Mókustanya

Napmelengette, májusi reggel volt, és mint minden szombat délelőtt, Szabi belebújt erdőjáró kiscsizmájába, beletette hátizsákjába a messzelátó távcsövét, majd így kiáltott:

- Nagypapa, készen vagyok! Indulhatunk az erdőbe!

- Kis unokám, gyere, kint vagyok a kertben! Ma más dolgunk lesz! –jött a válasz a kert felől.

Szabi szaladt a hang irányába, a kertkapunál azonban földbe gyökerezett a lába. Nagypapa ingujja könyökéig fel volt tűrve, homlokán apró verejtékcseppek gyöngyöztek és kezében egy jókora, hegyes fogú fűrészt tartott. A fűrész pedig mélyen szántotta a ház mögött magasló, öreg tölgyfa kérges törzsét.

- Nagypapa! Kivágod a tölgyfát? – kérdezte ijedten. – De hiszen egy mókus család lakik rajta!

- A tölgyfa sajnos már nagyon öreg – egyenesedett fel nagypapa komótosan. – Gyere közelebb, mutatok valamit! – szólt szelíden. - Hallod ezt? – kérdezte megkopogtatva a fatörzs sötét kérgét. - Kong. Ami azt jelzi, hogy a fa belülről szinte üres. Ezt a kedves, öreg tölgyfát még az én nagypapám ültette kisiskolásként, és mára sajnos korhadásnak indult. S kong, mert belülről a szú rágja, a tölgyfa az egyik kedvenc elemózsiája – mosolyodott el nagypapa. – Kiszolgálta az idejét, előbb-utóbb teljesen kiszáradt volna. Talán egy nap a házunk tetejére dől, ez veszélyes! – figyelmeztett.

- Értem én. De a mókus pár, akik itt laktak, velük most mi lesz? – kérdezte Szabi aggodalmaskodva.

- Meglásd kisunokám, minden megoldódik a maga idejében – szólt sokat sejtetően, s ismét nekilátott a favágásnak. A fa hamarosan kidöntve feküdt a kertben. Szabi szomorúan figyelte, közben a kismókusok jártak az eszében. Vajon hol találnak új otthont maguknak?

- Gyere kisunokám! Szükségem van a segítségedre – kiáltott egyszer csak nagypapa, ezzel megfogott egy ásót, egy kopott vasvödröt félig töltve vízzel, majd egy földön fekvő kis zsákocskára mutatott:

- Hozd ezt a zsák faforgácsot kérlek, erre is szükségünk lesz!

Szabi felemelte a zsákot, lassan ballagott nagypapa után és azon gondolkodott, vajon mire kellhet nekik mindez? A kert túlsó végénél megálltak. Nagypapa hátrafordult és egy vékonyka favesszőt emelt a magasba.

- Mi ez nagypapa? – érdeklődött Szabi kívancsian méregetve a zsenge fadarabot.

- Egy tölgyfa csemete. A beteg fát kivágtuk, s ültetünk a helyébe egészségeset. A fáknak sokat köszönhetünk – mondta.

- A fa értékes, hiszen búvóhelyet ad a mókusoknak! – kiáltott fel Szabi.

- Így van – mosolyodott el nagypapa. – De ezen kívül sok-sok jóságos dolgot kapunk még tőlük. A fák lombjai megtisztítják a levegőt, enyhítik a süvítő szél erejét, a fülledt nyárban árnyékos menedéket adnak, táplálékot nekünk embereknek, állatnak és búvó, fészkelőhelyet megannyi csivitelő madárcsaládnak.

Szabi ámuldozva hallgatta nagypapa szavait és felcsillant a szeme:

- Nagypapa! Ha most fát ültetünk, a mókusaink is visszatérhetnek?

- Egy tölgyfának hosszú-hosszú évekre van szüksége, hogy olyan magasra és sudárra nőjön, mint az előző volt. A mókusoknak sokat kellene várniuk – válaszolta, miközben egy jókora gödröt ásott. Szabi gondosan belehelyezte a facsemetét, nagypapa betemette a gyökereit földdel, bőségesen megöntözték, majd beszórták a tövét faforgáccsal, nehogy kiszáradjon.

- Ezzel meg is volnánk! – sóhajtott fel nagypapa elégedetten.

- Ültettünk egy fiatal, egészséges fát, ez csuda jó! – szólalt meg egy kis csend után Szabi. – A kismókusainkért kár... – tette hozzá lemondóan.

Nagypapa erre elővett a háta mögül egy kisebb fadobozkát egy jókora lyukkal az oldalán és így szólt:

- Nem csak a növényeket, az állatokat is gondozni kell! A mókusainknak nálunk volt az otthona és kitaláltam, hogyan maradhatna mindez így. Ezt a faodút már régen elkészítettem nekik, csak az alkalomra vártam, hogy együtt választhassuk ki az új mókustanya helyét – fejezte be a mondatot nagypapa.

Szabi szeme kikerekedett és egyszerre elillant minden bánata. Vidáman ugrálva puszilta meg nagypapát és odaszaladt a kertkapu mellett magasló fenyőhöz.

- Ez pont jónak tűnik nekem! Vajon mit szólnának hozzá a mókusok? – tűnődött, miközben felkapaszkodott a fának támasztott létrán és felakasztotta a kis házikót szorosan a fenyő törzse melletti, vastagabb ágra.

A válaszra nem kellett sokáig várni. Néhány pillanat múlva megjelentek a fenyőfán a mókusok és bátortalanul mustrálgattak a furcsa dobozkát. Egy darabig csak kergetőztek körülötte, majd az egyik hirtelen beugrott a dobozodú ajtaján, egészen bebújt, csak a lompos farka maradt kint.

- Látod kisunokám, mondtam én, minden megoldódik, ha itt van az ideje – kacsintott nagypapa, majd mosolyogva becsukták maguk mögött a kertajtót.

Sajti-Kollár Andrea meséje. Köszönet a meséért!

Sziszőke

SZISZŐKE

Mészáros Gabriella meséje

  

   Ezen a reggelen Sziszőke, a szőke kis angyal Menta kiabálására ébredt.

   – Ébresztő angyalok! Itt a nagytakarítás ideje! Tisztává kell varázsolni az Angyalvárat! Törölni, porolni, szemetet szedni! Nem nézhetnek az emberek a Földről piszkos, szürke égboltot! Ébresztőőő!!!

