Egy szakállas mesét mondok most neked, olyan öreg mesét, ami még akkor született, amikor a szüleidnek a tejfogait az egerek vitték el, nagyapád s nagyanyád pedig a ruhásszekrényben, törülközők, asztalkendők alá rejtette a pénzét. Nem volt akkoriban ez a rengeteg gyerekfogkrém, bank meg Halloween. Hogy töklámpások se voltak? De, azok bizony voltak, hallgasd csak meg, milyenek.
Volt, hol nem volt, egy erdőktől szegélyezett, folyótól és tágas mezőktől határolt falu. Az egyik ilyen tág határban, egy törökbúza föld végébe tököt ültettek a gazdák,disznótököt, csintalanabb nevén, lopótököt. Ott nőttek, növekedtek a kerek, nagy hasú tökök, zöldültek, sárgultak s miközben komoly, szinte már tüskéhez hasonlító szőröket növesztettek a szárukon, a mezők láthatatlan mesemondóját, nagy pletykását, a szelet hallgatták. A szelet tartotta mindenki a legbölcsebbnek a mező népei közül. Ő hozta a hírt a faluból, az ismeretlen messzeségből. Ti is odakerültök majd, susogta, ne se búsuljatok, amikor a törökbúzacsövek pompás zöld ruhája száraz, zörgő, foszladozó ronggyá válik, lenge, szöszke hajuk érett vörösbe, darócosba durvul, eljönnek az emberek, hogy megszabadítsák őket gönceiktől s megcsodálják aranyló szemeiket. Akkor majd nyissátok ki az összes szemeteket, mert olyan világ nyílik ki előttetek, hogy lesz rajta, amit nézzetek. A karóitokra tekergő fuszulyka szomszédjaitoknak is ez lesz a sorsuk, őket is kibontják zöld házikójukból és egy nagy vájlingban mind találkozhatnak aztán, talán egy egész törökbúzasornyi család. Rátok, tökök, igen kegyes sors vár, de nem azért ám, amiért most olyan nagyon feszítetek, nem feszes zöld meg sárga, csíkos ruhátokért, hanem a bennetek hízó magokért, bizony. Főleg a gyerekek fognak rajongani értetek. Aztán, ami marad a kimagozás után, azt odaadják a disznóknak. Disznók eledelének szánnak titeket. De tovább nem rémisztgetlek, látom, már reszkettek félelmetekben, vagy csak az én sóhajtozásaimtól remegtek így? Na, mindegy, meglátjátok majd ti magatok.
Az egyik tök ezen az éjszakán nem bírta lehunyni a szemét. Próbálta elképzelni, hogy milyen is az a disznó, ami majd megeszi őt. Olyan nem lehet, mint a csillagok, morfondírozott, hiszen azok olyan kevélyek, hogy csak a hasonszőrűekre néznének, ha egyáltalán eszükbe jutna a mezőről táplálkozni. Biztos a törökbúzát választanák, aranyló szemei hasonlítanak valamennyire az ő sziporkázásukra. Olyasmi sem lehet, mint a madarak, hiszen eddig már rég megehették volna. Az ember sem lehet, hiszen azt mondta a szél, hogy az ember csak a magját szereti, főleg a kisebbje. Akkor csakis olyan lehet, mint a kutya, ez az állandóan vigyorgó, hangoskodó soklábú. Csak a disznó biztos nem egerekre vadászik, hanem tökökre. Már hajnal felé járt, amikor sorsába belenyugodva, elszenderedett. Most, hogy már el tudta képzelni a disznót, már nem is tűnt olyan félelmetesnek.
