelve. Szaladtak a szakajtóért és meleg ruháért! Szépen belerakták, betakarták őket és bevitték a házba. De észre vették, hogy a maradéktojások közül az egyik, jóval nagyobb a többinél. Nem bántották, de sejtették, hogy amikor Zolika megzavarta az állatokat, akkor kerülhetett át a másik kosárba.
Bent egy dobozban megetették és megitatták a kis jövevényeket. Zolika csak messziről nézhette. Attól féltek, hogy agyonszorítaná őket. Estére megint kelt négy, és az ötödik tojás is meg volt repedve. Reggelre kikelt a kiskacsa is a négy csirke mellett, és délutánra még három. Még négy tojás maradt a gyöngyös alatt, de abból már másnapra sem kelt semmi. Így az aranyos kiscsirkéket és a kacsát visszaadták a mamának, hogy melegítse és tanítsa őket enni.
Szegény kiskacsa csak nézte testvéreit, hogy mennyivel kisebbek és tarkábbak, mint ő. Ahogy a mama mutatta, enni sem tudott és nem vette a szárnyai alá sem. Szegényke reszketett a hidegtől és a félelemtől. Szerencsére Hilda mama észrevette. Bevitte és betette a szakajtóba.
      -    Kimegyünk a tanyára Margitkáékhoz!
Szólt férjének utasítóan.
      -    Visszavisszük a kosarat, pokrócot és az eltévedt kiskacsát.
Szedelőzködtek és indultak. Margit néni csodálkozva nézte Hilda mama kezében a szakajtót.
      -    Gondolom, már a kacsák is kikeltek? - Törte meg a csendet Hilda mama.
      -    Azokból nem adunk el.
      -    Nem venni szeretnék, hanem ezt a kis kakukkfiókát nem fogadja el a gyöngyös.
Mondta, miközben átnyújtotta a szakajtót. Margit néni óvatosan becsempészte a többi kicsi közé a félszeg kiskacsát. Azok már az ő nyelvén beszéltek, és jó meleg volt a mama szárnyai alatt. Ugyan kicsit félénkebb maradt, mint a többiek, de meg tanult enni és kiváló úszó lett belőle, de még ma is összerezzen, amikor meghallja a gyöngyösök hangos kiabálását.


Szabóné Anna

Köszönetünk a meséért!

2012. szeptember 19., szerda

A forrástól a tengerig - Mese a vízről

Valahol messze, ahol a hegyek az égig érnek, egy nap morogva megrázta magát a föld. A sziklák közt ekkor apró repedés keletkezett, amelyen kristálytiszta, hűs víz tört elő. Megszületett egy forrás.
A víz gyűlni kezdett egy kis mederben. Korábban a hegy gyomrában, örök sötétségben tengette napjait. Most rácsodálkozott a kék égre, majd amikor a meder megtelt, túlcsordult rajta, s elindult, hogy felfedezze a világot.

Csobogott az erecske. Útjában megitatott néhány növényt, majd utat törve maga előtt egyre bátrabban igyekezett lefelé. Nem sokára társra akadt. A szomszéd hegyről alácsurranó hegyi patak befogadta. Már ketten folytatták útjukat.
-         Lám, milyen erős lettem! Sebes vagyok, mint a szél, és bátrabb mindenkinél! – gondolta magában.
A hegy lejtője lassan megszelídült, a patak rohanása lassult, így a víz elgyönyörködhetett a ragyogó, aranyló napsütésben, a zöld fű közül kikandikáló színes virágokban, az égen suhanó érdekes formájú felhőkben, a fák bólogató lombkoronájában. Út közben jobbról két újabb erecske csatlakozott hozzájuk, így a patak vize még bővebb lett. A hegyoldalból nekiiramodva még bátrabban igyekezett világfelfedező útján. Egyszer csak hirtelen megtorpant. Sziklák zárták el az útját. A víz egyre csak gyűlt, gyűlt a tavacskában, míg az egészen megtelt, s ekkor a peremen hangos kiáltással zuhogott alá vízesés képében. Lent kavargott, játékosan birkózott tajtékos társaival, majd tovairamodott a falu irányába.
Amint beért a házak közé, elámult. Partja mentén gyerekek játszadoztak, arrébb asszonyok merítettek korsóval a vizéből. A falu szélén különös épülettel találkozott. A vízparton álló ház oldalában hatalmas fakerék forgott, s bentről furcsa zakatolás hangját hozta a szél. A víz játékosan belekapott a kerék lapátjába, és alaposan megforgatta, mielőtt tovafutott. Vígan őrölt a vízimalom.
Alig folytatta útját, mikor újabb testvérére akadt. A két patak folyóvá szélesedve lejtett tágas medrében. Néhány csónak meglovagolta a hullámait. Erre nagyon büszke volt! Ringatta, sodorta a járműveket. Élvezte az erejét.
Ekkor hatalmas házak vetettek árnyékot a vízre, és minden irányból apró erecskék futottak felé. Némelyik orrfacsaró bűzt árasztott. A víz megrémült.
-         Vigyázzatok rám! – csobogta rémülten. - Mi lesz így a hullámaim közt úszkáló halakkal? Jaj, oda a tisztaságom, a legféltettebb kincsem!
Rohanva hagyta el a várost. Vissza se nézett, csak sietett, hogy minél távolabb kerüljön tőle.
Útja során még több másik folyóval találkozott, velük egyesülve hatalmas folyammá duzzadt. Hátán már nagy hajókat hordott. Nem tudta hová megy, csak követte a medrét.

Leszállt az éjszaka, de ő nem pihent. Amikor a hajnal vörösre festette az ég alját, csodálatos látvány tárult elé: hatalmas kéklő, végeláthatatlan víztükör várta.
-         Megérkeztem! – ujjongott, miközben elvegyült a tenger kristálytiszta, sós vízével.
Ámulva nézte a korallok közt játszadozó színes halrajokat és a játékos delfinek hancúrozását, miközben feloldódott benne, egyé vált vele.

Harcos Katalin
Köszönjük a mesét a vízről!