   Távolból érkező szavait a maga után vonszolt hatalmas szemeteszsák surrogó zaja kísérte. Sziszőke kelletlenül bújt ki meleg habfelhő paplanja alól, ahol addig az igazak álmát aludta. Az ágy szélén lógatva meztelen lábacskáját, borúsan nézett maga elé. Dugába dőlni látta tegnapi tervét. Hosszas könyörgés után ugyanis sikerült Freskót – az Angyalvár művészét –rávennie, hogy ma együtt fessék és formázzák a felhőket, erre meg jön Menta és keresztülhúzza a számítását.

   – Miért kell minden hónapban nagytakarítást rendezni ebben a huzatos várban, ahol a szél csak úgy száguldozik keresztül a szobákon! Nincs is ideje megülni a pornak, s már viszi a szél ki az ajtón, ablakon! – morgolódott, miközben a hátára csatolta égszínkék szárnyacskáit.

   Már csak a glóriáját kellett a fejére tenni és készen állt volna a takarításra, de sehol sem találta. Még emlékezett, hogy este, lefekvés előtt a szobájában gurigázott vele, ám arra nem, hogy utoljára hova is gurította. Kereste az ágy alatt, a szekrény mögött, a halomba dobált angyalruhák között, de úgy eltűnt, mintha kámforrá vált volna. Menta – az ügyeletes angyal – hangja már fenyegetően közelről hallatszott, amikor végre meglátta az ajtó és a fal közötti sarokban egy papírrepülő alól kikandikálni. Odaröppent, hogy felkapja, ám abban a pillanatban betoppant Menta. Sziszőkének épp csak annyi ideje maradt, hogy félreugorjon a kicsapódó ajtó elől. Ekkor tompa csattanás hallatszott. A kitáruló ajtó a falhoz lapította a glóriát, ami az erős ütés hatására tojás alakúra formálódott.

   – A glóriám! – kiáltott fel kétségbeesetten a kis angyal. – Hogy fogom így hordani?

   Feltette a fejére és a tükör elé szaladt. Olyan mulatságos látványt nyújtott a kajla glóriával, hogy az egyébként komoly Menta a hasát fogta nevettében.

   – Alkalmi glóriád lett Húsvétra! – nevetett harsányan, könnyeit törölgetve.

   – Majd adok én neked alkalmi glóriát! – gurult dühbe Sziszőke s a nála jóval magasabb Menta felé indult, hogy jobb belátásra bírja.

   – Ne ugrálj Szöszike, inkább hozd a felhalmozott szemetedet! – bosszantotta tovább a kis angyalt Menta, aki már élvezte, hogy az unalmasnak indult nagytakarítás ilyen vidám fordulatot vett.

   – Nem vagyok Szöszike! – kiabálta Sziszőke és Menta mellé érve dühében nagyot rúgott a degeszre tömött szemeteszsákba.

   A zsák – megelégelve, hogy kora reggel ilyen bánásmódban részesül – kirepedt és ontotta magából a belegyömöszölt szemetet. Mindez még nem volt elég. Egy hirtelen jött szélroham kivágta az ablakokat és felkapta a szemetet, teleszórván vele az Angyalvár folyosóját, majd a levegőben keringő szemét tovább folytatta útját s a nyitott folyosói ablakon át kijutva záporozni kezdett le, a Földre. Ijedten nézett egymásra a két angyal, de tenni a baj ellen semmit sem tudtak…

Buzás Bettina rajza (4.b)
Szent Mór Iskolaközpont
Alapfokú Művészetoktatási Intézmény, Pécs
2010 

   – Tűrhetetlen! – zengett Kozmosz hangja, amikor a megszeppent Sziszőke egyik lábáról a másikra állt előtte, félrecsúszott glóriájával a fején.

   Kozmosz volt a legtekintélyesebb főangyal, aki a rendet felügyelte és Sziszőke szerencsétlenségére épp akkor nézett le mindent látó távcsövével a Földre, amikor az égből érkező szemét azt jócskán beborította.

   – Tűrhetetlen! – ismételte még egyszer. – Ilyen rendetlen angyalt még nem látott az Ég! Nem elég, hogy poros a szárnyad, meg pókháló lóg a glóriádról! Nem elég, hogy a szobád szemetes, de szétszórtad azt is, amit Menta összeszedett, sőt még a Földet is beborítottad vele! Büntetést érdemelsz, példás büntetést!

   Kozmosz összeráncolt homlokkal nézett ki az ablakon az összepiszkolódott felhőkre és töprengett.

   – Délutánra ezüstfehér fellegek úszkáljanak az égszínkék mennybolton! A Föld újra kék és zöld legyen, ne ilyen szürke porgolyó! Neked pedig sürgősen le kell zuhanyoznod Balzsam doktor jóságcseppjeivel! Nem azért találta fel, hogy egyesek elmulasszák használni és hiányában haszontalanságokat kövessenek el! Jobbulást kívánok Sziszőke! – köszönt el zordan, majd választ sem várva hátat fordított s elrepült.

   Sziszőke pár perc múlva már az ámbra és nektár illatú jóságzuhany alatt gondolkodhatott azon, miként fogja a főangyal parancsát végrehajtani. Szerencséjére, maga Menta sietett a segítségére egy nagyszerű javaslattal, hisz mégsem lett volna illendő magára hagyni a bajban a kis angyalt. Nem sokkal később Sziszőke már egy hatalmas, hosszú csövű szerkezettel a kezében állt az Angyalvár teraszán.

   – Ha ez itt fönt hatásos, akkor ott lent is működnie kell! – pillogott le, majd az égi porszívó csövét a Föld felé irányította.

   Mint egy szomjas elefánt a vizet, úgy szippantotta fel a sok lepottyant mennyei limlomot a masina, így délre már a ragyogóan kék-zöld Földben gyönyörködhettek a fellegek közül lekukucskáló angyalok. Sziszőke elégedetten csapta össze a tenyerét, s vígan repült Freskóhoz felhőket formázni, ahogy azt tegnap elképzelte. Freskót azonban nem találta jókedvében.

   – Teljesen fölösleges a munkánk! Festünk, formázunk, szépítünk, alattunk pedig egy poros, szürke Föld forog-gömbörög. Az emberek örömmel tekintgetnek fel a mi szépséges, kék mennyboltunkra, az bezzeg nem érdekli őket, hogy mi nem gyönyörködhetünk az általuk cseppet sem tisztán tartott golyóbisukban!

   – Nem lehet piszkos, hiszen magam tettem rendbe még ma reggel! – bizonygatta Sziszőke.

   Lenézett a Földre és nem akart hinni a szemének.

   – Ez nem igaz! Már megint hogy néz ki?!

   Abbahagyta élete első bárányfelhőjének formázását, pedig már majdnem elkészült vele.

