A csutka

- Micsoda pompás kék gömb! – kiáltott fel Zotyi, ahogy meglátta a Földet az űrhajó hatalmas ablakán át. Ám földi ember bizonyára nem értette volna, mit is kiabált. Ő ugyanis nem volt más, mint egy aprócska lény, aki a távoli űrből érkezett. Miközben örömében fel s le ugrándozott két nagy, mafla lábán, tágra nyitotta szemeit, amik igencsak tekintélyes méretű kerekded feje felett illegtek-billegtek egy-egy csáp végén.

Akkor halk szisszenéssel kinyílt a vezérlőterem ajtaja és belépett Pipp. Komoly tekintettel csóválta a fejét a boldogságtól megkergült Zotyi láttán, aki türelmetlenül vetette magát az egyik pilótaülésbe.

Pipp kinyújtotta a kezét. A sok színes, villódzó gomb közül kiválasztott egy szép, gömbölydedet. Ahogy két hosszú ujjával megérintette, a hajó hirtelen meglódult előre, majd hátra, fejre állt és körbe forgott, akár egy búgócsiga. Végül olyan sebesen, mint a villám, megindult az azúrkék bolygó felé.

Alig pisloghattak egyet, máris közeledtek a földhöz. De mi az, ami feléjük közeledik odalenn? Hatalmas színes rakás, mindenféle furcsa dologból. Puff! A kicsiny űrhajó végül elérte a földet, bár éppenséggel nem a talajon landoltak. A hajó ott inogott, egy gondosan felépített színes kupac tetején. A két utazó szóhoz sem jutott meglepetésében, csak bámultak ki az ablakon. Két óriási csodálkozó szem bámult rájuk vissza. A hajó lassan felemelkedett, azután sötét lett odabenn.

Néhány pillanatnyi himbálódzás után végre megvetette lábát. A két csodálkozó szemhez egy kisfiú tartozott, aki most óvatosan szétnyitotta két tenyerét és a váratlan látogatók apró járművét az ágyára csúsztatta. A kis utasok kíváncsian néztek körbe. A szoba tulajdonosa, akit Marcinak hívtak, ott térdelt az ágya mellett, csodálva a színes kis szerkezetet. A két idegen, összeszedve minden bátorságát, lassan előbújt a szerkezet belsejéből. Zotyi, karjait az ég felé nyújtva széttárta őket, mintha csak meg akarná ölelni a kisfiút, aki vidáman utánozta. Erre már barátja is előlépett és ő is üdvözlőn tárta szét a két karját.

- Honnan érkeztetek? – kérdezte a fiú.

Az idegenek sűrű pislogások közepette próbálták megérteni a szavait. Marci a falhoz sietett és egyenként rámutatott a szobát díszítő szebbnél szebb képekre. Mind egy-egy bolygót ábrázolt. Ám mindegyikre csak megrázták hosszú nyakukon billegő fejüket. Zotyi megpillantott a falon egy képet, ami egy távoli galaxist ábrázolt. Vidáman ugrálni kezdett, miközben ujjaival a képre mutatott.

 - De hisz ez borzasztó messze van. – mondta csodálkozva a házigazda.

 - Mi itt élünk. – bökött rá ujjával a Föld képére, mire a vendégek helyeslően bólogattak.

Akkor Pipp szeme megakadt valamin, ami az ágy melletti kisszekrény sarkán foglalt helyet. Karjait szélesre tárva egyensúlyozott a puha ágytakarón, miközben közelebb lépdelt. Az a valami nem volt más, mint egy ízes alma csutkája, amit Marci még tegnap rágcsált el, miközben olvasott. Az apró utazó elégedett tekintettel nézte a barnuló almamaradványt, aminek a végén vékonyka szár fityegett. A fiú nem értette, vajon miért olyan izgalmas az űrből érkezett barát számára a csutka.

Zotyi Pippre pillantott, majd eltűnt a hajó belsejében. Kisvártatva felbukkant egy apró szerkezettel. Épp olyan volt, mint egy tv távkapcsolója, csak éppen sokkal kisebb. Kinyújtotta a karját és lenyomta az egyik gombot a sok közül. Brr! Rezzent össze a két kis idegen, miközben apró csápjaik, amin szemeik billegtek egészen hátra lapultak. Marci csodálkozva nézte őket. Nem értette, mire jó ez az egész.

- Add azt nekünk, kérlek! – szólalt meg váratlanul Pipp, immár a kisfiú számára is érthető nyelven, miközben a barna csutkára mutatott.

- De hisz az csak maradék, ha úgy tetszik szemét. – válaszolt Marci meglepett hangon.

- Szemét, az meg mi?

- Szemét, hulladék. Olyan dolog, ami már nem való semmire.

- Hogy nem való? Hát mit csináltok vele?

- Eldobjuk. – felelte a kisfiú. – De nem csak ezt, mindent, amit már nem tudunk használni. Műanyagot, fémet, üveget, papírt és még sok olyasmit is, ami mérgezi a földet. –folytatta.

- Nahát! – tátották el szájukat. – Hát nem szeretitek ezt a szép kék bolygót, hogy így mérgezitek?

Marci szomorúan megrántotta a vállát.

- És hová teszitek ezt a sok mindent?

A fiú elmagyarázta nekik, hogyan gyűjtik össze a szemetet az emberek, és hogyan viszi el azt a kukásautó. Elmesélte, hogyan rakják a szemetet halmokba, hogy azután elégessék, vagy a földbe kerüljön, és hogy ez mennyire mérgező a földnek meg a levegőnek. Elmondta, hogy sok ember szórja szét a szemetet az utcákon, sőt még az erdőkben, mezőkön is. De beszélt arról is, hogyan készítenek a feleslegessé vált dolgokból újakat.

– Úgy hívják, hogy szelektív hulladékgyűjtés. – mondta.

Elmagyarázta, hogy az ilyen hulladékgyűjtőkben külön helye van a színes és fehér üvegnek, papírnak, műanyagnak. fémnek.  Mindegyiknek más és más színű a teteje. Erről lehet megismerni őket, na meg arról, hogy mindegyikre szépen ráírták vagy rárajzolták, hogy mit szabad beledobni.

- És ez mire jó?  - érdeklődött Pipp.                    

- Ha a sok különböző szemetet külön-külön gyűjtünk, akkor könnyebben lehet belőlük, új dolgokat készíteni.

- Hogyan? – kíváncsiskodott Zotyi. Ám mielőtt a kisfiú válaszolhatott volna, az utcáról ismerős morajlás hallatszott.

 - Megmutatom! – kiáltotta és a tenyerébe kapva őket, az ablakhoz sietett.

A ház előtt, az utca közepén egy nagy, fehér autó állt meg. A távolról érkezett vendégek ámulattal nézték a járművet, amint az elnyelte a sárga színű tárolókban gondosan elhelyezett hulladékot.

- A sárgában műanyagot, a fehérben a fehér, a zöldben a zöld üveget, a kékben a papírokat, a szürkében meg a fémet gyűjtjük. – magyarázta a fiú miközben egyesével rábökött a színes tárolókra. – Ez a kukásautó olyan helyre viszi a szemetet, ahol új dolgokat készítenek belőle. Csak az a baj – sóhajtott – hogy az embereknek jobban kellene figyelniük arra, hogy mit vesznek és mit dobnak ki. Túl sok a szemét. - mondta, miközben a tenyerében csücsülő két kis lénnyel az ágyra huppant.

