Sziszőke

SZISZŐKE

Mészáros Gabriella meséje

  

   Ezen a reggelen Sziszőke, a szőke kis angyal Menta kiabálására ébredt.

   – Ébresztő angyalok! Itt a nagytakarítás ideje! Tisztává kell varázsolni az Angyalvárat! Törölni, porolni, szemetet szedni! Nem nézhetnek az emberek a Földről piszkos, szürke égboltot! Ébresztőőő!!!

   Távolból érkező szavait a maga után vonszolt hatalmas szemeteszsák surrogó zaja kísérte. Sziszőke kelletlenül bújt ki meleg habfelhő paplanja alól, ahol addig az igazak álmát aludta. Az ágy szélén lógatva meztelen lábacskáját, borúsan nézett maga elé. Dugába dőlni látta tegnapi tervét. Hosszas könyörgés után ugyanis sikerült Freskót – az Angyalvár művészét –rávennie, hogy ma együtt fessék és formázzák a felhőket, erre meg jön Menta és keresztülhúzza a számítását.

   – Miért kell minden hónapban nagytakarítást rendezni ebben a huzatos várban, ahol a szél csak úgy száguldozik keresztül a szobákon! Nincs is ideje megülni a pornak, s már viszi a szél ki az ajtón, ablakon! – morgolódott, miközben a hátára csatolta égszínkék szárnyacskáit.

   Már csak a glóriáját kellett a fejére tenni és készen állt volna a takarításra, de sehol sem találta. Még emlékezett, hogy este, lefekvés előtt a szobájában gurigázott vele, ám arra nem, hogy utoljára hova is gurította. Kereste az ágy alatt, a szekrény mögött, a halomba dobált angyalruhák között, de úgy eltűnt, mintha kámforrá vált volna. Menta – az ügyeletes angyal – hangja már fenyegetően közelről hallatszott, amikor végre meglátta az ajtó és a fal közötti sarokban egy papírrepülő alól kikandikálni. Odaröppent, hogy felkapja, ám abban a pillanatban betoppant Menta. Sziszőkének épp csak annyi ideje maradt, hogy félreugorjon a kicsapódó ajtó elől. Ekkor tompa csattanás hallatszott. A kitáruló ajtó a falhoz lapította a glóriát, ami az erős ütés hatására tojás alakúra formálódott.

   – A glóriám! – kiáltott fel kétségbeesetten a kis angyal. – Hogy fogom így hordani?

   Feltette a fejére és a tükör elé szaladt. Olyan mulatságos látványt nyújtott a kajla glóriával, hogy az egyébként komoly Menta a hasát fogta nevettében.

   – Alkalmi glóriád lett Húsvétra! – nevetett harsányan, könnyeit törölgetve.

   – Majd adok én neked alkalmi glóriát! – gurult dühbe Sziszőke s a nála jóval magasabb Menta felé indult, hogy jobb belátásra bírja.

   – Ne ugrálj Szöszike, inkább hozd a felhalmozott szemetedet! – bosszantotta tovább a kis angyalt Menta, aki már élvezte, hogy az unalmasnak indult nagytakarítás ilyen vidám fordulatot vett.

   – Nem vagyok Szöszike! – kiabálta Sziszőke és Menta mellé érve dühében nagyot rúgott a degeszre tömött szemeteszsákba.

   A zsák – megelégelve, hogy kora reggel ilyen bánásmódban részesül – kirepedt és ontotta magából a belegyömöszölt szemetet. Mindez még nem volt elég. Egy hirtelen jött szélroham kivágta az ablakokat és felkapta a szemetet, teleszórván vele az Angyalvár folyosóját, majd a levegőben keringő szemét tovább folytatta útját s a nyitott folyosói ablakon át kijutva záporozni kezdett le, a Földre. Ijedten nézett egymásra a két angyal, de tenni a baj ellen semmit sem tudtak…

Buzás Bettina rajza (4.b)
Szent Mór Iskolaközpont
Alapfokú Művészetoktatási Intézmény, Pécs
2010 

   – Tűrhetetlen! – zengett Kozmosz hangja, amikor a megszeppent Sziszőke egyik lábáról a másikra állt előtte, félrecsúszott glóriájával a fején.

   Kozmosz volt a legtekintélyesebb főangyal, aki a rendet felügyelte és Sziszőke szerencsétlenségére épp akkor nézett le mindent látó távcsövével a Földre, amikor az égből érkező szemét azt jócskán beborította.