2012. szeptember 18., kedd

A tintahal meséje


   Valamikor réges-régen a végeláthatatlan tenger vizében békésen élt a nagy kékség számos lakója: csigák, rákok, tengeri sünök, parányi élőlényektől az óriástermetű halakig.
   Ám egyszer  csak az emberek elkezdték bepiszkítani a vizeket. Beleengedtek mindenféle vegyszert, olajat, felesleges hulladékot. A szennyezett folyók belefolytak a tengerekbe, és pusztulás járt a nyomukban. Az emberek nem gondoltak arra, mennyi kárt okoznak a vizek élőlényeinek. A partok közelében élő kicsi tengeri sünök, a védtelen apró halak és rákok mind beljebb és beljebb menekültek a tengerbe. Sokan elpusztultak közülük.
   Egy igen öreg, több száz éve nagy tekintélynek örvendő tintahal idejét látta annak, hogy egy napon maga köré gyűjtse a körülötte nyüzsgő-mozgó élőlényeket,és átadja tapasztalatait az  ifjabbaknak.
   -Íme, eljött a kellő idő! -fogott bele mondandójába. Beszéde közben tíz karjával indulatosan csapkodott. –Nem tűrhetjük tovább, hogy az emberek gondatlanságukkal szándékosan tönkretegyék az életünket.
   -Így van, tennünk kell valamit, mielőtt késő lesz! –helyeselt azonnal a szépségére büszke medúza.
   -Megbetegednek a gyermekeink! –siránkozott egy tengeri sün is. –Egyre csak szennyezik az emberek a vizet. Így mindnyájan elpusztulunk!
   A tintahal elérkezettnek látta az időt, hogy visszavegye a szót.
   -Elmondok nektek egy csodálatos történetet Alizról.Hallgassátok csak!Aliz Szíriusznak, a halak királyának legkisebb gyermeke volt. Az egyetlen, aki piros színnel jött a világra. Rejtelmes lénye, egyedülálló különlegessége csodával volt határos. Éjjel úszkálva élt a tenger vizében, akárcsak haltestvérei. De nappal más volt, igazi lányként élt az emberek között,bizony! A tengeri pók megszőtte, a bíborcsiga pedig pirosra festette álomszép, fátyolszerű nappali ruháját. Amikor betöltötte a tizenhatodik esztendejét, Szíriusz király komolyan így szólt hozzá:
   -Édes Aliz lányom! Tudd meg, hogy rád nagy feladat vár mostantól. Meg kell mentened a tengert, mert megbetegítették az emberek. Menj el közéjük! Add tudtukra, amíg nem késő, ha tönkreteszik a tenger élővilágát, maguk is elpusztulnak velünk együtt.
   Aliz örömmel vállalta a megtisztelő feladatot. Egy verőfényes napon éppen a tengerparton üldögélt egy magas sziklán. Hosszú, nedves hajfürtjeibe bele-belekapott a fújdogáló szél. Elképzelhetitek, milyen elbűvölő látványt nyújtott!
   Ekkor érkezett oda váratlanul a parti kastély gazdája, Bertold herceg. Amint megpillantotta a szépséges tüneményt, rögtön beleszeretett. Megparancsolta a szolgáinak, hogy tüstént hozzák elébe a lányt. Megszokta, hogy minden kívánságát azonnal teljesítik. Ám most a szolgahad dolgavégezetlenül tért vissza, mert a titokzatos lény üldözői elől a mélybe vetette magát, és szempillantás alatt eltűnt a habokban.
   Másnap mindez megismétlődött. Harmadnap már maga a herceg járult a lány elé. Így szólította meg:
   -Ki vagy te, szépség? Miért menekülsz előlem? Jöjj velem a palotámba, és légy a feleségem!
   -Az én nevem Aliz- szólt a lány. –Olyat kérsz tőlem, amit nem teljesíthetek. Ismerlek téged, herceg. Te tönkreteszed a tengert azzal, hogy birodalmad összes hulladékát: fürdővized szennyét, hintóid mérgező festékét, megunt bútoraid darabjait a vízbe szóratod. Nem gondolsz arra, hogy ezzel mennyi kárt okozol a tenger élőlényeinek? Hogyan is várhatod el, hogy együtt éljek veled, miközben testvéreim és barátaim a szemem láttára betegednek meg és pusztulnak el miattad?
   A fiatal herceget meglepték a kemény szavak. Így még sohasem mert beszélni vele senki! De nagyon megszerette a lányt, ezért megígérte, hogy meg fog változni a kedvéért.
   Megparancsolta a szolgáinak, hogy tisztítsák meg a vizet a szennytől. Háza népének megtiltotta, hogy ezentúl szemetet szórjanak a tengerbe. Ha társaságot hívott, barátait, ismerőseit is mind arra biztatta, hogy ezután ők is vigyázzanak jobban a tenger élővilágára.
   Aliz válaszút elé ért. Apja, Szíriusz király figyelmeztette: ha feleségül megy a herceghez, soha többé nem változhat vissza hallá, csupán a szárazföldön folytathatja tovább az életét. Aliz ez utóbbit választotta, de sohasem felejtette el, honnan jött és mit kell tennie.
   Bertold herceg és Aliz rég elköltözött már arról a helyről, ahol egymásra találtak. Azóta járják a világot. Egyre több és több társat találnak az emberek között.Olyanokat, akik sokat tesznek azért, hogy megvédjék a tenger tisztaságát, a vizek élővilágát.
   -Most pedig menjetek, szóródjatok szét mindnyájan a tenger világában annyifelé,ahányan csak vagytok! Keressétek meg Alizt és szóljatok neki! Mondjátok el, hogy ismét nagy szükségünk van a segítségére- fejezte be meséjét az öreg tintahal.

Hegedűs Ilona meséje
Köszönjük!
   