–        Én fogok megint kikapni Kozmosztól! Miattuk! De most nem is csináltam semmi

rosszat!

   Faképnél hagyta Freskót és egyenesen Balzsam doktor laboratóriuma felé röpült. Kis idő múlva pedig különös módon már az esőfelhők között ügyködött.

   – Ha rajtam segített, rajtuk is segíteni fog! – hajtogatta bizakodva.

   Sorban beletöltögetett a doktor jóságcseppjeiből az esőfelhőkbe, s ügyesen a Föld fölé terelgette valamennyit. Aztán az Angyalvár teraszáról figyelte, hogyan záporozik a Földre az eső, megtisztítva hegyet, völgyet, erdőt, mezőt, élőt s élettelent, majd kacagva kiáltott le:

   – Jobbulást kívánok Emberek!

Mészáros Gabriella meséje 

Megjelent a Zöldfülü Péter, zöldmesék kicsiknek és nagyoknak című mesekönyvben

a mesekönyv még kapható a Janus Pannonius Múzeum Természettudományi Osztályán, Pécs, Szabadság u. 2.

Felhőmesék

(részlet)

Az egész egy szép tavaszi napon kezdődött. Pitty és Potty, miután teljesen kimerültek a szokásos 

hajnali fűszál csúszdázás után, elnyújtóztak egy kényelmes lapulevélen, és várták hogy a Nap sugarai 

felemeljék  őket hozzám...

Jaj, még be sem mutatkoztam! Felhő vagyok, Pitty és Potty pedig az unokatestvéreim, vízcseppek. Majd' mindennap találkozunk. Néha én látogatom meg őket, máskor ők jönnek hozzám vendégségbe. Hol is tartottam? Ja, igen.

Aznap különösen izgatottak voltak, alig győzték kivárni, hogy a Nap az uszályom szélére ültesse őket. 

- Képzeld, Felhő! - kezdte Pitty.

- Tegnap különös dolog történt! - vágott a szavába Potty.

- Olyan, amilyenre még a legöregebb Ringató-lakó sem emlékszik - vette át a szót ismét Pitty.

- Még az öreg Nagyothall sem! - így Potty.

- Pedig ő már jó pár horgász-idényt átvészelt - okoskodott Pitty.

- Bizony! - erősítette meg Potty.

- Eléééég! - kiáltottam. Borzasztó, hogy ezek a kelekótya vízcseppek mindig egyszerre beszélnek. - Egyikőtök mesélje el végre, hogy mi történt!

- Majd én - lépett előrébb Potty.- Szóval, tegnap reggel, amikor Zizge,a szitakötő, a reggeli sminkjét ellenőrizte a tó tükrében, különös dologra lett figyelmes.

- Az is elég különös, hogy Zizge a saját tükörképén kívül mást is meglátott - kuncogott Pitty.

- Egy fél dióhéj úszott a vízen, - folytatta Potty. - a dióhéjban pedig két kis zöld teremtmény szundított békésen, az egyikük még mosolygott is álmában. Csak az arcocskájuk látszott, mert állig be voltak takarva egy vadrózsa szirmával... 

Zizge egy darabig körözött felettük, és azon morfondírozott, hogy vajon miféle teremtmények lehetnek. Végül, amikor már a feje is belefájdult a nagy gondolkozásba, úgy döntött, hogy megkeresi Nugéniát, végül is, ő a Tó tündére, csak ismeri a lakóit.

- Nugénia, Nárchatássy Nugénia! Merre vagy? - zizegett izgatottan a szitakötő.

- Itt vagyok, itt vagyok. Mi olyan sürgős? - hallatszott egy tündérrózsa belsejéből.

- Két idegen úszik egy dióhéjban a békaszőlő-telep felé!

- Neked is jó reggelt Zizge! - mászott ki Nugénia zsörtölődve a virág belsejéből.

- Látnod kellene őket! Zöldek, mint a levelibékák, de mégsem azok. Nem is tudom, igazából nem hasonlítanak senkihez sem a Ringató-lakók közül.

- Jól van, jól van. Nyugodj meg már Zizge! Menjünk, mutasd az utat! 

Azzal Nugénia megrázta harmattól még nedves szárnyait, tett egypár próba szárnycsapást, majd felemelkedett Zizge után a levegőbe.

A Tó-lakók még csak most ébredeztek. Álmos vízililiomok nyújtogatták leveleiket a napsugarak felé, büszke tündérrózsák igazgatták szoknyáikat a víz tükrén. A mocsári gólyahírek vidáman köszöntötték egymást, és gondosan rendezgették szirmaikat, hogy helyet csináljanak az érkező méhecskéknek.

Két kis cickány bújt elő álmosan földalatti járatából. Az egyik még álmosan dörzsölgette a szemét, a másik már arra készült, hogy egy lehajló fűszálról a szájába irányítson egy lecsúszni készülő harmatcseppet. Ekkor vette észre a szitakötőt és a tündért.

- Hahó, Nugénia! Hova repültök ilyen sietve?

- Jó reggelt, Ödön! Zizge két idegent látott közeledni egy dióhéjban, a békaszőlő-telep felé, oda igyekszünk - válaszolta a tündér a kíváncsi kis cickánynak.

- Miféle idegenek? - kérdezősködött tovább Ödön, miközben társa még mindig hatalmasakat ásított.

- Hát éppen ezt szeretnénk kideríteni, ne tarts fel minket! - fontoskodott Zizge.

- Gyertek ti is velünk - mosolyodott el Nugénia.

A kis cickány oldalba bökte testvérét:

- Hallod, Szőrmók! Szedd már össze magad! Lustálkodni ráérsz később, most gyerünk Nárchatássyék után!

- Megyek már Dönci, megyek, csak tudod olyan különös álmom volt. Azt álmodtam...

- Jaj, Szőrmók, erre most nincs idő! Szedd a lábad!

Szőrmók kelletlenül feltápászkodott, és elindult  Ödön után. Már jó ideje nyargaltak, amikor Szőrmók egyszercsak megállt.

- Te Dönci, tulajdonképpen miért szaladunk? - lihegte. - Nugéniáék már úgyis odaértek, a két idegen pedig biztos elidőzik itt egy kicsit. Lassíthatnánk.

- Jaj, Szőrmók, te sosem látod a dolgok jelentőségét - állt meg zihálva Ödön is. Hálás volt a sorsnak, no meg Szőrmóknak, hogy végre kifújhatta magát.

- Szóval, - folytatta, - szerintem fontos, hogy időben érkezzünk, és minél hamarabb megtudjuk, hogy kik azok az idegenek. Úgyhogy, gyerünk tovább!