   – Tűrhetetlen! – ismételte még egyszer. – Ilyen rendetlen angyalt még nem látott az Ég! Nem elég, hogy poros a szárnyad, meg pókháló lóg a glóriádról! Nem elég, hogy a szobád szemetes, de szétszórtad azt is, amit Menta összeszedett, sőt még a Földet is beborítottad vele! Büntetést érdemelsz, példás büntetést!

   Kozmosz összeráncolt homlokkal nézett ki az ablakon az összepiszkolódott felhőkre és töprengett.

   – Délutánra ezüstfehér fellegek úszkáljanak az égszínkék mennybolton! A Föld újra kék és zöld legyen, ne ilyen szürke porgolyó! Neked pedig sürgősen le kell zuhanyoznod Balzsam doktor jóságcseppjeivel! Nem azért találta fel, hogy egyesek elmulasszák használni és hiányában haszontalanságokat kövessenek el! Jobbulást kívánok Sziszőke! – köszönt el zordan, majd választ sem várva hátat fordított s elrepült.

   Sziszőke pár perc múlva már az ámbra és nektár illatú jóságzuhany alatt gondolkodhatott azon, miként fogja a főangyal parancsát végrehajtani. Szerencséjére, maga Menta sietett a segítségére egy nagyszerű javaslattal, hisz mégsem lett volna illendő magára hagyni a bajban a kis angyalt. Nem sokkal később Sziszőke már egy hatalmas, hosszú csövű szerkezettel a kezében állt az Angyalvár teraszán.

   – Ha ez itt fönt hatásos, akkor ott lent is működnie kell! – pillogott le, majd az égi porszívó csövét a Föld felé irányította.

   Mint egy szomjas elefánt a vizet, úgy szippantotta fel a sok lepottyant mennyei limlomot a masina, így délre már a ragyogóan kék-zöld Földben gyönyörködhettek a fellegek közül lekukucskáló angyalok. Sziszőke elégedetten csapta össze a tenyerét, s vígan repült Freskóhoz felhőket formázni, ahogy azt tegnap elképzelte. Freskót azonban nem találta jókedvében.

   – Teljesen fölösleges a munkánk! Festünk, formázunk, szépítünk, alattunk pedig egy poros, szürke Föld forog-gömbörög. Az emberek örömmel tekintgetnek fel a mi szépséges, kék mennyboltunkra, az bezzeg nem érdekli őket, hogy mi nem gyönyörködhetünk az általuk cseppet sem tisztán tartott golyóbisukban!

   – Nem lehet piszkos, hiszen magam tettem rendbe még ma reggel! – bizonygatta Sziszőke.

   Lenézett a Földre és nem akart hinni a szemének.

   – Ez nem igaz! Már megint hogy néz ki?!

   Abbahagyta élete első bárányfelhőjének formázását, pedig már majdnem elkészült vele.

–        Én fogok megint kikapni Kozmosztól! Miattuk! De most nem is csináltam semmi

rosszat!

   Faképnél hagyta Freskót és egyenesen Balzsam doktor laboratóriuma felé röpült. Kis idő múlva pedig különös módon már az esőfelhők között ügyködött.

   – Ha rajtam segített, rajtuk is segíteni fog! – hajtogatta bizakodva.

   Sorban beletöltögetett a doktor jóságcseppjeiből az esőfelhőkbe, s ügyesen a Föld fölé terelgette valamennyit. Aztán az Angyalvár teraszáról figyelte, hogyan záporozik a Földre az eső, megtisztítva hegyet, völgyet, erdőt, mezőt, élőt s élettelent, majd kacagva kiáltott le:

   – Jobbulást kívánok Emberek!

Mészáros Gabriella meséje 

Megjelent a Zöldfülü Péter, zöldmesék kicsiknek és nagyoknak című mesekönyvben

a mesekönyv még kapható a Janus Pannonius Múzeum Természettudományi Osztályán, Pécs, Szabadság u. 2.

Felhőmesék

(részlet)

Az egész egy szép tavaszi napon kezdődött. Pitty és Potty, miután teljesen kimerültek a szokásos 

hajnali fűszál csúszdázás után, elnyújtóztak egy kényelmes lapulevélen, és várták hogy a Nap sugarai 

felemeljék  őket hozzám...