2012. szeptember 14., péntek

Lajhár úr és a favágók


Lajhár úr tudott a többi lajhár társáról, de élete eddigi tíz évét békességben töltötte egyedül, fáról-fára járva, kedvenc leveleit rágcsálva. Tudta, hogy élete pontosan olyan, mint a többi lajháré és azok megboldogult lajhár felmenőié, akik már évszázadok óta ugyanazokat a leveleket rágcsálták minek unokáit most épp Lajhár úr tömte a szájába.
Egy nap midőn Lajhár úr ismét eszegetéssel és bámészkodással töltötte az idejét, megpillantott nem túl messze egy rokont. Ilyen nem történt az elmúlt öt hónapban, gondolta, és talán a következő ötben sem fog. Ám néhány másodperc múlva újabb rokonok kobakjai tűntek fel a lombok között. Lajhár képességekhez mérten igencsak igyekeztek valahová. Lajhár úr értetlenül állt az eset előtt, és igyekezett felidézni mely jeles alkalom lehet ez a mai nap. Mire kitalálta, hogy az éves Famászó Verseny már megrendezésre került idén, Víz ünnepe csak két hónap múlva lesz – de az úgy sem számít, mert egy-egy lajhár asszonyon kívül senki nem keresi olyankor a társaságát – a lajhár csapat az ő fájához ért.
Lajhároknál a közlékenység is legalább olyan lassan folyik, mint a rágás, így hát mire túljutottak az üdvözlésen, el is telt a délután fele.
Ám Lajhár úrnak ezután nem maradt sok alkalma visszatérni a táplálkozás gyönyöréhez, ugyanis a sietségben lévő lajhárok közleménye kínos ponthoz érkezett.
- Fák dőlnek ki Lajhárföld déli határán – és ezzel a kijelentéssel kezdetét vette az estig tartó beszámoló, melyből Lajhár úr megtudta, hogy színes, keménykobakú majmok vágják a fákat morgó gép-krokodilokkal. Az is kitudódott, hogy még soha senki nem látta ezeket az amúgy nagyon furcsa majmokat, így a nyelv, amin beszéltek is teljesen idegennek számított. Nem hasonlított se a hegyi gorilla szavára, se az erdei csimpánzok rikácsolására, sem pedig a páviánok pimasz perlekedésére.
A tanácskozás eltartott reggelig, mikor is Lajhár úrnak is alkalma nyílt meghallani a szörnyű gép-krokodilok hangját. Nem volt vitás, tovább kellett állniuk észak felé, ugyanis a fák – azok amelyeket tegnap és tegnap előtt, meg a múlt héten kopasztott meg leveleitől – egyszeriben dőlni kezdtek magukkal rántva indák sokaságát és felröppenésre kényszerítve sok-sok színes tollú madarat.
Lajhár urat elszomorították a látottak, ugyanúgy, mint társait. A levágott fák helyében csupasz tisztások maradtak, és a fa csonkok körül kis állatok próbálták megtalálni feldúlt otthonukat.
Bámészkodásra azonban nem volt idő, folytatniuk kellett útjukat az Északi Határ felé.
Délután újabb tanácskozásba kezdtek és lajhár tempóhoz mérten gyorsan döntésre jutottak. Meg kell állítaniuk az idegen majmokat, különben holnaputánra az Északi Határ is eltűnik, és akkor nem marad fa, amely védelmet nyújtana a Jaguár ellen.
Ám a terv mikéntje még mindig vitatéma volt. Lajhár úr végül arra az elhatározásra jutott, hogy majd ő maga néz szembe az idegenekkel és megpróbálja értésükre adni, hogy a tevékenységük Lajhárföldjétt veszélyezteti. A tanács egyhangúan fogadta el ötletét, így egy újabb átszunyókált éjszaka után, éppen a nap első sugarainak felbukkanása előtt Lajhár úr leereszkedett az éjszakai fájáról – melyet egyébként nem talált olyan kényelmesnek, mint az otthonit – és elindult a földön amolyan esetlen lajhár módján: lassan de biztosan. Mire az idegenek közelébe ért, a tábort vert majmok reggelihez készülődtek. Lajhár úr az orra után ment és rövidesen egy faasztal előtt találta magát melyet a majmok ültek körbe.
- Hát te ki vagy? – nyújtogatta a nyakát az egyik.
- Lajhár úr vagyok – mondta meglepve Lajhár úr, remélve, hogy a majmok is értik őt. – Megtudhatnám, hogy ti kik vagytok?
- Fakitermelő munkások vagyunk – válaszolták a majmok. – Mi vagyunk az emberek.
Lajhár úr nem akart időt vesztegetni arra, hogy elgondolkodjon a hallottakról, ezért rögtön a tárgyra tért.
- Kedves emberek, azért jöttem, hogy megkérjelek titeket: ne vágjatok ki több fát.
Az emberek csak bámulták Lajhár urat. Legtöbbjük a világ majd minden pontján járt már, de egyikük sem találkozott még fákat védelmező erdőlakóval.
- A fák tetején lakunk.
Az emberek még mindig elképedve nézték a bátor lajhárt. Soha nem gondoltak arra, hogy amit tesznek azzal másokat sodornak veszélybe. Némán néztek felválta egymásra és Lajhár úrra.
- Fiúk – szólalt meg az egyik nagy sokára. – Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de szerintem ez így nincs rendjén. – mondta az egyik ember.
- Egyet értek – mondta a másik és levette fejéről a sisakot. – Én nem vágok ki több fát.
Ennek hallatán több se kellett Lajhár úrnak, letette az elemózsiaként hozott faágat és eltűnt a fák között.
Az emberek már csak az ágat találták Lajhár úr helyén. Még aznap összepakolták eszközeiket és elhagyták az erdőt. Visszatérve a városba mindenkinek elmondták, hogy milyen állatok laknak a fák között, és, hogy szükségük van az emberek védelmére, mi több ezt ők kérték egy küldöncük által.
Így vált híressé Lajhár úr esete a favágókkal, akik megértették miért nem szabad több fát kivágni, és védelmükbe vették Lajhárföld népét. Azóta minden évben, az erdő és az emberek között lévő béke jelképeként, a favágók egy új fát ültetnek az egyre növekedő erdőhöz. A lajhárok pedig békésen élik nyugodt és meglehetősen lassú életüket, mindennap örömmel falatozva otthonuk lombkoronáját, mely védelmet és kényelmet nyújt nekik.

 Varga Ildikó
2009-11-11.
Szigetszentmiklós

2012. szeptember 11., kedd

A királylány ötödik szekrénye


Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy hatalmas királyság, telis-tele aranysárga levelű fákkal, bordó bokrokkal, és persze boldog és bölcs emberekkel. Az egész királyságban magát Péter királyt tartották a legeslegbölcsebbnek. Péter királynak volt egy kislánya, akit Almának neveztek el.
Egy varázslatosan szép napon a királylány a cicáját, Kacifántot simogatta és azt mondta neki:
- Gyere, kiscicám, van egy jó ötletem! Megkeressük a király bá… vagyis a király Péter urat…, hát úgyis tudod, kit, cica, szóval megkeressük apát, szeretnék kérni tőle valamit!