 - Na és az? – mutatott Pipp a szekrény sarkán egyensúlyozó csutkára.

 - Abból az anyukám komposztot készít, amit a kertben a fa alá rak és így jövőre még mosolygósabb piros almát szedhetünk. De téged miért érdekel ennyire az a csutka? – érdeklődött.

- Add azt nekünk, és megmutatom!

Marci felemelte a vékonyka csutkát a tetején fityegő száránál fogva. Pipp letört egy darabot a barnuló almahúsból és elégedetten méregette, majd Zotyival együtt eltűnt a hajó belsejében. Néhány pillanat múlva halk pisszenéssel bezárult a szerkezet piciny ajtaja.

Marci arca felvidult. Felkapta a járművet és futott vele egészen a kertig. Széttárta a tenyerét és a jármű lassan lebegni kezdett. A kisfiú a magasba nyújtotta két karját, hogy elbúcsúzzon újdonsült barátaitól.

Ki gondolta volna, hogy a jóízűen rágcsált alma maradéka egészen hazáig repítheti őket?

Írta: Katona Horváth Réka

Köszönet a meséért!

Levelecske

            Hatalmas juharfa állt a liget egyik csöndes szögletében. Szerteágazó  gyökereivel, erőteljesen kapaszkodott a földbe immár sok-sok éve. Évszakok jöttek-mentek, ő megadóan viselte a júliusi szárazságot, decemberben pedig  a dermesztő fagyokat. Kitartóan nőtt, növögetett, míg nem hatalmas fává terebélyesedett. Szívesen időzött el rajta minden arra repülő madár, némelyik fészket is rakott árnyat adó lombjai közé. Néha favágók jöttek, hogy megszabadítsák száraz, korhadt ágaitól. Világosbarna kérge már fiatal kora óta repedezett, de minden évben levelek milliói lepték el ágait.

            Így történt ez idén áprilisban is, gyökereivel a föld éltető nedűjét szívta, ágaival pedig a nap meleg sugarait. Levelecskéi pedig napról napra nőttek, növögettek. Ha beléjük kapott a szél, egyre hangosabban és  titokzatosabban susogtak. Egy derűs tavaszi napon, aprócska, szürke tollazatú madárpár épített fészket az egyik vízszintesen kinyúló ágára. Mindkét madár részt vett ebben a hatalmas munkában. Naphosszat keresgélték a megfelelő fűszálakat, mohát, pókhálót, hogy minél puhább fészkük legyen a fiókáknak. Nem sokra rá, egy langyos májusi éjszakán öt kicsi, rozsdásan szeplőzött tojás jelent meg a fészek aljában. A tojó kotlott, a hím pedig etette. Komótosan kiült az egyik ág végére, hogy meglesse a repülő legyeket, rovarokat s miután kiszemelte zsákmányát, fecskebiztonsággal elfogta azt, majd végrehajtva egy ügyes repülőmanővert, visszatért megfigyelő helyére. Így folyt ez mindaddig, amíg, két hét elteltével öt pirinyó madárka ki nem bújt a tojásokból. Aprócskák, csupaszok és nagyon esetlenek voltak. De napról napra egyre hangosabban követelték az őket megillető eledelt.

            Egy szív alakú levelecske nőtt a fészek közvetlen szomszédságában. Erősen erezett és sötétzöld színe volt, de amint teltek a napok, egyre szomorúbb lett. Némelyik testvére elérte már a hét centi hosszúságot is, de ő sehogy sem tudott négy centinél tovább nőni. Bántották is ezért a többiek:

– Itt a nyár s te ugyanolyan pici vagy, mint májusban… szégyen!

– Példát vehetnél a fiókákról, ha már egész nap csak őket bámulod!-

dorgálták testvérei.

–        De hát én mindent elkövetek, nem tehetek arról, hogy nem növök

nagyobbra, ne bántsatok! – susogta kétségbeesetten Levelecske.

S vigasztalást keresve, továbbra is a pelyhes kismadarakat nézegette. Amazok pedig, megérezvén Levelecske bánatát, felváltva hancúroztak és bohóckodtak a fészek alján.

            Egyik reggel, Levelecske összeszedte minden bátorságát és megszólította a madárfiókák közül a legkisebbet:

–        Ki vagy te?

–        Pszt, cí… szürke légykapó vagyok!

–        Úgy látom, a verébnél is kisebb vagy!

–        Igen, kisebb és talán szürkébb is, de sokkal komolyabb! Mert

mi… pszt, cí… nem izgünk-mozgunk annyit, nem keresgélünk, röpködünk fölöslegesen, hanem… pszt, cí… kiülünk egy leshelyre, és csak akkor röpülünk a zsákmány felé, ha… pszt, cí… biztosan el is kapjuk! Nézd csak apánkat, milyen pontos repülőmanővereket hajt végre…

–        Hmm, én is úgy gondolom, hogy nem az a legfontosabb, hogy valami

nagy legyen, hanem inkább az, hogy ügyes és jószívű! – sóhajtotta Levelecske.

–        Én is hallom, mit susognak naphosszat a testvéreid. Pszt, cí… ne is

figyelj rájuk! – vigasztalta Cí, a legkisebb madárfióka, majd közelebb húzódott Levelecskéhez, amaz pedig lágyan megcirógatta.

–        Igen ám, de így élem le az életem, ezen a hosszú levélnyélen, és

hallgathatom a testvéreimet egész álló nap. Csak ősszel szabadulhatok meg egy rövid időre a szájuk elől, amikor lehullok, de akkor már úgyis mindegy.

–        Hát igen, az ősz! A szüleim is sokat emlegetik, muszáj  addig

megerősödnünk, mert elrepülünk messzire, messzire. Hoznak is számunkra mindenféle finom falatot. Tudod mit, pszt, cí… miután végzek a falatozással, kirepülök a fészekből, körbenézek, aztán visszajövök, és elmesélem neked, mit láttam a nagyvilágban!

–        Jaj, az nagyszerű lesz!

S miután Cí sárga szájában eltűnt egy termetes szúnyog s ezt követően egy kövér légy és egy pici lepke is, odaállt a fészek széléhez, elkezdte billegetni szárnyait és a farkát, ahogy a szüleitől látta, majd  magabiztosan a levegőbe röppent. Levelecske pedig bólogatva integetett utána.

            – De jó lenne egyszer, csak egyetlen egyszer felszállni a levegőbe és repülni, elrepülni  jó messzire – sóhajtozta Levelecske.

–        Repülhetsz, nemsoká repülhetünk mindannyian – nevettek a testvérei -

ha eljön az ősz, lehullunk az októberi pocsolyába, le a gyökereink felé. Dolgozz inkább, termeld az oxigént, mert mindjárt lemegy a nap. Éjszaka aztán álmodozhatsz!

            – Muszáj mindig ilyen otrombán szólni hozzám? Legalább egyszer legyetek velem megértők, hiszen nemsoká úgyis lehullunk mindannyian!

            De attól a naptól kezdve Cí mindig beszámolt Levelecskének a világban látottakról. Elmesélte neki, hogy találkozott a sárgarigóval, aki egy hatalmas gilisztát húzott ki a földből. Arról is beszámolt, hogy már piroslik a csipkebogyó és hogy milyen sok kutyát lehet látni reggelenként a liget sétányain. Levelecske persze még életében nem látott gilisztát és csipkebogyót sem. Sárgarigó viszont gyakran időzött a szomszédos ágakon és kutyusok is gyakran öntözték a juharfa törzsét.