Pár órácskát ha alhatott, amikor kiabálásra ébredt. Emberek érkeztek szekéren, zsákokkal, vedrekkel megrakodva. Gyerekek is voltak velük, csengett a levegő a kacagásuktól. Egyre közelebbről hallatszottak a vékonyka hangok, míg aztán a tök előtt meg nem állt három kislány. Igen, ez lesz az. Ez egészen töklámpásnak való, né, milyen szép sima, az egyik fele, ez lesz az arca, ráadásul a sima fele sárga, sápadt arcú tök, a másik meg zöld, meg domború, mintha az lenne a haja. Ezt tegyük félre, ne keveredjék össze a többivel, mert aztán nem találjuk meg. A tök jóformán fel sem ocsúdhatott, amikor egy éles nyilallást érzett a feje búbján és máris egy ölben ringott. Leszakították a száráról és a szekér felé tartottak vele. A szegény töknek még a zöld fele is majd elsápadt ijedtében. Már letették egy pulóverre, hogy száradjon meg rajta a ráragadt föld a bágyadó napfényben s ne sározódjék még jobban össze, amikor újabb ijedtséghullám öntötte el. Nem a disznó esz meg, hanem töklámpás leszek! Mi lehet az a töklámpás? Miért pont én? Miért nem ehet meg engem is a disznó úgy, mint mindenki mást? Mi lesz most velem, egyedül a gyermekek kezében? A sok idegeskedéstől úgy kimerült, hogy elaludt a meleg, puha pulóveren. Arra ébredt, hogy az egyik kislány ölében zötykölődnek a szekéren hazafele. A legkisebbik volt s neki ezen az estén ez volt a dolga, hogy vigyázzon a töklámpásnak kiválasztott tökre, nehogy elkeveredjék a többi között, elhasadjon vagy széttapossák a lovak.
Szürkülödött már, amikor beértek a faluba, majd az udvarra. A tök csodálkozva bámulta a sürgést-forgást s irigykedett a törökbúzára, hogy az olyan sok szemmel nézheti ezt a nyüzsgő világot. Már a kislánnyal is egészen megbarátkozott. Jól esett a dérhez, esőhöz, vad szelekhez szokott bőrének a kis, meleg tenyerek simogatása. Lehet, hogy ez a kislány mellett még töklámpássá válni sem olyan rettenetes, gondolta magában s egyre kevésbé vágyakozott a disznó általi halál után. Hirtelen eltűntek az emberek, egyedül maradt az udvaron, a fűben. Messzebb, az udvar másik végében felfedezte rokonait. Nagy rakásba gyűjtötték össze az összes tököt, úgy tűnt, elég nagy a feszengés, lökdösődés, mindenki igyekezett jó helyet kipréselni magának a nagy zsúfoltságban. Mégiscsak jobb dolgom van nekem, gondolta a tök, most is, lám, mennyi sok helyem van, enyém az udvar egyik sarka, nem kell megosztanom senkivel, nyugodtan üldögélhetek a harmatos fűben, fölöttem az ég, rajta ugyanozok a csillagok, mint a mező fölött is, mégsincs itt a világ vége.
Aztán előszállingóztak a kislányok, kezük, szájuk még zsírosan csillogott a vacsorától. A legnagyobbik kezében kés volt meg egy tányér, a középsőében gyufa, a legkisebbikében gyertya. Így ni, most pedig töklámpást csinálunk ebből a szép tökből, mondta a legnagyobb és kését óvatosan beledöfte a tökbe. A tök majd hogy szörnyet nem halt ijedtében. A kés cikázva haladt a húsában. Nagyon szép kalapod lett, hallotta a kés nyiszitelésén átszűrődő ujjongó szavakat. Nekem, kalapom? S mire észbe kapott volna, már érezte is, hogy ketté válik, felső része lekerül az alsóról. Azzal egy kéz benyúlt és kezdte kiszedni a belét, a sárga húsos részét és a magokat, majd mindent a tányérra rakott. Ó, hát erről van szó! Úgy látszik, mindent félreértettem. Hiszen a szél megmondta, hogy a gyerekek fogják megenni a magokat. És én, tökkelütött, most jövök rá, hogy ezt a kibelelést hívják a kislányok töklámpásnak! Most pedig szemet, orrot, fület, szájat vágunk neki, hallotta a legnagyobbik gyerek magyarázását s ettől ismét nyugtalankodni kezdett kicsit. Hogyhogy, hiszen van nekem szemem, csak nem olyan, mint az embereké, a törökbúzáé, vagy a fuszulykáé. Nem annyira látható. De már ismét benne csikorgott a kés a húsában és máris két lyuk tátongott rajta. No, most az orrát, mondta a kislány s azzal egy háromszöget vágott a szemek közé. Fület is neki, hogy hallja, amikor megdicsérik, mondta a középső. Ó, hát meg fognak dicsérni is, álmélkodott a tök és hiúságában elpirult kissé. Szájat is, szájat is, tapsolt a legkisebbik, fülig érő nagy vigyort vágjál neki! Vágok, most vágok, készítsétek a gyufaszálakat fogaknak. Apróra tördelt gyufaszálakból fogat raktak neki s azzal már készen is volt az egész fej. Most pedig egy kis lyukat belül, az aljában, magyarázta a nagyobbik a kisebbeknek, hogy jól álljon benne a gyertya és ne dőljön el, mert akkor kialszik. Aztán a legkisebbik beletette a gyertyát a pici lyukba, meggyújtotta azt, majd rátette a tökre a kalapot. Ó, hát ez igazi gyönyörű töklámpás! Milyen szép! Milyen félelmetes! Né, hogy vigyorog! Ijesztő! Ettől aztán jól meg fognak ijedni az emberek! A töklámpás eleinte megszeppenten hunyorgott a nagy fényáradattól, aztán belsejét jóleső melegség öntötte el, de nem tudta volna megmondani, hogy a dicsérő szavaktól, vagy a belsejében égő gyertyától.