A királylány végigszaladt a csillogó márványlépcsőkön, a cipője sarka koppant, a pörgős szoknyája libbent. Kacifánt hangtalanul lépkedett puha mancsain.
- Édesapám! – kiáltott kedvesen a királylány az olvasóterembe lépve.
A király éppen dinoszaurusz-szakértő tanácsadójával társalgott régi időkről, jövőbeli dolgokról, és ráncolt homloka egyszerre kisimult, amikor meglátta a kislányát.
- Gyere, édes! Ülj az ölembe, és mondhatod! Látom, ma rendkívüli mondanivalód van.
- Édesapám, lehetne, hogy az ezüstösen csillogó babaruháimat külön szekrénybe pakolhassam?
- Érdekes kérés, mondta a király – De gondolom, van itt még valami.
- Igen. Azt hiszem, ahhoz, hogy rend legyen, az átlátszó játékaimnak is külön kis szekrény kellene, apu! Szeretnék egy különleges átlátszó szekrénykét az átlátszó babakarpereceknek, babanyakláncoknak és babagyűrűknek.
- Meglátjuk. Van-e még valamilyen furcsa kívánság?
- Ha nem nagy kérés, szeretnék a rajzaimnak is egy gyönyörű új tárolóhelyet.
- Édes lányom… Bizony nem olyan nagy kérés ez! Ámde jól gondolom, hogy nem az utolsó?
- Hihi – kuncogott a királylány – Jól gondolod! Annyi szép apró vázám van. Kaphatok majd valamikor hozzájuk egy új üvegszekrényt?
- Utánanézünk, és azt hiszem, ha okosan elpakolunk a szobádban, meg is tudjuk oldani. Nekem is van cserébe kérésem! – szólt Péter király.
Alma alig várta, hogy hallja, mit kér az édesapja, annyira szeretett volna örömet okozni neki. Kacifánt, a cica is kíváncsian hegyezte a fülét.
A király udvariasan megkérte a dinoszaurusz-szakértőt, egy kis ideig legyen türelemmel, tanulmányozza néhány percig a lexikonokat, amíg egy fontos dolgot el kell intéznie. Egyik kezébe kapta Alma királylányt, a másikba a cicát és felballagtak a márványlépcsőkön. A királylány szobájába lépve az édesapa megszólalt:
- No, jól figyelj, most jön a kérésem… Ideteszünk a szobádba három tárolót. Egy ezüstöt, egy különleges átlátszót, illetve egy papírdobozt. A negyedik, a vastag falú üvegtároló a konyhában lesz. Kérlek, ha valamire már nincsen szükséged, dobd az ezüstösen csillogó fémeket az első csillogóba, a műanyag flakonokat a különleges átlátszó második tárolóba, a papírhulladékot a harmadik papírdobozba! Ha pedig véletlenül olyan üveg akad, amelyre már nincs szükség, csak szólj, én leviszem a negyedik, konyhai üvegtárolóba.
- Apu, ez igazán könnyű kérés – mosolygott a királylány. Szétválogatom a kacatokat, mindent a helyére dobok. Nézd csak, itt van a fiókomban jó pár összegyűrt papírgalacsin. Mikor dobhatom ki őket az új papírgyűjtőbe?
- Délutánra meglesz az új papírgyűjtő, rendben? – szólt a király, és Alma bólintott - És nyugodtan kiválogathatod az ezüstös babaruhákat, mert, azt hiszem, hamarosan meglesz hozzájuk az új, ezüstösen csillogó szekrényke! Beszélek az udvari asztalosunkkal, és persze édesanyáddal is. Az asztalos elkészíti az első kis szekrényt, anya pedig kiválasztja a legszebben csillogó ezüstöt a Királyi Festékes Kamrából. Még karácsony előtt befesthetitek a szekrényedet, tehettek rá csillogó matricát. Aztán feltétlenül mutassátok meg, hogyan sikerült! Ha minden rendben megy, szép sorban a többi szekrényt is megszerezzük.
- Köszönöm, apa! – mondta Alma, és átölelte a király lábát. Szorította a vastag bársonypalástot, ahogy csak bírta – Szeretlek.
- Én is szeretlek, kincsem.

Az udvari asztalos, a királylány és édesanyja, a királyné szép sorban elkészítették a szekrénykéket, Alma pedig rendben tartotta minden játékát a szobájában. Amikorra később Alma királylány elvégezte az iskoláit, ő lett a Királyi Tárolási Főszakértő. Végiglátogatta a királyság óvodáit és iskoláit, ahol aprócska gyerekeknek tanította, hogyan kell a különleges tárolókba gyűjteni azokat a dolgokat, amelyekre már nincsen szükség. A felnőtteknek pedig abban segített, hogy minden, ami még a tárolókban összegyűlt anyagokból hasznosítható, a megfelelő helyre kerüljön. Alma a Királyi Tárolási Főszakértői Udvari Kinevezési Ceremónián a jeles alkalomból édesapjától egy nyakláncot kapott. A nyakláncra függesztett pici kulcshoz tartozó szekrénykét is átadta Péter király a lányának:
- Emlékszel, hogy gyerekkorodban kértél tőlem négy szekrényt? Hát, megnőttél azóta… Az ajándékom egy ötödik kicsi szekrény, nagylányom! Büszkék vagyunk rád.
Alma a kulccsal kinyitotta a régi szekrénykét, és biztos volt benne, hogy igazi különlegességet tart a kezében.
- Ez itt az én gyerekkori, fenyőből készült apróságos tároló szekrénykém – szólt Péter király. Találsz benne régi fényképeket, egy akkori rajzomat a kedvenc gesztenyefámról, ami azóta óriásira nőtt a kertben, sőt megtalálod benne az első pár kiscipődet, amit édesanyáddal tettünk el emlékbe.
- Az emlékek szekrénye is nagyon fontos tárolóhely… – gondolta Alma, a Királyi Tárolási Főszakértő, amikor néhány év múlva ő is beletette az édesapjától kapott kisszekrénybe kislánya első pár kinőtt cipőcskéjét.

Kapás Csilla

Köszönjük ezt a tanulságos mesét!