Amikor végre a békaszőlő-telephez értek, már az összes Ringató-lakó ott volt. Ödön ugyanis, minden fűszálnál megállt, hogy alaposan körülszaglássza, hátha abból az irányból jöttek a váratlan vendégek. Hiába jegyezte meg Szőrmók  többször is, hogy az ismeretlenek egy dióhéjban érkeztek, a vízen.

Nárchatássy Nugénia és Zizge a dióhéj fölött köröztek, hol lejjebb ereszkedve, hol felemelkedve, hogy minden szögből jól megvizsgálják a jövevényeket, miközben a kis "csónak" lassan partot ért. Végül a tündér leült egy pitypang sárga fejére és roppant titokzatos arcot vágott. A többiek köré sereglettek.

- Na, mondd már, kik ezek? - kérdezte Zizge.

- Ellenség? - aggodalmaskodott Ödön.

- Nem hinném, hogy veszélyesek lennének, olyan bájosak - vélekedett  Cikk-Cakk, a zöldgyík.

- Bájosak, vagy sem, azért még elég bajt hozhatnak ránk. Ne felejtsd el, hogy miért hiányzik a farkad vége - jegyezte meg epésen Morc, a rák. - Te sosem vagy elég elővigyázatos.

- Jól van, na! Nyakigláb, a gólya csak véletlenül csípte le a farkam. Utána olyan bánatos arcot vágott.

- Különösen akkor, amikor sikerült elsurrannod - vigyorgott Oszkár, a vízipatkány. 

- Emlékszem, hogy egyszer az öregapám  találkozott egy gyönyörű  bogárral, és amikor a kölcsönös  tisztelet jegyében be akarta kapni, az valami förtelmes bűzt engedett ki magából, még most is beleborzongok. Szegény nagyapám... - szólalt meg valaki a fűszálak közül. Csusz Kálmán volt az, a vízisikló.

- Jaj, Kálmánka! Most nem erről van szó - pirított rá a vízisiklóra Puffancs, a futrinkabogár.

- Szerintem igaza van Kálmánnak. Nem árt óvatosnak lennünk - helyeselt Oszkár. - Az Ember már sok kárt okozott nekünk.

- Mi köze az Embernek ehhez a két teremtményhez? - szólt közbe Zizge.

- Hát, nem is tudom. Igaz, hogy zöldek, igaz, hogy picik, de mégis olyan emberformájuk van - válaszolta töprengve Oszkár.

- Meghallgattok engem is, vagy tovább találgattok? - kászálódott le a pitypangról Nugénia, és alaposan letörölgette a hátsójára tapadt virágport.

- Te tudod, hogy kik ezek? - csodálkozott Szőrmók.

- Azt hiszem, igen - válaszolta a tündér.

- Akkor, mondd már! Mire jó ez a titokzatosság?! - dohogott Morc.

- Még a dédanyámtól hallottam, hogy élnek a Városban is rokonaink, amolyan városi tündérek, vagyis inkább manók, hiszen kevésbé olyan tetszetősek, mint mi. Valami régi viszály miatt, amire már senki sem emlékszik, megszakadt velük a kapcsolatunk.  

Ebben a pillanatban az egyik kis manó dörzsölgetni kezdte a szemét. Mindenki feszülten figyelt, Cikk-Cakk még a száját is nyitva felejtette. A manó nyújtózkodott egyet, majd hirtelen kinyitotta a szemét. Igencsak meglepődött, amikor meglátta maga körül a népes seregletet. Gyorsan oldalba bökte társát, mire az is ébredezni kezdett, ásított kettőt és felnyitotta a szemhéját. Ijedten nézett körül.

- Hol vagyunk Bogyó? - kérdezte testvérétől, ugyanis testvérek voltak.

- Hát remélem, hogy ott, ahova készültünk - válaszolta bizonytalanul a másik.

- Ez már a Ringató? - fordult  Bogyó a várakozó kis csoporthoz. Úgy tűnt a két manó közül ő a bátrabb.

- Pontosan - felelte szűkszavúan Morc. - És, ha szabad megtudnunk, ti kik vagytok?

- Bogyó, - hajolt meg a kis manó, - és Maszat, - mutatott a testvérére.

- És hogy kerültetek ide? - fontoskodott Ödön.

- Szerintem ezt már tudjuk - szólalt meg halkan Szőrmók, mire testvére megsemmisítő pillantást vetett rá. Oszkár megpróbálta elnyomni az arcán készülődő vigyort, és komolykodva a testvérekhez fordult:

- Szerintem, Ödön inkább arra kíváncsi, hogy miért jöttetek.

- Pontosan - helyeselt buzgón a cickány.

Bogyó erre bebújt a takaróként szolgáló rózsaszirom alá, és pár másodperc múlva egy levélkével bukkant fel újra. Majd készségesen átnyújtotta, egy kis habozás után, Oszkárnak.

A patkány átfutotta a levelet, azután hangosan olvasni kezdte:

"Kedves Ringató-lakó, aki ezt a levelet olvasod, (mert remélem, hogy végül célba ér a levél), kérlek haladéktalanul továbbítsd Zárchatássy Zugéniának..." Oszkár ennél a résznél megállt, és szélesen elmosolyodott. 

Nugénia ingerülten kivette a kezéből a levelet, és ő olvasta tovább:

"A kényszerűség visz rá, hogy elküldjem otthonról két kis csemetémet. Ez a városi környezet egyre barátságtalanabb. Az Urbanoszauruszok felzabálnak szinte mindent, és az Emberek ellenkezés nélkül tűrik, mintha ez

lenne a világ legtermészetesebb dolga. Minden szürke és sivár. Hol tanulják meg a gyerekeim, hogy mi a szépség?

Tudom, hogy a múltban voltak családjaink közt apróbb nézeteltérések, de kérlek téged Zugénia, emelkedjünk ezen felül, légy a gyámolítója Bogyónak és Maszatnak, ameddig értük nem jövök. 

A barátaimmal megpróbáljuk megtörni ezeknek a csúf, szürke sárkányoknak az uralmát, és amíg ez nem sikerül, jobb ha a gyerekek távol vannak. Majd még kitalálom, hogyan tartsuk a kapcsolatot. 

Előre is köszönöm: unokatestvéred, Gabaly."

..Szóval így esett, hogy a két kis városi manó a Ringató lakóinak vendége lett egy időre. Nicsak, éppen itt jöPitty és Potty.

- Mi újság srácok?

- Teljesen kifáradtunk - szólt Pitty, miközben a Napsugárról az uszályomra ugrott.