Jaj, még be sem mutatkoztam! Felhő vagyok, Pitty és Potty pedig az unokatestvéreim, vízcseppek. Majd' mindennap találkozunk. Néha én látogatom meg őket, máskor ők jönnek hozzám vendégségbe. Hol is tartottam? Ja, igen.

Aznap különösen izgatottak voltak, alig győzték kivárni, hogy a Nap az uszályom szélére ültesse őket. 

- Képzeld, Felhő! - kezdte Pitty.

- Tegnap különös dolog történt! - vágott a szavába Potty.

- Olyan, amilyenre még a legöregebb Ringató-lakó sem emlékszik - vette át a szót ismét Pitty.

- Még az öreg Nagyothall sem! - így Potty.

- Pedig ő már jó pár horgász-idényt átvészelt - okoskodott Pitty.

- Bizony! - erősítette meg Potty.

- Eléééég! - kiáltottam. Borzasztó, hogy ezek a kelekótya vízcseppek mindig egyszerre beszélnek. - Egyikőtök mesélje el végre, hogy mi történt!

- Majd én - lépett előrébb Potty.- Szóval, tegnap reggel, amikor Zizge,a szitakötő, a reggeli sminkjét ellenőrizte a tó tükrében, különös dologra lett figyelmes.

- Az is elég különös, hogy Zizge a saját tükörképén kívül mást is meglátott - kuncogott Pitty.

- Egy fél dióhéj úszott a vízen, - folytatta Potty. - a dióhéjban pedig két kis zöld teremtmény szundított békésen, az egyikük még mosolygott is álmában. Csak az arcocskájuk látszott, mert állig be voltak takarva egy vadrózsa szirmával... 

Zizge egy darabig körözött felettük, és azon morfondírozott, hogy vajon miféle teremtmények lehetnek. Végül, amikor már a feje is belefájdult a nagy gondolkozásba, úgy döntött, hogy megkeresi Nugéniát, végül is, ő a Tó tündére, csak ismeri a lakóit.

- Nugénia, Nárchatássy Nugénia! Merre vagy? - zizegett izgatottan a szitakötő.

- Itt vagyok, itt vagyok. Mi olyan sürgős? - hallatszott egy tündérrózsa belsejéből.

- Két idegen úszik egy dióhéjban a békaszőlő-telep felé!

- Neked is jó reggelt Zizge! - mászott ki Nugénia zsörtölődve a virág belsejéből.

- Látnod kellene őket! Zöldek, mint a levelibékák, de mégsem azok. Nem is tudom, igazából nem hasonlítanak senkihez sem a Ringató-lakók közül.

- Jól van, jól van. Nyugodj meg már Zizge! Menjünk, mutasd az utat! 

Azzal Nugénia megrázta harmattól még nedves szárnyait, tett egypár próba szárnycsapást, majd felemelkedett Zizge után a levegőbe.

A Tó-lakók még csak most ébredeztek. Álmos vízililiomok nyújtogatták leveleiket a napsugarak felé, büszke tündérrózsák igazgatták szoknyáikat a víz tükrén. A mocsári gólyahírek vidáman köszöntötték egymást, és gondosan rendezgették szirmaikat, hogy helyet csináljanak az érkező méhecskéknek.

Két kis cickány bújt elő álmosan földalatti járatából. Az egyik még álmosan dörzsölgette a szemét, a másik már arra készült, hogy egy lehajló fűszálról a szájába irányítson egy lecsúszni készülő harmatcseppet. Ekkor vette észre a szitakötőt és a tündért.

- Hahó, Nugénia! Hova repültök ilyen sietve?

- Jó reggelt, Ödön! Zizge két idegent látott közeledni egy dióhéjban, a békaszőlő-telep felé, oda igyekszünk - válaszolta a tündér a kíváncsi kis cickánynak.

- Miféle idegenek? - kérdezősködött tovább Ödön, miközben társa még mindig hatalmasakat ásított.

- Hát éppen ezt szeretnénk kideríteni, ne tarts fel minket! - fontoskodott Zizge.

- Gyertek ti is velünk - mosolyodott el Nugénia.

A kis cickány oldalba bökte testvérét:

- Hallod, Szőrmók! Szedd már össze magad! Lustálkodni ráérsz később, most gyerünk Nárchatássyék után!

- Megyek már Dönci, megyek, csak tudod olyan különös álmom volt. Azt álmodtam...