2012. szeptember 6., csütörtök

Artúr, a bátor veréb



            Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis veréb, akinek a neve Artúr volt. Még fiatal, kis csemete korában történt, hogy elvesztette szüleit. Nagybátyja és a felesége nevelte föl a szegény árvát, de úgy szerették Artúrt, mintha csak a sajátjuk lett volna. Artúr hamar fölcseperedett és kirepült az otthont adó fészekből, aminek Cipúr, a nagybátyja nemigen örült.
 Artúr fiatalabb korában sokat kérdezősködött szüleiről, hogy miért haltak meg, de Cipúr azt válaszolta a gyereknek, hogy a levegő miatt, amit Artúr akkoriban nem nagyon értett. Hiszen miért halna meg egy felnőtt, egészséges veréb a levegőtől? Azóta nem is nagyon kérdezősködött többet, nem emlegette szüleit.
            Történt egyszer azonban, hogy Artúr egy békés, meghitt vacsora közben mégis egy kínos kérdést vetett föl:
-Cipúr, nem mesélnél nekem anyáról és apáról? Hogy miért is történt velük az, ami történt?
Cipúrnak majdhogynem torkán akadt egy jókora cseresznye-falat a váratlan kérdéstől és próbálta elterelni a szót:
-Azt akarod, hogy a finom cseresznye meg a kolbászvég veszendőbe menjen a légcsövemben?!
-Bocsáss meg, nem volt szándékos. Szóval mi is történt?
Cipúr köhécselt egy sort aztán egy nagy sóhajtás után belekezdett mondandójába:
-Hát…szóval…tudod réges-régen még 2010-ben az emberek nem tudták, hogy elpazarolják azt a sok kivágott fát, ahelyett, hogy örülnének a tiszta levegőnek, amit adnak. Nemcsak  kivágták azt a rengeteg fát, még nagy gyárakat is építettek, amik óriási füstfelhőket köhögtek ki a kéményeikből. Pár évtized múlva már mindenki tüdőbajos volt, még az állatok se mertek kimozdulni a levegőre. A te családod is csak bent kuporgott egy eresz alatt, amikor a világra jöttél te, és élelemre volt szükséged. Ekkor a szüleid kénytelenek voltak kimerészkedni, hogy ennivalót hozzanak a családnak, de egy hatalmas füstfelhőbe keveredtek, és nem jutottak levegőhöz…
-Ezt még sosem mesélted – vágott közbe Artúr értetlenül.
 És ezzel le is zárták a témát és tovább csipegették a gyümölcsöt és kenyérhéjakat. Artúr sose hozta szóba többet a múltat, de legbelül nagyon dühös volt a világra és az emberekre. Habár a helyzet javult, az emberek még most se tudták értékelni a levegőt, ami számukra is az életet jelentette.
 Egyszer egy szép nyári reggelen Cipúr és Artúr éppen egy ház verandáján tébláboltak, amikor egy kisfiú rohant ki az ajtón egy nagy flakonnal a kezében.
-Tomi, ha nem hozod vissza a dezodoromat, de gyorsan, akkor nem fogsz ma tévét nézni!-üvöltött egy hang a házból.
De a kisfiú ügyet sem vetett a figyelmeztetésre, tovább rohangált ide-oda a flakonnal a kezében és fújta mindenfelé a tartalmát. Ekkor Artúr és Cipúr irányába tartott a sziszegő micsodával, és egy jó nagy adagot fújt a két verébre. Szerencsére Artúr el tudott menekülni a végzetes spray elől, de Cipúrt érte egy nagy dózis. Ekkor az előző emberhang gazdája kirontott a verandára és a fülénél fogva berángatta a kisfiút a házba, ügyet sem vetve a szerencsétlen verébre, aki a földre esett.
-Jajj, Cipúr!! Lélegezz! Ne add föl! – sikoltott Artúr jajveszékelve, amikor elmúlt a veszély.
De Cipúr rekedt hangján, ami mellesleg úgy hangzott mint egy láncdohányosé, ezt felelte:
- Artúr, ne értem aggódj kérlek…azonnal vidd a feleségemet az eresz alól…és…és pusztítsd el azt a sziszegő fegyvert mielőtt még a Spagyi családnak is baja esik a túloldalon!


És valóban, a ház túlsó felén lakott egy másik veréb család, amelyik régi jó barátja volt Cipúrék családjának.
-Nem hagyhatlak itt!
-De, menned kell, ne aggódj értem, jól leszek.
Artúr elvitte a közeli istállóba Cipúrt, és fogadott anyjának is szólt, hogy mennie kell. Gondolta, ott biztonságban lesznek, még ő leszámol az ellenséges erőkkel. Aztán gyorsan sietett Spagyiékhoz, hogy figyelmeztesse őket, mire ők is átmenetileg átköltöztek az istállóba.
-Ugye vigyázol magadra, Artúr?- szólt Csiperke, Spagyiék lánya.
-Megírérem -felelte Artúr.
-Jajj, hadd segítsek én is! Kérlek! Nem hagyhatom, hogy veszélybe sodord magad!
-Tudok vigyázni magamra, kedves.
-Nem baj, én azért veled tartok!
Artúr megadta magát, és elmondta tervét Csiperkének:
-Na figyelj, az ablakból támadunk – és arra a keskeny résre mutatott a fürdőszoba ablakán. – ott tartják az emberek azt a veszélyes, légszennyező fegyvert. Valahogy el kell pusztítanunk…nem tudom még hogyan, de majd meglátjuk.
Csiperke helyeselt, majd együtt nekirontottak a háznak. Artúr amint meglátta az ismerős flakont egy polcon ötlete támadt.
-Én megpróbálok lyukakat ütni rajta, te pedig addig őrködj!
-A csőrömből vetted ki a szót! Máris megyek!- felelte Csiperke és az ajtó alatti réshez kuporodott.
Artúr eredménytelenül böködte a flakont, míg egyszer csak leesett. Ekkor lépteket hallottak , ezért elbújtak a légfrissítők, fogkrémek és hajfestékes dobozok mögé.
-A fene enné meg ezt a kölyköt, tönkretette a dezodoromat!- káromkodott az embernő. Aztán fogta a sziszegő fegyvert, és elindult vele egy kuka felé, majd becsapta maga mögött az ajtót. Artúr és Csiperke fellélegeztek, és gyors szárnycsapásokkal siettek az istállóba, ahol a családjukat hagyták. Addigra már Cipúr is jól volt,  elmesélték nekik, hogyan sikerült megmenekülniük, és hogy az a flakon már nem fog ártani senkinek. Azt is elmondták, hogy a kisfiút eltiltották a tévétől egy jó időre, amikor az anyuka megtudta, hogy verebeket fújkodott a dezodorjával.
            Aznap este a két család nagy lakomát rendezett, hogy megünnepeljék Artúr és Csiperke hősies tettét. A kisfiú anyukája a verébcsaládnak kitett pár gusztusos szőlőszemet és kolbászvéget, hogy legyen mit enniük a lakomán. Artúr, a szülők nagy meglepetésére megkérte Csiperke kezét, akarom mondani mellső szárnyát, és még aznap megtartották a lakodalmat. Boldogan éltek, még meg nem haltak a gyárak füstjében és a hipermarketekben eladott dezodoroktól és légfrissítőktől.
  

Béres Luca
(2009) 
8.b

MVI Árpád Fejedelem Gimnázium, Pécs

Tanára: Kovács-Burján Gizella

Köszönjük  szépen a nagyszerű mesét!