- Bizony - erősítette meg testvérét Potty.

- Hol csavarogtatok? - kérdeztem.

- Tudod, tegnap hatalmas zápor volt, amolyan igazi nyári - kezdte Pitty.

- Szerintem, ezt Felhő is tudja. A lényeget mondd, Pitty!

- Igazad van, Potty. Szóval, reggel hatalmasat fűszál-csúszdáztunk Maszattal és Bogyóval. Remekül szórakoztunk. Habár, nem tudom mit szól majd Abigél, ha meglátja a nadrágjukat.  

Szalai Ildikó meséje

Hálásan köszönjük!

Természetfalva megmentése

Jó néhány évvel ezelőtt Természetfalva egy gyönyörű, egészséges lakóhely volt. A fák csak úgy roskadoztak a lombjaikon alácsüngő hatalmas, zöld levelek és termések alatt. A virágok illatát az egész faluban érezni lehetett, mintha valami varázslat tette volna. Nyáron a gyerekek naphosszat kint szaladgáltak a virágokkal borított, zöld mezőn és olyan hangosan kacagtak, hogy belezengett és velük örült az egész környék. Mondogatták is az öregek, hogy addig jó, míg van min nevetni és a gyerekek így tudnak viháncolni. Akkor még nem is sejtették, hogy eljön majd az idő, mikor minden megváltozik és Természetfalva már nem lesz a régi.

Nyúl Peti az iskolába igyekezett, de igazán késésben volt, ezért átvágott az erdőn, hogy egy kis időt spóroljon magának. Először fel sem tűnt neki a fák furcsa kinézete, de amikor éppen az orra elé esett egy nagyobbacska faág, ijedten megállt és felnézett. Hosszú fülei reszkettek és még a szemét is eltakarta egy pillanatra. Aztán újból felpillantott és ámulva vette észre a természet különös változásait.

Bár már javában tavasz volt, a fák lombjai mögül tisztán látni lehetett az égboltot, mert csak imitt-amott volt egy-egy levél rajtuk. Vagy is inkább levelecske, hiszen cseppet sem hasonlítottak az azelőtti, medvemancs nagyságú levelekre. És maguk a fák pedig mind korhadtak, betegek voltak.

Nyúl Peti a fejét rázva felsóhajtott és ijedten futott az iskolába, hogy elmesélje a többieknek is amit útközben tapasztalt.

– Nocsak, nocsak! – fogadta Petit Szende Őz tanárnéni – Hol jártál? Az óra már elkezdődött.

Nyúl Peti lihegve ment közelebb a tanárnénihez és kézzel-lábbal mesélni kezdett. – Elaludtam, ezért kicsit késve indultam el az iskolába. Az erdőn jöttem keresztül, hogy hamarabb ideérjek. De alighogy beértem a sűrűbe, egy óriási ág esett elém. Nagyon megijedtem, de azért bátran megnéztem a fát. De amit láttam... Az egész erdő olyan különös. A fák úgy néznek ki, mintha betegek volnának, és alig vannak leveleik.

Őz tanárnő gondterhelten bólintott és megsimogatta Peti buksiját. – Sajnos nem csak a fákkal van baj. A virágok, a termések, a föld, a víz, a levegő, sajnos mindezek betegek.

Az osztályban zúgolódás támadt és a gyerekek értetlenkedve adtak hangot véleményüknek.

– Tegnap láttam a patakot. – állt fel a székéről Mókus Juci – Valami furcsa fekete folyadék folyt benne. Pedig a mamám azt mesélte, hogy a patak mindig tiszta volt.

– Én a minap egy halom szemetet láttam kiöntve az út mellett, Természetfalva határában. – kiabált előre Róka Berci – A papám káromkodott is, olyan mérges volt a szemetelőkre.

– Bizony, bizony! – Őz tanárnéni széttárta a karját – De ez nem volt ám mindig így. Azelőtt, mikor még Természetfalva a virágkorát élte, minden egészséges és szép volt. A lakók boldogan éltek és minden olyan csodásan nézett ki. Aztán a világ változni kezdett, és ez Természetfalvát is érintette. A közelben felépülő gyárak szennyezik nem csak a mi falunk, de a környék összes településének a levegőjét. Az autók füstje, az eldobált szemetek, a folyókba, patakokba öntött szennyező anyagok, a hanyagság mind-mind megbetegítik a környezetünket. A növények, amik a levegőt tisztítják nem képesek megnőni és terméseket, leveleket növeszteni, mert szennyezett a talaj, amiben élnek, és ahonnan a gyökereik felszívják a vizet. És ha beteg a környezetünk, lassan majd mi magunk is betegek leszünk.

A gyerekek ijedten ugráltak fel a helyükről és odagyűlve Őz tanárnéni köré, egymást túlkiabálva adtak hangot véleményüknek. – Tennünk kell valamit! Nem hagyhatjuk! Nem akarunk mi is betegek lenni! Tisztítsuk meg a környezetünket! – ilyen és ehhez hasonló bekiabálásoktól volt hangos az osztályterem.

Őz tanárnéni csendre intette a diákjait, majd így szólt. – Örülök, hogy felelősséget éreztek és tenni akartok valamit. Éppenséggel lenne is mit. – a tanárnéni megsimogatta az állát és néhány percig elgondolkodva nézett körbe, majd felsóhajtva csípőre tette a kezét – Matematika óra helyett, menjünk és tegyük meg azt, amit még tudnunk. De készüljetek fel, mert igen fáradtságos és nehéz feladat vár ránk.

A gyerekek éljenezve rohantak volna kifelé, de a tanárnéni megállította őket, hogy elmondhassa mindegyikőjüknek a feladatát. Először is az egész osztályt hazaküldte ásóért, kapáért, gereblyéért, vödörért és locsolókannáért, ő pedig elszaladt Szarvas papához, a polgármesterhez, hogy megbeszélje vele a hulladékgyűjtés, faültetés és a patak dolgát. Mire visszaért az iskolába, már a gyerekek jó része is megérkezett, de nem egyedül.

– Az anyukám is eljött. – pironkodott el Sün Marci – Nem tudtam lebeszélni róla.

– Ennek szívből örülök, hiszen most minden segítő kézre szükségünk van. – felelte Őz tanárnéni, és megkoppintotta Marci orrát.

– Az én szüleim is eljöttek segíteni. – húzta ki magát ettől felbuzdulva Mókus Juci – És ahogy láttam, Berci és Luca anyukája is jönni fog.

Őz tanárnő boldogan elmosolyodott. – Ez nagyon dicséretes, mert így látszik igazán, hogy mindenki számára fontos Természetfalva.