- Jaj, Szőrmók, erre most nincs idő! Szedd a lábad!

Szőrmók kelletlenül feltápászkodott, és elindult  Ödön után. Már jó ideje nyargaltak, amikor Szőrmók egyszercsak megállt.

- Te Dönci, tulajdonképpen miért szaladunk? - lihegte. - Nugéniáék már úgyis odaértek, a két idegen pedig biztos elidőzik itt egy kicsit. Lassíthatnánk.

- Jaj, Szőrmók, te sosem látod a dolgok jelentőségét - állt meg zihálva Ödön is. Hálás volt a sorsnak, no meg Szőrmóknak, hogy végre kifújhatta magát.

- Szóval, - folytatta, - szerintem fontos, hogy időben érkezzünk, és minél hamarabb megtudjuk, hogy kik azok az idegenek. Úgyhogy, gyerünk tovább!

Amikor végre a békaszőlő-telephez értek, már az összes Ringató-lakó ott volt. Ödön ugyanis, minden fűszálnál megállt, hogy alaposan körülszaglássza, hátha abból az irányból jöttek a váratlan vendégek. Hiába jegyezte meg Szőrmók  többször is, hogy az ismeretlenek egy dióhéjban érkeztek, a vízen.

Nárchatássy Nugénia és Zizge a dióhéj fölött köröztek, hol lejjebb ereszkedve, hol felemelkedve, hogy minden szögből jól megvizsgálják a jövevényeket, miközben a kis "csónak" lassan partot ért. Végül a tündér leült egy pitypang sárga fejére és roppant titokzatos arcot vágott. A többiek köré sereglettek.

- Na, mondd már, kik ezek? - kérdezte Zizge.

- Ellenség? - aggodalmaskodott Ödön.

- Nem hinném, hogy veszélyesek lennének, olyan bájosak - vélekedett  Cikk-Cakk, a zöldgyík.

- Bájosak, vagy sem, azért még elég bajt hozhatnak ránk. Ne felejtsd el, hogy miért hiányzik a farkad vége - jegyezte meg epésen Morc, a rák. - Te sosem vagy elég elővigyázatos.

- Jól van, na! Nyakigláb, a gólya csak véletlenül csípte le a farkam. Utána olyan bánatos arcot vágott.

- Különösen akkor, amikor sikerült elsurrannod - vigyorgott Oszkár, a vízipatkány. 

- Emlékszem, hogy egyszer az öregapám  találkozott egy gyönyörű  bogárral, és amikor a kölcsönös  tisztelet jegyében be akarta kapni, az valami förtelmes bűzt engedett ki magából, még most is beleborzongok. Szegény nagyapám... - szólalt meg valaki a fűszálak közül. Csusz Kálmán volt az, a vízisikló.

- Jaj, Kálmánka! Most nem erről van szó - pirított rá a vízisiklóra Puffancs, a futrinkabogár.

- Szerintem igaza van Kálmánnak. Nem árt óvatosnak lennünk - helyeselt Oszkár. - Az Ember már sok kárt okozott nekünk.

- Mi köze az Embernek ehhez a két teremtményhez? - szólt közbe Zizge.

- Hát, nem is tudom. Igaz, hogy zöldek, igaz, hogy picik, de mégis olyan emberformájuk van - válaszolta töprengve Oszkár.

- Meghallgattok engem is, vagy tovább találgattok? - kászálódott le a pitypangról Nugénia, és alaposan letörölgette a hátsójára tapadt virágport.

- Te tudod, hogy kik ezek? - csodálkozott Szőrmók.

- Azt hiszem, igen - válaszolta a tündér.

- Akkor, mondd már! Mire jó ez a titokzatosság?! - dohogott Morc.

- Még a dédanyámtól hallottam, hogy élnek a Városban is rokonaink, amolyan városi tündérek, vagyis inkább manók, hiszen kevésbé olyan tetszetősek, mint mi. Valami régi viszály miatt, amire már senki sem emlékszik, megszakadt velük a kapcsolatunk.  

Ebben a pillanatban az egyik kis manó dörzsölgetni kezdte a szemét. Mindenki feszülten figyelt, Cikk-Cakk még a száját is nyitva felejtette. A manó nyújtózkodott egyet, majd hirtelen kinyitotta a szemét. Igencsak meglepődött, amikor meglátta maga körül a népes seregletet. Gyorsan oldalba bökte társát, mire az is ébredezni kezdett, ásított kettőt és felnyitotta a szemhéját. Ijedten nézett körül.