Azzal hoppá, fel is kapták és diadalmenetben kimasíroztak vele a most már koromsötét utcára. Akkoriban még az utcai lámpák sem égtek minden este, csak hébe-hóba, azon az estén sem világított más, csak a csillagok az égen, a töklámpás a ház előtti hídon. A ház előtt egy patak csordogált, a patak mellé, a híd alá bújtak a gyerekek, onnan leskelődtek, hallgatóztak. A tök eleinte tanácstalanul nézelődött, nem értette, mit történik, miért pakolták őt ki az út szélére és miért bújtak mögéje a kislányok. Aztán lépteket hallott, egyenesen feléje tartottak. Egy nagydarab, magas férfi tornyosult fölé. Hinnye, csaknem a kislányokat akarja elrabolni, bántani, villant a tök fejébe a gondolat és mérgében olyan haragos képet vágott, amilyet csak tudott. Ha kell, újdonsült fényem árán is, de megvédem a gyerekeket, összeégetem vele ezt a cudart, hapciáskodott és dühében mintha a feje is még nagyobbra nőtt volna. Jaj, micsoda ijesztő töklámpás! Kiáltott fel a férfi, jaj, de berezeltem! Remélem épségben hazaérek s nem fogsz utánam gurulni! A töklámpás a kislányok kuncogására ébredt harciaskodásából. Látjátok, milyen igazán félelmetes ez a mi töklámpásunk. Megmondtam én, hogy mindenkit meg fog ijeszteni, suttogta a legkisebbik, azzal kinyúlt a híd alól s megsimogatta a kalapját. A tök pedig boldogan jött rá, hogy ő a legszerencsésebb a mező összes disznótökje közül s hogy ennél szebb estét tök nem képzelhet el magának. Egész este pöffeszkedett, lobogtatta lángját, rémisztgette a kocsmákból kiszállingózó férfiakat, egy darabon bevilágította a kantárosfazekakban tejet lötyögtetve hazafele igyekvő gyerekek útját.
Na, most már bemegyünk, mert késő is van, meg hideg is már az este, mondta a középső s azzal ölébe vette a töklámpást. Holnap majd felvágjuk, s odaadjuk a disznóknak. Azzal kifújta a gyertyát.
De a töklámpást már nem érdekelte semmi. Sem az, hogy megeszik, sem az, hogy disznó eszi meg, de még csak az sem, hogy hogy is néz ki vajon az a disznó. Úgy érezte, ezért az estéért érdemes volt élnie. Annyi szeretetben, élményben és ragyogásban volt része, mint amennyi száz más, közönséges, nem töklámpás töknek együttvéve egy egész életen át nem jut. Amikor meggyújtották benne a gyertyát, lelket kapott, töklámpás lelket, s most, hogy kioltották benne a lángocskát, lelke is és egész élete elszállt az eloltott gyertya fényével, füstjével, illatával. Az összefaricskált, gyufafogakkal tűzdelt tök már nem ő volt, hiszen ő igazából már örökre töklámpáslélek maradt s szél barátja szárnyain felszállt valahová, a kevély csillagok közé, talán egy kis játékot, gyermekkacagást, gyertyaláng meleget vinni a hideg messzeségbe.
Edo Gergely
Köszönjük a mesét!