            Egyre hűvösebbek lettek a reggelek. Cí és testvérei megerősödve és felkészülten tervezgették a rájuk váró hosszú utat. Egyre kevesebb volt a repülő rovar is, ezért reggelente a földön ugrándozva vadásztak, vagy a fák törzséről csipegették le a rovarokat. Néha beérték a fekete bodza bogyóival is.

Elérkezett a búcsú ideje. Cí szomorúan nézegette barátját, aki egyre halványabb színre váltott.

–        Köszönöm Cí barátom, hogy ilyen széppé tetted a nyaramat!

Köszönöm a sok történetet, amelyekkel felvidítottál. Azt kívánom, hogy mindig ilyen kedves légy a körülötted lévőkhöz. Jövő tavasszal, ha visszatérsz hozzánk, és újra kilombosodik a juharfa, én is jussak majd eszedbe! Mert a te emléked mindaddig velem lesz, amíg le nem hullok.

–        Pszt, cííí… - ennél okosabb gondolat nem jutott eszébe Cínek.

Búcsúképpen nagyokat billegetett a szárnyaival, majd felemelkedett a levegőbe és társai után szállt. Levelecske pedig susogva integetett, csak integetett utána.

            Egyik éjszaka esni kezdett az eső. Kitartóan esett egész nap, majd másnap és harmadnap is. Az egyre hidegebb őszi szél pedig egyenként kapta fel Levelecske testvéreit, akik elváltak száruktól és jajveszékelve  a pocsolyába hulltak.

–        Mind meghalunk, jaaaj, mind meghalunk lenn a sárban! – sírták esőtől

nedvesen.

–        Ne féljetek, nem halunk meg… csak másmilyenné leszünk! – szólt

utánuk Levelecske, akit még biztonságosan tartott a szára.

–        Ez a buta levél még most is, utolsó óráiban is álmodozik – susogta egy

durvafogas, tojás alakú hatalmas  levél, akit épp akkor kapott fel a szél.

–        Nem, az nem lehet, hogy csak úgy értelmetlenül meghalunk! Cí azt

mondta, hogy a földön lakó apró népség örül annak, ha mi lehullunk! Némelyiknek búvóhelyül, másikuknak eleségül szolgálunk– hajtogatta kitartóan Levelecske.

            Egyszer aztán elállt az eső, elcsendesült a szél és felragyogott a késő őszi,  napocska. A juharfán maradt fakó levelek boldogan sütkéreztek a langyos déli fényben. Levelecske egyre sárgábbnak és gyengébbnek  érezte magát. Tudta, hogy nemsoká ő is útra kel. Egyáltalán nem volt szomorú, hiszen amióta Cí barátja elrepült, nagyon egyhangúan teltek napjai. Alig vette észre, amikor egy erősebb szellő felkapta és elkezdte pörgetni a levegőben. Hirtelen nagy boldogságot érzett. Repül, végre repül! Hisz ez csodálatos érzés! Milyen büszke lenne most Cí barátja, ha látná, hogy ő is tud repülni. Az is meglehet, hogy épp most, egyszerre repülnek mindketten. Cí valahol távoli országok felett, ő pedig itt, a liget körül. A szellőcske pedig egyre magasabbra és magasabbra röpítette, mintha csak megérezte volna, hogy ez a levél különlegesebb a többieknél. És röpítette, csak röpítette, át a ligeten. Levelecske láthatta a pirosló csipkebokrot, a sétáló kutyákat, a feketerigót, majd egy csendes sétány szélére landolt, a fűbe. Ott heverészett egy darabig, új környezetét szemlélte.

            Két kislány közeledett a sétányon. Időnként le-lehajoltak, mintha csak gyűjtögetnének valamit. Amikor Levelecske közelébe értek, egyikük felkapta őt és felkiáltott:

–        Nézd csak, milyen érdekes ennek is a formája! Csuda jól fog mutatni

szoknyaként, a levélasszonykámon! – s óvatosan betette a kosárkájába, a többi levél közé.

–        Nem halunk meg, csak másmilyenné leszünk – zizegte Levelecske a

többieknek.

És csakugyan, odaérve a kislány otthonához, előbb lepréselték pár napig, majd szoknyaként ráragasztották egy papírlapra s a többféle és forma levéllel együtt csodaszép levélasszonyságot alkottak, aki aztán bekeretezve, nagymama konyháját díszítette. Levelecske nagyon boldog és büszke volt. Egyre ritkábban jutottak eszébe levéltestvérei. És színe fakulásával, Cí emléke is egyre halványodott. Hisz olyan sok újdonság zajlott nap mint nap nagymama konyhájában,  és ő mindezt nagyszerűen látta arról az ablakkal szemközti falról, ahová felfüggesztették.

                                                                             Schönberg Éva meséje

Köszönet a meséért!

Sün Soma bánata

Réges régen, amikor még a kerek erdőben, békességben éltek az erdő állatai furcsa dolog történt.

A sünike szeretett volna barátságot kötni a kis vakonddal. Történt ugyanis, hogy egy este mikor a kis sünike élelmet keresett az erdőben furcsa dombra lett figyelmes. Mivel még nem látott ilyet megállt a domb előtt és türelmesen várt. Egy kis idő múlva a föld elkezdett lassan emelkedni, de nem történt semmi. Majd újra emelkedett, de még mindig nem történt semmi. Türelmesen várt-várt, mert már egyre kíváncsibb lett rá hogy vajon mi lehet, vagy ki lehet az, aki mozgatja a földet.

Nem kellett sokáig várnia, mert egyszer csak egy fekete fejecske jelent meg a domb tetején. A sünike hangosan és illedelmesen köszönt a kis vakondnak, úgy ahogy az anyukája tanította de, a vakon úgy megijedt, hogy gyorsan visszabujt a földbe. Sünike szomorúan és kissé szégyenkezve tovább ment, mert nem gondolta, hogy így megijednek tőle, pedig ö csak illedelmesen köszönt. Gyűjtött, egy kis élelmet majd haza ment. Másnap este mikor újra elindult megint talált egy dombot. Most már eldöntötte halkan és szép lassan fog, köszöni, nehogy megijessze újra a kis állatot. Várt szép türelmesen, és amikor a kis vakond kidugta a kis kobakját a föld kupac tetején a sünike halkan megszólalt.

-Szia én Sün Soma vagyok téged, hogy hívnak?

A kis vakond egy kicsit megijedt, de nem bujt vissza a földbe, hanem félénken köszönt.

-Szia! Engem Vakond Vilinek hívnak.

-Kérlek, ne haragudj nem akartalak megijeszteni tegnap jössz velem játszani?

Jó megyek,de várj egy kicsit szólok anyukámnak,

Miután Vili szólt az édesanyjának elindultak játszani. Jókat labdáztak, hamar összebarátkoztak, és amikor a hold aludni tért ők is elbúcsúztak és haza mentek. Másnap megint találkoztak és sokat játszottak. Attól fogva minden nap találkoztak és jókedvűen töltötték el az időt.