2012. szeptember 4., kedd

Erdőtündérek


Napsütéses délután volt, amikor Anni kiment az erdő szélére, a csipkésbe. Volt bőven csipkebogyó, jól is lakott belőle, hiszen éppen ebédidő volt. Aztán lefeküdt a száraz fűbe és a kék égen úszó kis felhőfoszlányokat nézte. Becsukta a szemét, hogy még egyszer felidézze maga előtt az arcot. Minden apró részlet pontosan kirajzolódott előtte. Először csak a szabályos arcforma és a vállig érő, hullámos haj, aztán a halványpiros száj, a rövid, egyenes orr és végül a mogyoróbarna szemek. Azok a szemek, amik mindig kicsit szomorkásan, de ártatlanul néztek, és keskenyen ívelt világosbarna szemöldök volt fölöttük. Igazán szép és különleges arc-elmélkedett Anni, amikor hirtelen megjelent Szerafina, az erdőtündér. Anni sokszor látta már őt, de még sosem beszélgettek, mivel az erdőtündérek igen félénkek az emberekkel szemben. Ennek ellenére Annitól nem féltek, mert tudták, hogy az erdészházban lakik. Hamarosan Főbe is előmerészkedett, aki mindig Szerafinával együtt járta az erdőt. A tündérek egy darabig ott mókáztak Anni körül, aki merengve nézte vidám játékukat, majd egyszer csak eltűntek az erdő sűrűjében.

-Valaki felénk közeledik. Te is hallod Főbe?- suttogta Szerafina, mert a fák közül lépteket hallott.
-Igen. Ez biztosan egy ember, olyan hangosan közelít. Anni nem lehet, ő ott fekszik a csipkésben.
-Valóban. Jobb lesz gyorsan elbújni.
Szerencsére közel volt a patak és az erdőtündérek csak a tiszta víz alatt tudnak láthatatlanná válni. Ezért sietve le is buktak a hullámok közé.
-Most már biztonságban vagyunk -mondta Főbe megkönnyebbülten egy kőbe kapaszkodva -  de ki lehet ez a furcsa idegen, még sosem láttam errefelé?
A tündérek alaposan szemügyre vették a patak partján sétáló fiút.
Én sem láttam még soha. De azt meg kell hagyni, igazán helyes ifjú. Nem túl magas, de szép testalkatú.

A fiú lehajolt a víz tükréhez, így az arcát is megcsodálhatták. Hosszasan nézte a csobogó habokat, és mintha néhol vöröses színben játszottak volna a hullámok. Bizonyára csak a fák törzse tükröződik benne- gondolta magában, majd folytatja útját az erdei ösvényen.
-Gyere Főbe, kövessük!
-Megőrültél? Még a végén észrevesz minket és akkor végünk!
-Ne legyél már olyan nyúl! Gyere utánam!
El is indultak, olyan halkan repültek a lombok között akár a baglyok. Sokáig követték, mint az árnyék, míg elérkeztek egy kis tisztáshoz, ahol a fiú leült egy farönkre. Szerafina és Főbe egy közeli fenyőfa ágai közé rejtőzve figyelték őt.
-Vajon miért ült le? Miért nem megy tovább?
-Nem tudom. De jó embernek tűnik. Nincs nála se puska, se fűrész…
-Attól még lehet gonosz. Sok ember látszik ártatlannak utána pedig mégis irtják sorra az állatokat és az erdő fáit. Ha elfogy az erdő nem lesz otthonunk…
-Jaj, Főbe! Ne fesd az ördögöt a falra!
-Én ugyan nem. Csak figyelmeztetlek, hogy ne bízz az emberekben. Az ördögöt meg inkább ne is emlegesd!

Ekkor el is hallgattak mindketten, mert eszükbe jutott, hogy az ördög mindig akkor jelenik meg mikor a legkevésbé akarják. Bár nem gyakran esett meg, hogy valaki tündér létére bármikor is találkozni akart volna vele. Ott is termett mellettük az ördög abban a pillanatban. Sokkal kisebb volt náluk, csak egy arasznyi magas, mégis olyan ügyesen ugrált a fa ágai közt, mint egy mókus. Közben pedig kárörvendően vihogott, ami egyébként is szokása volt.
-Szervusztok tündérkéim! Csak nem azt a jóképű fiatalembert stírölitek?
-Mi közöd hozzá? Takarodj innen átkozott!
-Talán azt akarjátok, hogy odamenjek és megsúgjam neki, hogy két szép kis erdőtündér az ő kegyeit lesi a fenyőfán?
-Úgy sem mersz odamenni, csak a szád jár.
-Valóban ez elég unalmas mulatság lenne. Meg amúgy sem áll szándékomban a ti kedvetekben járni. Valami sokkal érdekesebbet találtam ki- mondta kacagva az ördög- errefelé közeledik éppen három kölyök. Azt hiszem, ők kaphatóak lesznek egy kis szórakozásra. Megyek is, rögtön beavatom őket a tervembe.
Az ördög leugrándozott a fáról és elrohant abba az irányba, ahonnan Szerafináék jöttek az imént.
-Menjünk innen, gyorsan! Az ördög biztosan ránk küldi az embereket- nyugtalankodott Főbe.
-Ugyan már! Ne nyafogj mindig! Nem kell mindent elhinni, amit ez a kis mitugrász mond. Biztos csak ránk akart ijeszteni. De nézd a fiút, még mindig ott ül. Milyen szomorú szemei vannak. Talán oda kéne menni hozzá.
-Bolond vagy. Inkább tűnjünk innen, mindjárt ideérnek.
Meg is érkezett hamarosan a kis csapat az ördög vezetésével, aki tisztes távolságban ugrándozott előttük a bokrok ágain.
-Gyertek, csak gyertek! Látjátok azt a fenyőfát? Az lesz az! Rajta hát! Lássatok neki!- mondta az ördög vihogva, majd egy szempillantás alatt eltűnt a sűrűben.