Mikor már az egész osztály visszaért az iskolába a szerszámokkal együtt, Őz tanárnéni irányításával elindultak, hogy Természetfalvát bejárva megszépítsék, lehetőségeikhez képest meggyógyítsák a környezetüket. Legelső feladatként az eldobált, elhajigált szemetet szedték össze vödreikbe, persze gumikesztyűben, amit Róka Berci apukája hozott és osztott szét. Majd a szemetet az iskolaudvarán gyűjtötték össze egy kupacban. Olyan ügyesen és lendületesen dolgoztak, hogy alig másfél óra alatt egy hatalmas hegynyi hulladék gyűlt össze.

Néhányan tovább szedték a szemetet, de mások már nekiálltak, hogy az út mentét teleültessék fákkal. A tanárnéni Őz Sziszikével, Róka Bercivel és Róka papával elment a faiskolába, hogy elhozzanak néhány facsemetét, virágokat. És míg Sziszike örömmel cipelte a virágokat, addig Berci értetlenkedve nézett a tanárnénire.

– Minek ez a sok növény? Ha elültetjük őket, úgyis kipusztulnak.

– Minél több a növény, annál tisztább lesz a levegő. – világosította fel a kisdiákját Őz tanárnéni – Azonban nekünk is oda kell figyelnünk, hogy sokáig tudjanak élni és segíteni nekünk a környezetünk tisztán tartásában. Óvnunk, gondoznunk, ápolnunk kell őket. Nem szabad szemetelnünk vagy bármi szennyezőt kiöntenünk. És ha észrevesszük, hogy más ezt teszi, azt jeleznünk kell Szarvas papának a hivatalba, és ő majd intézkedik. Beszéltem vele amíg ti a szerszámokért voltatok, és megígérte, hogy ma délután a Hód csapat a patakot is megtisztítja a szeméttől és a kiöntött olajtól. Így a fák hamarosan már a tiszta vizet ihatják. Sajnos mi egyebet nem tehetünk, mert túl kevesek vagyunk megóvni az egész földet. De legalább ezért a kis darabért, ami a sajátunk, meg kell tennünk, amit csak lehet.

Róka Berci megértően bólintott és sietve vitte a facsemetéket az út szélén dolgozó társaihoz és azok szüleihez, akik addigra már felásták és felkapálták a területet.

Miután elültették a fákat és a virágokat, alaposan meg is locsolták őket folyóvízzel. Ám Peti és Berci nem elégedtek meg ennyivel.

– Mi lenne, ha felhívnánk mindenki figyelmét a környezetvédelemre?

– Mire gondoltok? – nézett rájuk érdeklődve a tanárnéni.

– Csináljunk nagy táblákat és tegyük ki a faluba mindenhová. – felelte Berci.

– Ne szemetelj! Óvd a környezetedet! És ehhez hasonlókat. – kontrázott rá Peti.

A tanárnéninek tetszett az ötlet. Így az elkövetkezendő óra azzal telt, hogy megtervezzék, és elkészítsék a tábláikat.

Láttál már te is ilyen vagy ehhez hasonló táblát? Akkor jusson eszedbe, hogy ezeket Természetfalva elkötelezett, környezetvédő kisdiákjai készítették, hogy ne csak a saját falujukat óvják a környezetszennyezésektől, hanem a tiédet is.

Kniznerné B. Szilvia meséje, köszönjük!

BENCSIK ANTAL: A VIRÁGBA BORULT VÁROS

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy magas fallal körülvett, szürke város, csupa acél és beton. Nem volt ebben a városban egyetlen fa, egyetlen szál virág, de még egy árva fűszál sem, ami megtörte volna az örök szürkeséget – csak gyárak, égig nyúló kéményekkel, füstös kocsmák, és lakótelepek, cipősdoboz méretű, zsúfolt lakásokkal, ahol elnyűtt cipőkhöz hasonló, nyúlott ábrázatú, boldogtalan emberek éltek.

A város urai, három vénségesen vén, nagyszakállú aggastyán, egy szürke vasbetonkupolában laktak a mértani pontossággal megszerkesztett sugárutak metszéspontjában, s vénségük ellenére hatalmas erővel bírtak. Fanyűvőnek hívták az egyiket, Vasgyúrónak a bátyját, s a három közül a legvénebbet Hegyhengergetőnek. Ők emelték a kapuk nélküli, magas fallal körülvett, szürke várost, de hogy milyen régen, arra már senki nem emlékezett. Fanyűvő letarolt körülötte minden erdőt, eltiport minden szál virágot, és gonoszul izzó tekintetével hamuvá perzselte az utolsó fűszálat is. Vasgyúró ölszámra tépte ki a meggyötört föld zsigereit, és egyre mélyebb bányákat fúrt, onnan hordta fel a vasat, amiből a város szörnyű csontvázát összegyúrta. Hegyhengergető büszke, kék hegycsúcsokat morzsolt porrá, abból formált durva betontestet a gyáraknak, kocsmáknak és lakótelepeknek, és abból húzta a város köré az áthatolhatatlan falat, amin egyetlen kapu sem nyílt a külvilágba.

Hogy honnan jöttek, és miért emelték a várost, senki nem tudta, de nem is volt szabad erről beszélni. Annyi biztos csak, hogy ahol egyetlen fűszál felütötte a fejét, Fanyűvő menten ott termett fekete füstöt lehelő vaslova hátán és eltiporta; Vasgyúró folyton újra- és újraformálta az utcákat, kocsmákat és lakótelepeket; Hegyhengergető pedig csak fűtötte a gyárakat, amiknek kéményei szürke port okádtak, mint egy ezerfejű sárkány, homályba burkolták az eget, és megbetegítették az embereket.

Élt ebben a szomorú városban egy kisfiú, aki éppen olyan volt, mint a többiek, csak a szeme volt egy árnyalatnyival élénkebb, mint a társaié. Egyik nap, miközben az utcákon kószált, egy pörgő juharmagot pillantott meg a levegőben. A magocska, amihez hasonlót még soha nem látott, éppen a lába előtt ért földet. A kisfiú gondolkodás nélkül lehajolt érte, és zsebrevágta.

Abban a pillanatban nagy nyikorgás és dübörgés közepette előtte termett Fanyűvő, fekete füstöt fújtató, roppant vaslova hátán, és mennydörgő hangon rákiáltott.
– Nem láttál valami furcsát errefelé, kölyök? De vigyázz, mert ha hazugságon kaplak, azonnal bevetlek egy gyár kazánjába, és rögvest hamuvá porladsz!
A kisfiú szívét összeszorította a félelem, és mármár azon volt, hogy odaadja a magot a város félelmetes urának, amikor az megmelegedett a zsebében, s a melegségtől bátorság öntötte el.