Mígnem egy napon eleredt az eső és Somát nem engedte az anyukája élelemért. A sok víz napokon keresztül csak esett és a kis sün már alig várta, hogy elálljon, mert már szeretett volna Vilivel játszani. Mikor végre elfújta a szél a felhőket Soma elindulhatott élelemért és egy kicsit játszani vakond barátjával. Odaért a dombhoz ahol Vili lakott bekiabált neki.

-Szia Vili gyere játszani!

Hiába várta nem jött válasz. Majd újra és újra próbálkozott, de nem válaszolt senki. Soma egyre szomorúbb lett, mert nem tudta, hogy Viliék házát a sok eső elöntötte és el kellett költözniük. Addig maradt ott, míg el kezdett hajnalodni és ekkor haza sietett. Másnap újra elment a dombhoz bekiabált, de semmi választ nem kapott. Napokig hetekig próbálkozott még talán most is próbálkozik, ha valaki meg nem mondta neki hogy Viliék elköltöztek. Kedves gyerekek, ha este látok egy szomorú sünit kérlek, szóljatok neki hogy Vili még mindig a barátja csak elköltözött. Így talán már nem lesz olyan szomorú, és újra lesz játszótársa. Jó éjt nektek gyerekek.

írta: Kecsmarik Elizabet 9 éves (2010)

Apró kincseink

Tél végén minden kibúvik a rejtekhelyéről, a tokjából. A medve barlangjából, a hóvirág a hagymájából jön elő. A legtöbb ember kedveli a természetet, és szívesen tölti szabadidejét a házfalakon kívül. Élvezi a nap melegét, a simogató szellőt, a tóparti sétát és az erdőt. A madarak is azt csiripelik, közeledik a tavasz.

         Ebéd utáni sétájára indult egy bácsi az emeletes házak egyikéből. Meleg sapka helyett kalapot tett a fejére. Kesztyűre sem volt már szüksége, csak sétabotját fogta a kezébe, s lassú komótos lépésekkel indult a megszokott sétaútjára.

         A két városrész között keskeny sávban aprócska kertek húzódtak. Sápadt déli domboldalon egy-egy fehér virág bókolt.

         „A tavasz első hírnökei már kidugták fejüket.„ – gondolta.  A sétabotjával megmozgatta az avart, vidáman kikukucskált egy hóvirág.

Még nézte egy darabig, majd tovább bandukolt.

Egy délceg férfi, kigombolt kabátban gyors léptekkel igyekezett kutyája után, akit pórázon vezetett. A kutya, rövid lábait fürgén szedte, gondosan betartva a szabályt, hogy most, csak a járdán mehet! A fickó éppen telefonált, miközben felfedezte a hóvirágot. Csak annyit mondott, mindjárt küldök neked valamit. Azzal megállt az út szélén, mobiljával villantott egyet, majd gombokat nyomogatva motyogott magában: „Ezt elküldöm neki, biztosan örülni fog.” A kutyus inalt volna tovább, mert tudta, hamar véget ér az ebéd utáni séta. Gyors léptekkel továbbhaladtak.

Velük szemben andalogva sétált egy asszonyka, aki babakocsit tolt maga előtt. Halkan lépdelt, csendben járt, mégis észrevette a hírnököt, a hóvirágot. Mosoly szaladt végig arcán, aztán alvó gyermekére pillantva tovább sétált.

Pamacs felhők jelentek meg az égen, a lágy szellő pedig kellemes tavaszi illatot hozott a városba. Panna éppen hazafelé lépegetett a mamájától. S mint afféle gyermek, fejét ide-oda forgatva haladt az úton. Hirtelen szembe nézett vele a virág, ami olyan fehér volt, mint a tej. Leguggolt a karnyújtásnyira lévő hóvirág mellé.

         - Ezt hazaviszem édesanyámnak – határozta el magát, s már nyúlt is, hogy leszakítsa.

         - Kislány, ne szakíts le! – szólalt meg a hóvirág olyan halkan, hogy csak ő halhatta.

         - Te tudsz beszélni? – nézett körös-körül Panna. – Ilyet csak a mesébe hallottam!

         - Tudni kell meg is hallani az ilyen finom hangokat. Te meghallottad – suttogta a hóvirág.

         - Miért ne szakítsalak le? – nyúlt feléje.

         - Mert kicsi vagyok, ki sem nyíltam egészen.

         - Az nem baj.

         - Különben is védett virág vagyok! – sóhajtott kérlelő hangon.

         - Védett? – torpant meg Panna.

         - Igen. Ami azt jelenti, tilos a virágját letépni, a tövét kiszedni.

         - Egy ilyen kis virágot is?

         - Azt is! – szól egyre határozottabban a hóvirág.

         - Pedig nagyon szerettelek volna hazavinni az édesanyámnak.

         - Ne vigyél haza! – fogta könyörgőre a kis virág.

         - Csodaszép vagy! – dicsérte a kisleány.

         - Nézd meg a leveleimet, olyan zöld, mint a zsendülő fű – dicsekedett.

         - Tényleg.

         - Látod a szirmaimat, olyan fehérek és könnyűek, mint a hab – illegette magát jobbra is, balra is.

         - Édesanyám örülne neked – próbálkozott Panna.

         - Kérve-kérlek ne tépj le! - rebegte halkan a picinyke virág.

         - Ne? – bizonytalanodott el a leányka.

         - Várd meg, míg kinyílok egészen! Van még egy bimbóm is. Tudod mit? – javasolta a virág – meséld el anyukádnak, hogy megtaláltál engem. De, hogy ne menj el üres kézzel, itt egy levelem, ezt vidd el neki.

         - Köszönöm – mondta Panna. – Viszontlátásra!

Szedte a lábát szaporán, mert tudta, édesanyja már biztosan várja a sarkon. Úgy is volt, várta.

         - Hol maradtál ennyi ideig? – vonta kérdőre lányát.

         - Láttam egy szép hóvirágot, de még nem nyílt ki egészen. Addig is ezt a levelet küldi szeretettel.

         - Ez valóban a hóvirág levele! - csodálkozott az édesanyja. – Örülök, hogy nem tépted le. Napról napra kinyílik és megcsodálhatja bárki, aki arra jár. Holnap együtt megnézzük – azzal átölelte kislányát, aki olyan kedves volt, hogy látott neki egy szál hóvirágot.

Póth Edit (Póth Jánosné)

         Komló

A tavasz érkezése

A Tavasz érkezése

-Szél! -Hol van már megint ez a semmirekellő szolga?-ordított a Tél.

-Itt vagyok , ó, hercegem!- rohant oda színlelt tisztelettel, és udvariassággal a Szél.

            Csakugyan, nem volt már mai gyerek a Tél. Hatalma egyre fogyott. Nem gyülekeztek oly hevesen, mint régen, a nehéz hófelhők. S ami legfelháborítóbb -legalábbis a Tél számára- a fiatal szellőgyerekek a vihar helyett a fák között bújócskáztak. Ez is azt jelezte, hogy a Szél nem becsülte már nagyra a Telet.

-Még egy utolsó rohamot! Egy utolsót!- nyögte a Tél, mint a haldokló ember a testamentumában.

-Úgy lesz, Nagyuram!- mondta nyájasan a Szél.

A Szél nem is adta már át a Tavasz üzenetét sem, hiszen az nélkül is jól tudta a Tél, hogy ideje lejárt. Nézni sem bírta már a mellette viruló hóvirágot, a Tavasz biztos jelét.

-Vigyetek el innen! El! Messzire!- könyörögte-

És a Szél eleget tett ennek az óhajnak is, hátára kapta a Telet, és elrepítette.