- Hol vagyunk Bogyó? - kérdezte testvérétől, ugyanis testvérek voltak.

- Hát remélem, hogy ott, ahova készültünk - válaszolta bizonytalanul a másik.

- Ez már a Ringató? - fordult  Bogyó a várakozó kis csoporthoz. Úgy tűnt a két manó közül ő a bátrabb.

- Pontosan - felelte szűkszavúan Morc. - És, ha szabad megtudnunk, ti kik vagytok?

- Bogyó, - hajolt meg a kis manó, - és Maszat, - mutatott a testvérére.

- És hogy kerültetek ide? - fontoskodott Ödön.

- Szerintem ezt már tudjuk - szólalt meg halkan Szőrmók, mire testvére megsemmisítő pillantást vetett rá. Oszkár megpróbálta elnyomni az arcán készülődő vigyort, és komolykodva a testvérekhez fordult:

- Szerintem, Ödön inkább arra kíváncsi, hogy miért jöttetek.

- Pontosan - helyeselt buzgón a cickány.

Bogyó erre bebújt a takaróként szolgáló rózsaszirom alá, és pár másodperc múlva egy levélkével bukkant fel újra. Majd készségesen átnyújtotta, egy kis habozás után, Oszkárnak.

A patkány átfutotta a levelet, azután hangosan olvasni kezdte:

"Kedves Ringató-lakó, aki ezt a levelet olvasod, (mert remélem, hogy végül célba ér a levél), kérlek haladéktalanul továbbítsd Zárchatássy Zugéniának..." Oszkár ennél a résznél megállt, és szélesen elmosolyodott. 

Nugénia ingerülten kivette a kezéből a levelet, és ő olvasta tovább:

"A kényszerűség visz rá, hogy elküldjem otthonról két kis csemetémet. Ez a városi környezet egyre barátságtalanabb. Az Urbanoszauruszok felzabálnak szinte mindent, és az Emberek ellenkezés nélkül tűrik, mintha ez

lenne a világ legtermészetesebb dolga. Minden szürke és sivár. Hol tanulják meg a gyerekeim, hogy mi a szépség?

Tudom, hogy a múltban voltak családjaink közt apróbb nézeteltérések, de kérlek téged Zugénia, emelkedjünk ezen felül, légy a gyámolítója Bogyónak és Maszatnak, ameddig értük nem jövök. 

A barátaimmal megpróbáljuk megtörni ezeknek a csúf, szürke sárkányoknak az uralmát, és amíg ez nem sikerül, jobb ha a gyerekek távol vannak. Majd még kitalálom, hogyan tartsuk a kapcsolatot. 

Előre is köszönöm: unokatestvéred, Gabaly."

..Szóval így esett, hogy a két kis városi manó a Ringató lakóinak vendége lett egy időre. Nicsak, éppen itt jöPitty és Potty.

- Mi újság srácok?

- Teljesen kifáradtunk - szólt Pitty, miközben a Napsugárról az uszályomra ugrott.

- Bizony - erősítette meg testvérét Potty.

- Hol csavarogtatok? - kérdeztem.

- Tudod, tegnap hatalmas zápor volt, amolyan igazi nyári - kezdte Pitty.

- Szerintem, ezt Felhő is tudja. A lényeget mondd, Pitty!

- Igazad van, Potty. Szóval, reggel hatalmasat fűszál-csúszdáztunk Maszattal és Bogyóval. Remekül szórakoztunk. Habár, nem tudom mit szól majd Abigél, ha meglátja a nadrágjukat.  

Szalai Ildikó meséje

Hálásan köszönjük!

Természetfalva megmentése

Jó néhány évvel ezelőtt Természetfalva egy gyönyörű, egészséges lakóhely volt. A fák csak úgy roskadoztak a lombjaikon alácsüngő hatalmas, zöld levelek és termések alatt. A virágok illatát az egész faluban érezni lehetett, mintha valami varázslat tette volna. Nyáron a gyerekek naphosszat kint szaladgáltak a virágokkal borított, zöld mezőn és olyan hangosan kacagtak, hogy belezengett és velük örült az egész környék. Mondogatták is az öregek, hogy addig jó, míg van min nevetni és a gyerekek így tudnak viháncolni. Akkor még nem is sejtették, hogy eljön majd az idő, mikor minden megváltozik és Természetfalva már nem lesz a régi.