A három kölyök megállt a fa alatt, Szerafina és Főbe pedig csendben lapultak az ágak között.
-Nézzétek, ott egy fészek a fán!- szólt az egyik.
-Lássuk csak, mi van benne! Majd én felmászok érte!- mondta a másik kacagva.
Meg is próbált felkapaszkodni a vékony kis fára, de az ágak magasan voltak, nem érte el őket, így visszaesett a földre. A másik kettő jót nevetett rajta.
-Jaj de béna vagy! Na, várj csak, majd én!
A másik is megpróbált felmászni, de ő sem járt sikerrel, a harmadik pedig meg sem próbálta, mert az volt a legkisebb. Eközben a tündérek pisszenni sem mertek. Milyen furcsák az emberek, belerángatják a másikat a balhéba aztán még ki is nevetik egymást- gondolta magában Főbe. A kölykök tanakodni kezdtek, mitévők legyenek, aztán végül a legkisebb felkiáltott:
-Ugyan minek másznánk föl? Nézzétek már milyen kis satnya ez a fa! Egy rúgással kidöntjük az egészet.
-Jól beszélsz öcsi! Ezt csak bízzátok rám, majd én elintézem! Kidöntjük ezt a tűzrevaló szemetet!- mondta a legnagyobb, és mindhárman nagy vihogásban törtek ki.
-Szerafina, meneküljünk!- suttogta Főbe miközben megragadta barátnője karját, hogy lefejtse a fáról. Szélsebességgel repültek tova az erdőben a tisztást megkerülve. Útközben Szerafina még vetett egy pillantást a farönkre, de a fiú már nem ült ott. Vajon mióta nincs ott? Észre sem vettem, amikor elment- gondolta magában. A fiú pedig már mesze járt, még azelőtt elment, hogy a három kölyök odaért volna.
A kölykök addig ütötték-vágták a fácskát, amíg az recsegve zuhant a földre. A fészekben csak tollakat és néhány tojáshéj darabkát találtak. Valószínűleg sárgarigóé lehetett. A kidőlt fának letördelték az ágait, összerugdosták, aztán otthagyták, mint akik jól végezték dolgukat. A tündérek meg csak szálltak, szálltak, hátra se mertek nézni, csak akkor amikor már egy ideje nem hallották a kölykök vihogását. Nagyon elfáradtak, ezért leültek pihenni egy nagy kőre. Néhány perc múlva felbukkant egy másik társuk, Küllikki.
- Szervusztok, lányok! Mi járatban errefelé? – kérdezte mosolyogva a mindig vidám Küllikki – kicsit fáradtnak tűntök.
- Azok is vagyunk! Menekülnünk kellett! – mondta lihegve Főbe.
- Gyertek be hozzám és meséljétek el mi történt!
Küllikki egy nagy tölgyfa odvában lakott Artemisszel. Amikor megérkeztek Artemisz éppen teát főzött így rögtön meg is kínálta vele a vendégeket. Ők pedig elmesélték micsoda szörnyű dolog történt az imént, a másik kettő pedig szájtátva hallgatta őket. Majd Artemisz megkérdezte:
-         De hát hogy kerültetek a fenyőfa tetejére? Vagyis miért üldögéltetek ott?
-         Egy fiút követtünk a pataktól a tisztásig. Aztán ott leült egy farönkre és azt vártuk mikor indul tovább.
-         Persze ez az egész Szerafina buta ötlete volt, mint mindig! – vágott közbe Főbe.
-         És hová lett a fiú?
-         Nem tudjuk. Valahogy szem elől tévesztettük és eltűnt.
-         Csak nem arra a fiúra gondoltok, akit én is láttam előbb az erdei ösvényen?- kérdezte Küllikki.
-         Honnan tudnánk, hogy kit láttál te? De talán ha gyorsan utána eredünk még utolérhetjük és akkor kiderül!
-         Akkor nyomás!
A négy kis tündér gyorsan kiröppent az odúból és a fiú nyomába eredt. Kis idő múlva meg is pillantották, már bent járt az erdő mélyén. Valóban ő volt az.
- Hát itt van. És most mi lesz? Odamegyünk hozzá?- kérdezte kissé gúnyosan Főbe, aki mindig bizalmatlan volt az emberekkel.
- Ez jó ember, a légynek sem ártana. Hiszen nézz rá, milyen szomorú! Fel kéne őt vidítani!
Eközben a fiú leült a patak mellett egy kőre, tenyerébe hajtotta a fejét és a víztükröt nézte.
-         Gyertek, van egy ötletem! – mondta Szerafina, és intett a többieknek, hogy kövessék őt.

Egy kicsivel arrébb lebuktak a víz alá és elúsztak addig a helyig, ahol a fiú ült a parton.
-         És majd ha szólok mindenki bújjon elő egyszerre! Egy, kettő, három…most!
Először Szerafina vörös haja csillant meg a víz fölött, majd sorra a többiek is kiemelkedtek. A fiú csodálkozva nézte őket, nem hitt a szemének. Egy kis afféle repülés-bemutató után Szerafina leült a fiú mellé. A kis tündér még a válláig sem ért. A szomorú szemek felcsillantak és végre mosolyra húzódott a szája is. A tündérek boldogan nézték. Szerafinának eszébe jutott Anni, akit ott hagytak a csipkésben már jó néhány órával ezelőtt. Talán még mindig ott fekszik a fűben! „Lehet, hogy a fiúnak nem is ránk lenne szüksége. Egy másik emberrel biztosan jobban szeretne lenni. Azt hiszem elvezetem őt Annihoz!” – gondolta. Megfogta a fiú kezét, felhúzta őt a kőről és intett a többieknek is, hogy menjenek utána. A legrövidebb úton mentek, de így is jó egyórányi járásra volt az a hely, ahol Anni feküdt. Félúton lehettek, amikor egészen közelről egy fülsértő, de ismerős hang hallatszott. Az ördög közeledett feléjük, majd egy pillanatra elhallgatott, mikor észrevette, hogy négy erdőtündérrel áll szemben. Aztán gyorsan összeszedte magát és nagyképűen azt mondta:
-         Gyertek csak ki a tisztásra! Nézzétek meg a művemet! – és a kidőlt fenyőfához vezette őket – Na ezt csináljátok utánam! Én csak füttyentek egyet a kölyköknek és ők kidöntenek egy fát. Füttyentek kettőt és hoznak fűrészeket, kivágják az egész erdőtöket! Micsoda jó mulatság lenne!
Még folytatta volna tovább a fecsegést, de a fiú felkapott egy letört fenyőágat és kis híján agyoncsapta vele az ördögöt. Az pedig vesztét érezve gyorsan elugrándozott. Még néha hátrafordult, hogy utánuk vágjon pár sértő megjegyzést, aztán eltűnt a sűrűben. A fiú szomorúan nézte a tönkretett kis fát, de lehajolt a fűhöz és újra elmosolyodott. A fűben sok kis apró fenyőfa lapult, valószínűleg a kis fenyő első magjai hulltak és ezek keltek ki. Évek múlva talán sok nagy fa lesz belőlük, ha az emberek nem bántják őket.
A nap már majdnem a távoli hegyek csúcsához ért, ezért a kis csapat sietősebbre vette az iramot. Hamarosan megérkeztek a csipkésbe, ahol Anni még mindig ott feküdt a fűben. A fiú közelebb lépett hozzá és fölé hajolt. Anni kinyitotta a szemét. Először csak egy szép arcot látott és a hullámos hajat, majd a mosolygó szájat és a keskenyen ívelt világosbarna szemöldököt a szomorkás szemekkel. Ezután felült és körülnézett, de a tündérek már nem voltak sehol.

Merényi Laura meséje
Vác
Köszönet a meséért!