            Éppen ideje volt. Hiszen az úton egy kislány rakosgatta apró lábait. Szalmakalapban, melyen ibolyák díszelegtek. Kis ruhácskáján réti virágok, zöld harisnyában, és szandálkában. Az arcáról szeretet, nyugalom, és remény tükröződött. A kislány nem volt más, mint a  Tavasz tündér.

            Első dolga volt felébreszteni a szunnyadó állatokat, bundájukat kicserélni, mely meglehetősen viszketett. A dermedt kismadarakat átmelengette. Az állatokat, és a madarakat szerelemre, és párosodásra ingerelte. A fák rügyeit kifakasztotta, és virágokkal tette színesebbé a réteket.

            A madarak még álmukban is róla költöttek dalokat.

Medvegy Gabriella

1989-ben    4. osztályos tanuló

beküldte az apa:

Medvegy Mihály 

Zöldtündér

A tündérek a kerek erdőben éltek évszázadok óta. Réges-régen az emberek között éltek. Az emberek szerették a tündéreket, a tündérek szívesen játszottak az emberek gyerekeivel. Boldog békeidők voltak.

De az emberek sokasodni kezdtek, egyre több és több hely kellett nekik és a tündérek kiszorultak az emberek városaiból, falvaiból. Rátaláltak a kerek erdőre és ott rendezkedtek be. Itt illatoztak a virágok, susogtak a fák, csobogott a patak. Jó volt itt élni.

Időnként felkerekedtek a tündérek és elsuhantak a napsugár hátán, a szellő szárnyán az emberek városaiba, hogy meglátogassák őket. De a Főtündér intette gyermekeit, hogy kerüljék a felnőtteket és a gyerekeket keressék. – A gyerekeknek még tiszta a szíve – mondta a Főtündér.

Telt-múlt az idő és a tündérek arról számoltak be, hogy nem szívesen mennek az emberek közé. Pedig sok dolguk lenne.

A Fogtündér ajándékot visz a gyerekeknek, akiknek kiesett egy-egy tejfoguk.

Az Álomtündér csodaszép álmokat suttog a gyerekek fülébe. (Suttogna ő a felnőtteknek is, de azok sokszor a tévé előtt alszanak és nem hallják meg az Álomtündér meséit.)

A Zöldtündér pedig a Városok tereit járja körbe. Megsimogatja az utcákon hajladozó fákat, megszagolgatja a tereken pompázó virágokat. Szívesen mesél a gyerekeknek arról, hogyan óvják meg a vizeket, hogy ne szemeteljenek, hogy vigyázzanak a körülöttük lévő világra.

-         S mi a baj? Miért nem akartok az emberek közé menni? – kérdezte a Főtündér.

A Fogtündér szomorúan mondta – Boldogan viszem a gyerekeknek az ajándékot, cserébe a kihullott fogacskákért. Viszek ropogós almát, mosolygós gyümölcsöket, de szomorúan látom, hogy hiába nő nekik vasfoguk, nem vigyáznak rá. Mert nem baj, ha csokoládét szeretnének enni, de soha nem akarnak fogat mosni. S az ajándékaim sem tetszenek nekik. A fiúk állandóan puskákról álmodoznak, a kislányok pedig már nem babázni akarnak, hanem celebek akarnak lenni.

-         Mi az a celeb? – kérdezte a Főtündér? De senki sem tudta a választ.

Az Álomtündér elmesélte, hogy hiába próbálja a legszebb meséket a gyerekek fülébe suttogni, már meg sem hallják. Olyan hangos a tévének nevezett furcsa szerkezet és olyan sokáig nézik, hogy amikor fáradtan az ágyba dőlnek, már nem hallanak meg semmilyen mesét. Pedig a szüleik nem mesélnek nekik, mert ők is fáradtak. – Majd a döbbent Főtündér rémületére még hozzátette – S képzeljétek el, sok kisgyerek szobájában is láttam ezt a tévét. Sokan inkább azt nézik és nem kíváncsiak már a tündérekre.

-         S mi a helyzet veled, Kicsi Zöldtündér? – kérdezte a Főtündér.

A Zöldtündér meglebbentette áttetsző halványzöld szárnyait, könnyedén ráült egy kamillavirág kelyhére és beszélni kezdett – nem szeretek a Városba járni. A Város hangos és büdös. Az emberek ott élnek dobozszerű házaikban és idegeskednek, hogy kevés a pénznek nevezett valami, amit ki kell adni, mert különben fáznának és éheznének. Majd reggelente idegesen beülnek guruló dobozaikba a gyerekeikkel és bosszankodnak a zsúfolt utakon, hogy nem haladnak sehova. Nagyon sok felnőtt szájában valamilyen füstölgő rudat láttam. A gyerekek nem szeretik ezt, még a szagát sem bírják, de szomorúan látom, ahogy megnőnek, már ők is áhítoznak a bűzölgő rudak iránt. Szomorú vagyok, mert egyre kevesebb a fa és a virág a Városban. S az emberek ezt a keveset sem tisztelik. Eldobják a szemetet az utcán, kitépik a virágokat, rongálják a fákat. Alig látni virágot a Városban. – A Zöldtündérnek nagy smaragdszínű könnycseppek gördültek le az arcocskáján – Szürke lett a Város...

A Főtündér sokáig gondolkodott. Gondolkodás közben el-elszunnyadt néha. Majd hírtelen feleszmélve a Zöldtündérre nézett – Kérlek, ne add fel. Csak te mentheted meg az embereket. Csak te nyithatod fel a szemüket.

-         De mit tegyek?

-         A gyerekek. Igen, ők még nincsenek teljesen elrontva. Menj! Menj!

S a Zöldtündér szavak nélkül is tudta, mit tegyen. Virágról-virágra szökkenve sietett a Városba. Nappal volt, amikor a tündérek nem szívesen mozogtak az emberek között a zsúfolt városaikban. De a Zöldtündér tudta, cselekednie kell...

Beszállt egy kis óvodába. A gyerekek az udvaron játszottak. Amikor meglátták és megismerték a Zöldtündért, nagyon megörültek neki. Ő pedig mesélt nekik egy szebb világról, ahol az álmok valóra válnak, ahol minden üde zöld, meg piros, meg kék, ahol csodás illatok szállnak a levegőben, ahol a Városok nem zsúfoltak, mert az emberek kerékpárral, járnak, meg villamossal, meg szívesen gyalogolnak. Mesélt nekik a parkokról, ahol a virágok pompáznak, ahol ősi fák adnak árnyékot. Mesélt nekik az utcákról, ahol egy darab szemét nem sok, de annyit sem lehet találni. Mesélt nekik az óvodákról, a lakásokról, ahol az emberek külön gyűjtötték az üveget, műanyagot, papírt, hogy újra üveg, műanyag fésű, vagy füzet legyen belőle.

Zöldtündér az óvó nénik fülébe suttogta, hogy köszöni szépen, amiért megtanítják a gyerekeket, hogyan élhetnek egészségesen, hogyan vigyázhatnak a világra. Mert az óvó nénik megmutatják nekik, hogyan takarékoskodjanak a vízzel, hova tegyék a szemetet, hogyan ültessenek sok-sok fát és virágot...