Nyúl Peti az iskolába igyekezett, de igazán késésben volt, ezért átvágott az erdőn, hogy egy kis időt spóroljon magának. Először fel sem tűnt neki a fák furcsa kinézete, de amikor éppen az orra elé esett egy nagyobbacska faág, ijedten megállt és felnézett. Hosszú fülei reszkettek és még a szemét is eltakarta egy pillanatra. Aztán újból felpillantott és ámulva vette észre a természet különös változásait.

Bár már javában tavasz volt, a fák lombjai mögül tisztán látni lehetett az égboltot, mert csak imitt-amott volt egy-egy levél rajtuk. Vagy is inkább levelecske, hiszen cseppet sem hasonlítottak az azelőtti, medvemancs nagyságú levelekre. És maguk a fák pedig mind korhadtak, betegek voltak.

Nyúl Peti a fejét rázva felsóhajtott és ijedten futott az iskolába, hogy elmesélje a többieknek is amit útközben tapasztalt.

– Nocsak, nocsak! – fogadta Petit Szende Őz tanárnéni – Hol jártál? Az óra már elkezdődött.

Nyúl Peti lihegve ment közelebb a tanárnénihez és kézzel-lábbal mesélni kezdett. – Elaludtam, ezért kicsit késve indultam el az iskolába. Az erdőn jöttem keresztül, hogy hamarabb ideérjek. De alighogy beértem a sűrűbe, egy óriási ág esett elém. Nagyon megijedtem, de azért bátran megnéztem a fát. De amit láttam... Az egész erdő olyan különös. A fák úgy néznek ki, mintha betegek volnának, és alig vannak leveleik.

Őz tanárnő gondterhelten bólintott és megsimogatta Peti buksiját. – Sajnos nem csak a fákkal van baj. A virágok, a termések, a föld, a víz, a levegő, sajnos mindezek betegek.

Az osztályban zúgolódás támadt és a gyerekek értetlenkedve adtak hangot véleményüknek.

– Tegnap láttam a patakot. – állt fel a székéről Mókus Juci – Valami furcsa fekete folyadék folyt benne. Pedig a mamám azt mesélte, hogy a patak mindig tiszta volt.

– Én a minap egy halom szemetet láttam kiöntve az út mellett, Természetfalva határában. – kiabált előre Róka Berci – A papám káromkodott is, olyan mérges volt a szemetelőkre.

– Bizony, bizony! – Őz tanárnéni széttárta a karját – De ez nem volt ám mindig így. Azelőtt, mikor még Természetfalva a virágkorát élte, minden egészséges és szép volt. A lakók boldogan éltek és minden olyan csodásan nézett ki. Aztán a világ változni kezdett, és ez Természetfalvát is érintette. A közelben felépülő gyárak szennyezik nem csak a mi falunk, de a környék összes településének a levegőjét. Az autók füstje, az eldobált szemetek, a folyókba, patakokba öntött szennyező anyagok, a hanyagság mind-mind megbetegítik a környezetünket. A növények, amik a levegőt tisztítják nem képesek megnőni és terméseket, leveleket növeszteni, mert szennyezett a talaj, amiben élnek, és ahonnan a gyökereik felszívják a vizet. És ha beteg a környezetünk, lassan majd mi magunk is betegek leszünk.

A gyerekek ijedten ugráltak fel a helyükről és odagyűlve Őz tanárnéni köré, egymást túlkiabálva adtak hangot véleményüknek. – Tennünk kell valamit! Nem hagyhatjuk! Nem akarunk mi is betegek lenni! Tisztítsuk meg a környezetünket! – ilyen és ehhez hasonló bekiabálásoktól volt hangos az osztályterem.

Őz tanárnéni csendre intette a diákjait, majd így szólt. – Örülök, hogy felelősséget éreztek és tenni akartok valamit. Éppenséggel lenne is mit. – a tanárnéni megsimogatta az állát és néhány percig elgondolkodva nézett körbe, majd felsóhajtva csípőre tette a kezét – Matematika óra helyett, menjünk és tegyük meg azt, amit még tudnunk. De készüljetek fel, mert igen fáradtságos és nehéz feladat vár ránk.