Szólni nem szólt, csak megrázta lehajtott fejét, s a következő pillanatban nagy nyikorgás, dübörgés és fújtatás közepette Fanyűvő már tovább is lovagolt, és eltűnt a következő utcasarok mögött.
A kisfiú pedig, akinek szinte égette az oldalát a meleg magocska, hazaszaladt vele a kicsiny lakásukba, felrohant a lépcsőkön, és elrejtette egy fiók mélyére. A szüleinek sem szólt semmit, amikor hazaértek, mert tudta, nyomban elvennék tőle, s vagy átadnák a város urainak, vagy maguk pusztítanák el félelmükben.

Éjjel aztán, amikor a város ablakai elsötétültek, és az emberek álomba merültek, a kisfiú csendben felkelt ágyából, és kihúzta a fiókot. A magocska halványzölden derengett a sötétben, és ahogy a tenyerébe vette, hirtelen szárba szökkent. Piros bimbó nőtt rajta, s nem kellett egy röpke perc, vörös szirmok bomlottak ki a szeme előtt. A szirmok közül egy hófehér bőrű, szénfekete hajú, zöld ruhába öltözött, aprócska leány emelkedett ki.

A fiú soha nem látott még ennyi színt, és ilyen szép leányt, tündérről meg aztán végképp nem hallott, így hát csak állt megbabonázva. A leány mélyvörös cseresznyeszemet varázsolt elő a semmiből, és a fiúcskának nyújtotta.

– Kóstold meg – szólt csengettyűszóhoz hasonló hangján, és a fiú nem tétovázott.

Csodálatos édesség ömlött végig az ínyén, és elragadtatás fogta el a soha nem érzett íztől. A tündérlány elmosolyodott.
– Ez az élet íze – mondta –, a mesék íze. És ez semmi azokhoz a csodákhoz képest, amik a város szürke falain túl vannak.
– Hogy juthatok ki oda? – kérdezte a fiú.
– Nem kell kijutnod – felelte a lány. – Elég, ha holnap reggel kimész az utcára, földre hullajtod a magot, s a többi már menni fog magától.

Azzal a virág szirmai összezárultak körülötte, felizzottak, és szikrázó, zöld porrá hullva elenyésztek. A sötétben a kisfiú talán el sem hitte volna a történteket, ha nem érezte volna még mindig az ízt a szájában, s a magot a kezében.
Nem tudta lehunyni a szemét; úgy szorongatta a cseresznyemagot a kezében, mintha attól félne, hogy ha elalszik, reggelre mindent elfelejt. Alig bírta kivárni, hogy szülei munkába induljanak, egyből kiugrott a takarója alól, felkapta ruháit, és lerohant az utcára. Ott földre ejtette a magot, s amint az a szürke porba hullott, aprócska hajtás nőtt ki belőle. Egy pillanat sem kellett hozzá, erős gyökereket fúrt a földbe, és akkorára nyúlt, mint a fiúcska. A következő minutumban már ágai is voltak, azokon levelek, és úgy kúszott az ég felé, hogy zöld koronája a magas lakótelepi házak fölé nyúlt. Nőtt és nőtt a cseresznyefa, hét szempillantás kellett csak hozzá, elért egészen az égboltozatig, ahol szétoszlottak a szürke felhők, a nap, a hold és a csillagok játékos fogócskába kezdtek az ágak körül, és soha nem látott, meleg fénnyel öntötték el a várost. Az égig érő fa lombja óvón hajolt a házak fölé; a gallyakon rügyek pattantak ki, és fehér cseresznyevirágok nyíltak rajtuk.

Az égig érő cseresznyefa - Lajó Odil
Pécs, Szent Mór Alapfokú 
Művészetoktatási Intézmény 3. c 
festménye 2010-ben

De akkor már ott voltak mindhárman, a város vénséges urai. Fanyűvő megmarkolta a fa törzsét, és hatalmas erejét megfeszítve próbálta kitépni a földből, Vasgyúró óriási acélfejszét gyúrt magának, azzal esett a gyökereknek, s Hegyhengergető hatalmas tenyerével próbálta kifordítani a földből. Ám hiába: Fanyűvő erőlködésére recsegett-ropogott a fatörzs, de a vénember csontjai is, és végül ő adta fel a küzdelmet, Vasgyúró acélbaltája kicsorbult a gyökereken, Hegyhengergető körmei elvástak a betonnal és aszfalttal borított földön, amit ő maga teremtett.

Akkor a három gonosz vénember tehetetlen dühében a kisfiú felé fordult, hogy ha a fának nem tudnak ártani, legalább rajta, és a többi emberen álljanak bosszút. Abban a pillanatban lágyan hullani kezdtek a fáról a cseresznyevirág-szirmok, és óvó szirompáncélba öltöztették a város lakóit. Ám ami számukra pehelykönnyű szirom volt, az a három vénembert úgy ütötte és verte, mint a nyári jégeső – jajgatva menekültek a városból, utat törve a szürke kőfalon, és senki nem hallotta többé hírüket.

Az ég zafírkönnyeket hullatott megkönnyebbülésében, ami lemosta a szürkeséget a városról, s az eső nyomán virágok dugták ki a fejüket a földből, ezer és milliárd színnel kápráztatva el az embereket. Futónövények szaladtak fel a magas falakra, és addig feszítették indáikkal, amíg porrá nem omlott. Végre friss szél suhanhatott végig az utcákon, ami kisöpörte a gyárkémények füstjét a városból, az emberek pedig szédelegve nézték, hallgatták, tapintották, érezték és ízlelték a rájuk hulló miriádnyi csodát.

A szemek és a szívek megteltek élettel és színekkel, s nem volt aztán pompázatosabb város a föld kerekén. A világ minden tájáról csodájára jártak szelíd szépségének, amit az égig érő fa oltalmazott. Az emberek pedig hálából gondját viselték, s minden szál virágot, minden egyes falevelet úgy gondoztak, mint saját gyermekeiket, mert soha nem feledték el a három öreg zsarnokságát és a szörnyű, szürke várost, ahol hajdanán élniük kellett.

A mese a Zöldfülű Péter - zöldmesék kicsiknek és nagyoknak c. mesekönyvben jelelent meg 2010-ben

Zsuzsuka első állata

Zsuzsuka nyáron született, és őszre megrögzültek a szokásai. Törvény lett a napirendből, az evés, az alvás mikéntjéből, az öltözködések szertartásából. Az egyik alapvető paragrafus volt, hogy Zsuzsuka minden délben, a jó étvággyal elfogyasztott ebéd után hanyatt vágta magát, és pihizett.