Estére a Zöldtündér nagyon-nagyon elfáradt, de boldogan repült vissza a kerek erdőbe. Társai, a Fogtündér és az Álomtündér már az igazak álmát aludták. Zöldtündér is befészkelte magát a Főtündér mellé és hamar elaludt. Azt álmodta, amit azon az estén sok-sok óvodás is a Városban:

Van remény...

Nawesh

Nógrádi lászló

Egy tavaszi erdő képei

Egy tavaszi erdő képei

            Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú. Dávid, szüleivel együtt a városban éltek. Az egyre nagyobb zaj, és nyüzsgés már nagyon zavarta őket. Egy szép tavaszi napon elhatároztak, hogy vidékre költöznek, ahol nyugodtan, a természet közelében élhetnek.

            Miután megérkezett a család az új lakóhelyére,  a kisfiú hamarosan úgy érezte, amit itt látott, azt a nagymamájának is el kell mesélnie. Papírt és tollat vett a kezébe, s elkezdte írni a levelét!

Drága Nagyikám!

            Örömmel írom ezt a levelet! Már megszoktuk és megszerettük az új lakóhelyünket. Barátokra is szert tettem. Az ő segítségükkel folyamatosan ismerkedem az Égő-hegy varázsával.

            Csodálatos ez a vidék! Rengeteg új növénnyel ismerkedtem meg, s olyan állatokat láttam közvetlen közelről, melyeket eddig csak könyvekben figyelhettem meg. Minden közös séta az erdőben hatalmas élményt jelent számomra! A legutóbbi portyánkat szeretném veled is megosztani.

            A falu főterén találkoztam a barátommal. Innen déli irányba vettük az utat. Egy fakitermelés mellett haladtunk el. A kivágott fák, mintha sírtak volna. Tönkjükön hatalmas víztócsák néztek velünk szembe. Nem értettem, hogy mi történt. Bálint barátom azonnal a segítségemre sietett. Elmagyarázta, hogy a fa még nem tudja, hogy kivágták, s a jó idő miatt pedig a fa nedvkeringése megindult. A víz pedig a tönkön maradt. Az egyik ilyen tuskón apró, fekete tollat is láttam. Valószínű egy ragadozó madár áldozatává vált egy fekete tollú kismadár.

Tovább haladtunk, a még kopasz fákon váratlanul egy hatalmas fészket pillantottunk meg.

-         Ki lakhat ott fenn a magasban? – kérdeztem.

-         Egy ragadozó madár fészke lehet – válaszolta a barátom.

S valóban, egyszer csak egy egerészölyv jelent meg a levegőben. Élelmet kereshetett. Hatalmas, széles szárnyai voltak. A farka lekerekedő, a nyaka pedig rövid. Kisbarátom már régóta ismeri ezt a fészket, s lakóját. Már több éve költ ezen a helyen.

Még sokáig gyalogoltunk,  és szívtuk magunkba a tiszta levegőt.

            Az előző napokban sokat esett az eső, ezért felázott a talaj. Egy kicsit meg is lepődtem, mikor szarvas nyomot pillantottunk meg a nedves talajon. Még sosem láttam ilyet! Két szembefordított almamaghoz hasonlított a nyom. A nagysága azonban elérte a kb. 5-6 cm-t.

            A tölgyfaerdőben rengeteg gubacsot találtunk. Én valójában nem tudtam mi az, amit éppen a kezemben tartok. Balázs azonban erről is kisebb előadást tartott. Elmondta, hogy gubacs, s akkor és úgy keletkezik, amikor a gubacsdarázs a tölgyfa rügyeibe petézik. Mérete változó, átmérője kb. 2 cm, barnás, vöröses színű, kisebb „tüskék” vannak rajta. Minden gubacsban egy lárva fejlődik, s ősszel egy kis lyukat rágva a gubacson keresztül kimászik és elrepül. Rengeteg volt belőlük a tölgyerdőben!

Képzeld Nagyi! Friss csalánlevelet is kóstoltunk! Citromhoz hasonló íze volt. Az itt élő emberek főzeléket is készítenek belőle. Ugyanúgy készül ez az étel, mint a spenót. Szívesen megkóstolnám!

            Sétánk során még állati ürülékbe is „botlottunk”. Persze Balázs rögtön következtetett az ott járó-kelő állatokra:

-         A lencse alakú a szarvasé, az apróbb, bogyó alakú az őzé – mondta természetesen.

Engem egészen elkápráztatott a tudása! A fákat a kérgekből is felismeri! Még az olyan, számomra különleges fáét is, mint a vadcseresznye.

-         Honnan ismered fel? – kérdeztem hitetlenkedve. Ennek a trükkjét is elárulta.

-         A vadcseresznye fának vékony, harántirányban felgöngyölödő vörösbarna, fényes kérge van.

Megtudtam azt is, hogy ennek a fának a gyümölcse lédús, és ízletes. Kár, hogy most nem kóstolhattam meg! Te már ettél vadcseresznyét?

            Egy másik fán nagy odút pillantottunk meg. Körös-körül a földön bükk magok voltak. Balázs szerint ebből az következik, hogy az odúnak mókus lakója van. Talán már felébredt téli álmából, s most élelem után jár. Hiszen kora tavasz van, épp, hogy duzzadnak a fákon a rügyek. Már a madarak is többet énekelnek, ezzel hívják a párjukat  és védik a „vadászterületüket”.

            Utunk végállomása a Béke kilátó volt. Fából építették. Néhány kanyar után felértünk a tetejére. Csodálatos panoráma tárult elénk! Beláttuk az egész falut, s még a határon túlra is átláttunk! Rövid pihenő után indultunk vissza.

            Hazafelé egy csokor kék ibolyát is szedtünk. Egy „álmos” sünibe is belebotlottunk, aki nemrég ébredhetett fel téli álmából, de már rovarok és férgek után kutatott az avarban.

            Jó volt látni, ahogy ébredezett a természet! Szándékaim szerint a következő levelemben is beszámolok az élményeimről. Kérlek, írjál te is arról, mi történt nálatok!

                                                                                                          Sokszor csókollak:

                                                                                                          Unokád, Dávid           

Sopron, 2009-11-28.

            Dávid, miután megírta levelét nagyon elégedett volt magával, hiszen biztos volt benne, hogy nagymamája mindent megtudott arról, milyen náluk  a tavaszi erdő.

            Ha nem hiszed, járj utána, s nézd meg magad is a tavaszi erdőt!

Markó Magdolna meséje

Ikerváros

Az ikerváros

Egyszer, valahol, a végeláthatatlan, kietlen mező közepén egy varázsló állt gondterhelten. Többször megvakarta a fejét, megigazította a süvegét, megvizsgálta a cipője orrát, miközben varázspálcájával tehetetlenül csapkodta a tenyerét. Nyugdíjazása előtt még egy utolsó, felejthetetlen dolgot akart véghezvinni, és most azon töprengett, mi is lehetne az?

Aztán döntött. Ezt onnan lehetett látni, hogy határozottan kihúzta magát, arcán elszántság tükröződött, szemében furcsa fény villant. Két kezét magasba emelte, pálcájával furcsa jeleket rajzolt a levegőbe, miközben maga elé mormolta egyedi és szokatlan varázsszövegét:

- Blatabala, pleteplata, dörredarra, szlitty!

   Két ikerváros legyen itt!

   A benne lakó emberek

   tiszteljék a környezetüket!

   Óvják, védjék, ápolják,

   s élvezzék a természet háláját!