A gyerekek éljenezve rohantak volna kifelé, de a tanárnéni megállította őket, hogy elmondhassa mindegyikőjüknek a feladatát. Először is az egész osztályt hazaküldte ásóért, kapáért, gereblyéért, vödörért és locsolókannáért, ő pedig elszaladt Szarvas papához, a polgármesterhez, hogy megbeszélje vele a hulladékgyűjtés, faültetés és a patak dolgát. Mire visszaért az iskolába, már a gyerekek jó része is megérkezett, de nem egyedül.

– Az anyukám is eljött. – pironkodott el Sün Marci – Nem tudtam lebeszélni róla.

– Ennek szívből örülök, hiszen most minden segítő kézre szükségünk van. – felelte Őz tanárnéni, és megkoppintotta Marci orrát.

– Az én szüleim is eljöttek segíteni. – húzta ki magát ettől felbuzdulva Mókus Juci – És ahogy láttam, Berci és Luca anyukája is jönni fog.

Őz tanárnő boldogan elmosolyodott. – Ez nagyon dicséretes, mert így látszik igazán, hogy mindenki számára fontos Természetfalva.

Mikor már az egész osztály visszaért az iskolába a szerszámokkal együtt, Őz tanárnéni irányításával elindultak, hogy Természetfalvát bejárva megszépítsék, lehetőségeikhez képest meggyógyítsák a környezetüket. Legelső feladatként az eldobált, elhajigált szemetet szedték össze vödreikbe, persze gumikesztyűben, amit Róka Berci apukája hozott és osztott szét. Majd a szemetet az iskolaudvarán gyűjtötték össze egy kupacban. Olyan ügyesen és lendületesen dolgoztak, hogy alig másfél óra alatt egy hatalmas hegynyi hulladék gyűlt össze.

Néhányan tovább szedték a szemetet, de mások már nekiálltak, hogy az út mentét teleültessék fákkal. A tanárnéni Őz Sziszikével, Róka Bercivel és Róka papával elment a faiskolába, hogy elhozzanak néhány facsemetét, virágokat. És míg Sziszike örömmel cipelte a virágokat, addig Berci értetlenkedve nézett a tanárnénire.

– Minek ez a sok növény? Ha elültetjük őket, úgyis kipusztulnak.

– Minél több a növény, annál tisztább lesz a levegő. – világosította fel a kisdiákját Őz tanárnéni – Azonban nekünk is oda kell figyelnünk, hogy sokáig tudjanak élni és segíteni nekünk a környezetünk tisztán tartásában. Óvnunk, gondoznunk, ápolnunk kell őket. Nem szabad szemetelnünk vagy bármi szennyezőt kiöntenünk. És ha észrevesszük, hogy más ezt teszi, azt jeleznünk kell Szarvas papának a hivatalba, és ő majd intézkedik. Beszéltem vele amíg ti a szerszámokért voltatok, és megígérte, hogy ma délután a Hód csapat a patakot is megtisztítja a szeméttől és a kiöntött olajtól. Így a fák hamarosan már a tiszta vizet ihatják. Sajnos mi egyebet nem tehetünk, mert túl kevesek vagyunk megóvni az egész földet. De legalább ezért a kis darabért, ami a sajátunk, meg kell tennünk, amit csak lehet.

Róka Berci megértően bólintott és sietve vitte a facsemetéket az út szélén dolgozó társaihoz és azok szüleihez, akik addigra már felásták és felkapálták a területet.

Miután elültették a fákat és a virágokat, alaposan meg is locsolták őket folyóvízzel. Ám Peti és Berci nem elégedtek meg ennyivel.

– Mi lenne, ha felhívnánk mindenki figyelmét a környezetvédelemre?

– Mire gondoltok? – nézett rájuk érdeklődve a tanárnéni.

– Csináljunk nagy táblákat és tegyük ki a faluba mindenhová. – felelte Berci.

– Ne szemetelj! Óvd a környezetedet! És ehhez hasonlókat. – kontrázott rá Peti.

A tanárnéninek tetszett az ötlet. Így az elkövetkezendő óra azzal telt, hogy megtervezzék, és elkészítsék a tábláikat.

Láttál már te is ilyen vagy ehhez hasonló táblát? Akkor jusson eszedbe, hogy ezeket Természetfalva elkötelezett, környezetvédő kisdiákjai készítették, hogy ne csak a saját falujukat óvják a környezetszennyezésektől, hanem a tiédet is.

Kniznerné B. Szilvia meséje, köszönjük!