2012. szeptember 3., hétfő

A farkas kölykök


Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy lovas tanya, mely egy magas hegy lábánál terült el. Itt lovászkodott József, aki nagyon szerette az állatokat, főleg a lovakat. Egyik alkalommal egy szürke telivér hátán baktatott felfelé a domboldalon, amikor szembe találkozott egy farkassal. A ló megtorpant, veszélyt érzett. A farkas sem mozdult, csak érdeklődve szemlélte a lovat és az utasát.
-De furcsa! – gondolta József. Eddig úgy tudtam, hogy a farkas rátámad az emberre, de ez az ordas nem nézett ki veszedelmesnek. Előfordulhat, hogy a farkasokról szerzett ismereteim tévesek?
A találkozás felcsigázta érdeklődését. Kutatásba kezdett. Megtudta, hogy az emberek erőszakos beavatkozása miatt, ezt a fajt a kihalás veszélyezteti. Elhatározta, hogy meg fogja ismerni a farkasok életét és megmenti őket a kihalástól.  Egy jurta sátorral, kamerával, magnóval és az élethez nélkülözhetetlen tárgyakkal kiköltözött a hegyekbe. A sátrat kerítéssel vette körül, hogy így védekezzen a vadállatok esetleges támadása ellen. Már kora reggel a távcsövén keresztül szemlélte az erdőt, de mindössze, két farkast látott az erdőben. Vonyításukat magnóra vette. Távolról követte őket, hogy megismerje hogyan élnek, mit csinálnak. Az időjárás télire fordult. A farkasok vastag, meleg bundát növesztettek, amelyen nem hatolt át a dermesztő hideg. Közben leesett a hó. Mindent vastag hótakaró borított, fújt a kegyetlen szél, a hó pedig csak esett és esett, mintha soha sem akarna elállni. A farkasok nem jutottak élelemhez. A vonyításuk olyan volt, mint egy segélykiáltás.  József megsajnálta őket, így a megszokott útvonaluk mellé, rendszeresen élelmet rakott ki nekik. Míg a farkasok lakmározták a finom falatokat, gyönyörű felvételeket tudott róluk készíteni. A farkasok néhányszor odamentek a kerítéshez, mintha köszönetet akarnának mondani. József óvatosan megsimogatta őket. A farkasok nem ellenkeztek.
-Telepíteni kellene ide farkaskölyköket! Meg kell próbálni, különben tényleg kipusztulnak! -gondolta József.
Szerzett is három farkaskölyköt a közeli város állatkertjéből és kivitte magával a vadonba és ott nevelte. Úgy élt velük, mintha kutyakölykök lennének. Mikor elég nagyok lettek, József gondolt egyet.
-Felkínálom a kölyköket a farkasoknak, hátha elfogadják.
Már csak a megfelelő pillanatra várt, ami hamarosan el is jött. Egy enyhe nyári reggelen a farkasok a tábor körül ólálkodtak, amikor József fogta a kicsinyeket és kitette a kerítésen kívülre.
-A gondjaitokra bízom a kölyköket. Vigyázzatok rájuk! Még segítségre szorulnak!
 A farkasok odamentek és megszagolgatták őket. A kicsik a lábukhoz dörgölődtek, majd lefeküdtek eléjük, négy lábukat az ég felé emelték és elégedetten morogtak.
-Gyere, játsszál velünk! – mondta az egyik eleven kis farkas.
Önfeledt játékba kezdtek, majd elindultak a haza vezető úton. Elől ment a hím, mögötte boldogan ugrándoztak a kölykök, a sort a nőstény farkas zárta.
-Elfogadták a kölyköket! Adott hálát az Istennek József.
Ezen túl mindenhová követte a falkát, és filmre vette tevékenységüket. Közben telt, múlt az idő. Megtudta, hogy a falkában szigorú szabályok szerint élnek a farkasok. Mindenkinek megvan a maga helye. A három kölyök közül -akik közben felnőttek- az egyik szürke hím farkas lett a vezér. Ő határozta meg, hogy ki egyen először. Nem tűrte el, hogy a fekete szőrű testvére lakmározzon az ételből az ő jelenlétében.  A fekete farkas lett az elnyomott, azaz az omega farkas. Ő csak a maradékból ehetett, különben a vezérfarkas nekirontott és megharapta. Nehezen törődött bele helyzetébe, de nem volt mit tennie a farkas törvény ellen, ezért megpróbált kedveskedni a vezérnek. Lehajtott fejjel csúszott -mászott előtte.
Ismét kitavaszodott. Az idő jóra fordult. A kölykök ivaréretté váltak, de utódot nem hoztak.
-Újabb kölyköket kell telepíteni a falkába. Nem adhatom fel, amíg nem szaporodnak a természetes környezetükben, mert akkor kipusztulnak. –gondolta József.
Hozott újabb farkaskölyköket, akiket a kis falka ismét elfogadott. Mire az újabb kölykök felnőttek ismét beköszöntött a tél. Az erdőben nagyon zord időjárás uralkodott ebben az évszakban. Próbára tett embert és állatot egyaránt. A gyönyörű vastag bunda megvédte a farkasokat, de Józsefnek kegyetlen küzdelmet kellett vívni a nagy hideg ellen. Túlélték. Mire a hó elolvadt és langyos szél járta a hegyoldalt, érdekes jelenségre lett figyelmes. A vezér párt választott magának. József nem hitt a szemének. Párjaként az eddig elnyomásban tartott Omega farkast választotta. Minden hová együtt mentek. A többiek pár lépéssel lemaradva, figyelték szerelmüket. Egyik nap eltűnt József szeme elől az Omega farkas és csak egy hét után jött elő.
-Vajon hol volt? –tette fel a kérdést magának József.
A távcsövével kimondottan őt figyelte. Észrevette, hogy a magányos tölgyfa alatt lévő odúba tűnik el. Egyik nap, amikor az odú közelében tartózkodott, hogy felvételeket készítsen, kijött a farkas, körültekintett, majd hívogatóan nézett Józsefre.
-Gyere! Nézd meg mi van az odúmban! Gyere bátran!
József óvatosan odament, lehasalt az odú nyílása elé és bevilágított. Három gömböc kis fiókát látott mocorogni az odúban. Beljebb csúszott és megsimogatta a kicsiket. József a boldogságtól majd ki ugrott a bőréből.
-         Sikerült! Sikerült! -csak ezt ismételte.
Másnap elkezdett pakolni. Az állatok megérezték, hogy itt van a búcsúzás ideje. Összegyűltek. József megsimogatta őket és elindult haza. Egy év után visszatért, hogy megnézze mi történt az állatokkal. Farkas vonyításra lett figyelmes. Minden felől sorakoztak a farkasok. Leült egy árok partjára és a farkasok körülvették. Először a vezér nyaldosta körbe az arcát, majd a boldog anya folytatta.
-Ez hihetetlen! Nem felejtettek el engem, úgy ahogy én sem őket.

Vincze Józsefné

Köszönjük a mesét!