És csakugyan, abban a pillanatban két ikerváros született, ott, a kietlen mező közepén. Házak emelkedtek ki a földből, fák, virágok tették hangulatossá a tereket, madarak éneke csalogatta elő a napsugarakat, emberek népesítették be az utcákat. A varázslásba azonban némi hiba csúszhatott, mert bár a két város teljesen egyforma volt, a bennük élő emberek szemlélete szembetűnően különbözött egymástól.

Az egyikben minden lakó vigyázott a környezetére, ami a sok gondoskodás hatására virult és pompázott. A szelektív hulladékgyűjtő boldogan köszöntötte a belsejébe dobott papírokat, üvegeket, műanyagokat, és a fémből készült tárgyakat. A madarak vidáman csiviteltek a fák élénkzöld lombkoronáin, és szerető gondoskodással nevelték fiókáikat, akik majd önálló életet élve, a kártevők pusztításával szintén meghálálják otthonuknak a gondoskodást. A kristálytiszta tóban boldogan ficánkoltak a halacskák, úszkált a vadkacsa család, brekegtek a békák, és fogyasztották az ízletes szúnyog-ebédjüket. Az emberek szívesen megpihentek a vízparti sétányon elhelyezett padokon, ahol a fűzfák lehajló ágai enyhítették a tűző napsugarak melegét.

A másik város lakói ezzel ellentétben egyáltalán nem törődtek az őket körülvevő környezettel. A szemetet eldobálták az utcán, a fákról letördelték az ágakat, leverték a fészkeket. Szegény madárka hiába csiripelt jajveszékelve, hiába verdesett a szárnyával tehetetlenül, az összetört tojásokból a fiókáit már nem költhette ki. A tó vizén olajfoltok lebegtek, üres flakonok és papírzacskók úszkáltak. Az emberek rohantak, nem néztek körbe, nem érzékelték a természet fokozatos pusztulását.

A varázsló pedig otthonában csak ült a kényelmes fotelban, csóválta a fejét, és nagyon sajnálta, hogy hibázott. Tudta, hogy már megszűnt a varázsereje, és nem segíthet. Bánatában sóhajtott egy nagyot, de akkorát, hogy hatására a városok felett céltalanul lebegő varázsszemcsék összegyűltek egy apró felhőcskévé. Ott úszott az ég gyermekeként, mosolyogva tekintve le az egyik, szomorúan a másik városra. S ekkor elkezdett sírni, varázscseppeket hullajtva a földre, különös álmot az emberek szemére.

S az erdő fái éledezni kezdtek. Megmozgatták gémberedett törzsüket, a magasba nyújtották ágaikat, a földből kitüremkedő hatalmas gyökereik pedig vaskos lábakká alakultak.

- Menjünk, szabaduljunk innen! – kiáltották a tölgyek, a bükkfák, a fenyőfák. Kérjünk bebocsátást az ikervárosba, ahol megbecsülnek, óvnak és védenek minket.

- Ha ti elmentek, nekünk sincs maradásunk, hiszen nem lesz, ahová fészkeinket építsük, hogy a fiókáinkat kikölthessük, s nem lesz, aki a lombjaival megvédjen minket. Veletek tartunk, mert a bántó kezektől, ránk célzott kövektől soha nem volt nyugodalmunk – csivitelték elszántan a madarak, összegyűlve az ágakon.

S ahogy elindultak a fák, és velük repültek a lakóik, úgy tűnt el a várost övező erdő is.

- Én sem bírom már a sok szennyezést – siránkozott a tavacska. Olajfoltokat cipelek a hátamon, sima víztükröm már a múlté. Szegény halacskáim, vadkacsa családjaim, kicsi békáim, apró rovaraim egyre rosszabbul tűrik az élőhelyüket. Elviszem hát őket én is a másik városba, ahol biztosan befogadnak és megbecsülnek majd.

S ahogy távozott, bölcsője, a meder üresen tátongott a helyén. Csak a sok szemét maradt mindenhol, amivel szennyezték az erdőt és a tavat.

- Fogjunk össze és győzni fogunk! – kiáltotta ekkor egy chips-es zacskó, aki máris átvette a vezetést a társai között. Kiűztük már a természetet a lakóival, most űzzük ki az embereket is, és foglaljuk el a várost! Terjesszünk elviselhetetlen bűzt, járványt és betegségeket, hogy senki ne akarjon többet itt élni!

- Így legyen! Így legyen! – helyeselt lelkesen az olajos flakon, maradék tartalmát szanaszét fröcskölve.

Azonmód hadirendbe is sorakozott a sok szemét: elöl járt a chips-es zacskó, mögötte haladtak a különféle csokis és egyéb papírok. Lelkesen követték őket a félig elfogyasztott szendvicsek, almacsutkák, banánhéjak. A műanyag flakonok, dobozok, üvegek szorosan a nyomukban haladtak. A sort végül az apróbb limlomok, használt papír zsebkendők, összegyűrt szalvéták, csikkek, makuka héjak zárták.

S hamarosan betakarták a zöld pázsit helyét, elfoglalták a tó medrét, fákká, bokrokká változtak, rothadó szagú virágokká alakultak át. Elárasztották a város utcáit, elfoglalták a természet helyét. A szemétkupac pedig csak nőtt és nőtt, felkúszott a háztetőkig, a réseken keresztül pedig bejutott a lakásokba is. Az emberek már nem érezték jól magukat az otthonukban, menekültek volna a másik városba, de a szeméthegyen nem tudtak keresztül jutni.

Ekkor hullott le a legutolsó varázsesőcsepp, s helyét hamarosan napsütés, és egy gyönyörű szivárvány követte az égen. Színeit az emberek szemére hintette, és a megrendítő álom véget ért. Nyiladoztak a szemek, nagyot dobbantak a szívek. Az emberek most már megértették, mivé alakulhat a környezetük, ha nem figyelnek rá, ha nem ápolják és gondozzák együttesen, összefogással. S miután eltakarították a sok szemetet és szennyet, a fű újra kizöldült, a fák terebélyessé nőtt lombkoronája védelmet nyújtott a madaraknak, árnyékot a pihenőknek. A tavacska lakói újra élvezték az otthonukat, az emberek pedig gyakran sétáltak ki a partjára, hogy gyönyörködjenek bennük.

A varázsló most már boldogan mosolygott a foteljében, hiszen végül teljesült a varázslata. A két ikerváros újra teljesen egyforma lett, mert a lakóik ugyanolyan felelősségteljesen és gondosan ápolták a környezetüket mindkét helyen.

S ugye tudod, hogy Te is lehetsz varázsló az otthonodban, a természetben, az óvodádban? És elárulok Neked egy titkot: még varázspálca sem kell hozzá.

Benyó Ágnes meséje

Palkó az állatmentő

Valahol Európa közepén élt egy talpraesett kisfiú, aki nagyon szerette az állatokat. Barna haja kiemelte nagy, áttetsző kék szemeit. Korát tekintve fiatalka volt még, de ahhoz képest elég ügyes és okos volt, s amellett kíváncsi természetű.

Kedvenc helye a padlás volt. Talált ott egy nagy láda könyvet. Szabad óráiban unalmában elővette a könyveket és lassan, napról napra elkezdte őket olvasni. Ezekben a könyvekben érdekességeket olvasott állatokról, növényekről, nagy hegyekről és időnként folyókról, tengerekről.

Olykor elszomorította, amit a könyvekben látott. Azt írták ezek a könyvek, hogy sok állat és növény a kihalás szélén áll. Ezek közé tartoznak barátai: a Föld leggyorsabb állata, a gepárd, amelyik nem tudja behúzni karmait; kedvence, a tigris és más állatok: a pandamaci, a jegesmedve, a gorillák... A növények közül pedig a hóvirág, a tárnics és sok liliomfajta.

A kis Palkó szomorkodott, majd elhatározta, hogy cselekszik. Bár még sosem járt az erdőn túl, mégis nagy bátorsággal indult útnak. Nem messze tőlük volt egy állatkert. Először a jegesmedvét látta meg – azt, hogy szenved a nagy hőségtől. Aztán továbbment és egy hatalmas bengáli tigris járkált vele szemben. Megsajnálta, hogy kicsi a ketrece, szeretne futkározni egy tágas réten. Ezen elszomorodva tovább ballagott. Elérkezett a majomházhoz, nagy ricsaj fogadta, mert a lakók veszekedtek. Észrevette ott a szomorú arcú gorillát.

Elhatározta, hogy megmenti az állatokat – kinyitja a ketreceket. Előbb a szomszédos pandához ment, majd a gorilla bánatos szemei hatották meg. És persze jöttek volna sorra a többiek is. A vadállatok örömmel futottak ki rácsaik közül. Nagy zűrzavar lett úrrá az egész kerten. Az állatpark igazgatója a lármára kirohant irodájából, a gondozók pedig gyorsan összefogdosták a vadakat és ha lehet, az állatok még szomorúbbak lettek.

Az igazgató kereste, ki a tettes. Palkó önként jelentkezett – elmondta, hogy az állatok iránti szánalomból tette ezt.

Az igazgató megértette, hogy a kisfiúnak ebből a szempontból igaza van: a pandák és a gorillák nagyon értékes élőlények, és kár volna értük, ha kipusztulnának. Arról nem is beszélve, hogy felborulna az egyensúly, ami szép kék bolygónkat jellemzi, de ezek a nagyvadak és más állatok már megszokták a zárkát és szabadon az erdőben ezer meg ezer veszély leselkedne rájuk, így nem engedhetik vissza őket természetes élőhelyükre.

Az igazgató annyit mindenesetre megígért, hogy igyekszik nagyobb területet biztosítani az állatoknak és Palkó előtt a nyári szünetben mindennap nyitva áll az állatkert kapuja és segíthet a gondozóknak az állatok körül.

Ettől fogva a fiú alig töltött időt a padláson, inkább az állatkert körül sürgött-forgott mindaddig, míg felnőttként megalapította saját rezervátumát a távoli Afrikában, ahol azokkal az elefántokkal törődik, amelyeket már nem tudnak munkára fogni. Boldoggá teszi, hogy a szabadban azt tehet, ami kiskora óta az álma volt – megmenti az állatokat a gonosszá vált  emberektől.

Nyerges Nikolett 7. osztályos meséje

Lulu meséje

Egyszer volt, hol nem volt egy csodálatos erdő, hatalmas fák ölelték körül, és egy piciny patak csörgedezett keresztül rajta.  Itt élt egy fa odvában Lulu az erdő tündére. Vigyázott az erdőre és az ott élő állatokra. Minden reggel ébredés után sétálni indult és beköszönt az erdő lakóinak. Ma is így történt.

Először a süncsaláddal találkozott. Jó reggelt kívánok, mondta mosolyogva. Sün apó kedvesen biccentett, és nagyot nyújtózott, csemetéi pedig vidáman hancúroztak tovább az avarban. Lulu tovább sétált, és leült a patak partjára és figyelte, ahogy az őzikék a szomjukat oltják a friss patak vizében. Csiripeltek a madarak, harkály apó pedig épp a reggelijét kereste a fán hangos kopácsolás közepette. Egyik pillanatban az őzikék gyors futásnak eredtek és eltűntek a fák között. Lulu felröppent egy fa tetejére és onnan figyelte, hogy mi lehet ez a váratlan esemény ami megzavarta az őzeket. Hangokat hallott, melyek egyre erősebbek lettek, idegenek közelednek.

Egy embercsalád közeledett. Anya, apa és két gyermek. Vidáman, hangos kacagások közepette értek a tisztásra. Lulu a fáról figyelte őket. A gyermekek labdát vettek elő a hátizsákjukból, egymásnak dobálták, míg szüleik leültek a patak partjára egy nagy kőre. Az apa köveket dobált a patakba unott arccal, az anyuka a gyermekei játékát nézte. Micsoda idilli kép ez gondolta Lulu. Az apa elkiáltotta magát, gyertek gyerekek együnk, a két csemete odaszaladt szüleihez a patak partjára és leültek, sok finomság került elő egy hátizsákból,falatozni kezdtek.

Lulu a fáról figyelte tovább az eseményeket, de már Zitával  a mókuslánnyal együtt, aki kíváncsiságáról volt híres és Lulu mögé bújva kukucskált. Lulu felhúzta a szemöldökét –hm mondta: Nem tetszik ez nekem, ezek az embergyerekek mindent eldobálnak, ott egy almacsutka, ott egy szalvéta, és egy műanyag flakon eldobva, mutatta mérgesen Lulu a mókusnak. Nem lesz ez így jó, méltatlankodott Lulu , de bízott abban, hogy a szülők rászólnak a gyerekeikre és azok majd felszedik a szemetet amit az erdőben hagytak. Nem így lett, befejezték a tízórait és felálltak, és már mentek is tovább. Lulu nagyon szomorú lett, és arra gondolt, hogy mennyit változtak az emberek, sok-sok évvel ezelőtt még minden másképp volt, nem volt szemét az erdőben, a patakban.

Hirtelen éneklésre lett figyelmes, és ismét erdőjáró embereket látott közeledni . Arra gondolt, hogy elriasztja őket, szélvihart kavar, vagy megkéri felhő barátját, hogy adjon egy kis záport, nem akart az erdőben több embert meglátni aki szemetel. Mókus Zita, megbökte az oldalát..: nézd Lulu egy nagy zsák van az embereknél és mindenfélét bele pakolnak. Lulu figyelni kezdte őket, és ahogy közeledtek, látta, hogy felszedik az eldobott szemeteket. Megkönnyebbülten felsóhajtott, lám-lám mégis vannak emberek akiknek fontos a természet, akik próbálnak vigyázni a környezetükre.

A cserjék mögül kikukucskáltak az őzikék, láttatni engedték egy pillanatra az embereknek magukat, mert úgy gondolták, hogy amiért ilyen jót cselekednek megérdemlik. A sünök is elkezdtek mocorogni az avarban. A szemetet szedegető emberek észrevették őket, egyikük boldogan felkiáltott, látjátok az őzeket, sünöket? Persze, hogy látjuk szólt egy másik ember, tudod akik megérdemlik azoknak az állatok még ha csak egy pillanatra is de megmutatják magukat, és az erdő szépségeit.

A kis társaság dalolászva továbbindult az erdőben, figyelvén a környezetükre és az erdő szépségére. Lulu szíve elgyengült, megtelt melegséggel, és ágról-ágra röppenve követte a kedves idegeneket és arra gondolt, hogy amíg ilyen csodák léteznek, addig az erdő is él és tovább lélegzik.

Pelyhe Bernadett