De nem ám akárhogyan! A saját, különbejáratú mélykocsijában, az erkélyen. Amikor az ebéd véget ért, és Anyu minden rendetlenséget megszüntetett mind a száj, mind a popsi körül, az időjárásnak megfelelően felöltöztette Zsuzsukát, beletette a kocsiba, és irány az erkély! Ha esett, ha fújt, a kislány védett helyen, ám mégis szabad levegőn tanyázott.

Igenám, csakhogy jött a késő ősz, és a nappalok egyre hűvösebbek lettek! Zsuzsukára egyre több ruhát kellett adni, egyre jobban be kellett takargatni, sőt a kocsi viaszkos vászon borítását is mind többször kellett felcsatolni.

Aztán egy reggel leesett az első hó, s vele beköszöntöttek a fagyok. Anyu úgy gondolta, ideje, hogy Zsuzsuka leszokjon a délutáni erkély-jelenetekről. Egy napon tehát elmaradt a ruházkodás szokásos procedúrája, és Anyu – kezében a kissé meglepett mini hölggyel – a kiságy felé lépdelt. Zsuzsuka rosszat sejtve nézegette a szoba falát, és bizakodott, hogy Anyu csak valami melegebb gúnyát keres. Ám, amikor a kiságyba eresztődött, rájött, hogy itt valami nagyon nincs rendjén. Anyu feledékeny lett, tegnap óta kiesett az agyából, hogy ilyenkor mi a módi. Zsuzsuka hangosan reklamált. Először azt hitte, elég lesz egy kis üvöltözés a szokatlanul rideg bánásmód miatt, de rövidesen rájött, hogy ez nem vált be. Anyu ugyanis kiszelelt.

Ezt látva gerjedt csak igazán haragra Zsuzsuka! Torkaszakadtából ordított, fenekét úgy csapkodta az ágy matracán, hogy félő volt, egyszer csak leszakad az ágy alján a léc. Rázta a csörgőket, tépte őket, a rácsot rágta. Anyu kis idő múlva ijedten benézett. Jaj, csak nem beteg a kislány? Azonban ahogy ránézett a csemetéjére, rögtön látta, hogy itt nem a magas láz esete forog fenn, hanem csak egy kiadós hisztié. Már fordult is kifelé.

Zsuzsuka azonban jó erőben volt.

- Ha te úgy, én még úgyabbul! – gondolta, és annyira hangoskodott, hogy már a szomszédok is összeszaladtak. Jobbra tőlük, közvetlenül Zsuzsuka szobája falánál Emmi néni lakott Miki fiával. Emmi néni nem bírta, ha egy gyerek bömböl. Mikikét is inkább agyonszerette, csak ne kelljen a könnyeit látnia.

- Mi baja van ennek a csöppségnek?

- Nem akar bent aludni.

- Hát hagyjad, hadd játsszon! Elég nagy már, meglesz a délutáni alvás nélkül.

- Nem ismered. Ha nem piheni ki magát, megbolondulunk tőle estig.

- Így meg most mindjárt megbolondulsz.

- Hogy a csudába tegyem ki az erkélyre, amikor odakint röpködnek a mínuszok?

Valamit mégis ki kellett találni.

Ekkor anyunak mentőötlete támadt. Felöltöztette a kis raplist, és betette a kocsiba. Zsuzsuka még szipogott, várta a fejleményeket, de már látszott, hogy elégedett a dolgok menetével. Anyu kinyitotta a nagyszoba ajtaját, és úgy tolta ki a kocsit, hogy az félig a fűtött szobában volt, de már mégiscsak a szabadban. Zsuzsuka felnyitotta nagy, kék szemeit, konstatálta, hogy feje fölött található az ilyenkor szükséges látnivaló, az eresz, és már nem is látszott más, csak a bájos arc, a csukott szem, és nagyon halk szuszogás hallatszott.

Anyu óvatosan behúzódott. Kissé bizonytalan volt, nem adta-e fel a nevelési elveit, hiszen hagyta győzni Zsuzsukát.

A délután nagyon gyorsan telt. Emmivel beszélgettek egy kicsit. Aztán a nő elrohant, mert meghallotta Mikikét toporzékolni.

- Jaj, megyek! Tudod, Mikike az anyámmal van, s úgy látszik, összetűztek!

Anyu vasalt is egy kicsit, no meg a konyhát rendbetette. Szerette, ha mire Apu hazaér, nincs már házimunka elvégzetlen. Aztán ránézett az órára, és nagyot csodálkozott:

- De jó alvókája van ennek a lánynak! Lassan három órája, hogy kitettem. Úgy látszik, nagyon elfáradt az anyanevelésben. Azért megnézem, mi van vele…

Ezzel beosont a szobába, majd tovább az erkélyajtóhoz, és belesett a kocsiba.

Ezen a délutánon másodszor futott át Emmi, de most már a másik szomszéd, Laci is beszaladt. Anyu ugyanis olyan egetrengetőt sikított, hogy azt hitte mindenki, valami katasztrófa történt a másodikon.

- Jaj de jó, hogy jöttök! Segítsetek már! Zsuzsuka kocsijában egy egér van.

- A második emeleten? Nahát! – csodálkozott mindkét szomszéd.

S mivel az egérvadászat férfifoglalatosság, Laci indult a kocsihoz. Ő is bekukucskált, és látta amint egy szürke kis bundás összegömbölyödve alszik Zsuzsuka párnáján. A kislány már felébredt, de mivel társa akadt, nem unatkozott, s csöndben maradt. Egészen vidáman nézegette a kis vendéget.

Lacinak nem volt szíve bántani a kis állatot. Csendben benyúlt, óvatosan markába fogta a melegedőt, és ment vele a lakásba.

- Olyan aranyos! Nem bántom. Leviszem, és elengedem.

- És ha visszajön?

- Nem lesz semmi baj. Akkor kitesszük a szűrét megint. Igaz, komám? Nem nézitek meg? Olyan gyönyörű fekete szemei vannak!

- Jaj, az Isten megáldja, ide ne hozza nekem! Elhiszem, hogy nagyon aranyos, de én frászt kapok tőle.

- Ó, a nők! – mondta Laci, és elszállította a kis betolakodót.

- Tudod, a háborúban még gyerek voltam. És amikor a családdal a front elől menekültünk, egyik éjjel egy pajtában aludtunk. Lehettem vagy 12 éves. Éjjel arra riadtam, hogy egerek rohangálnak rajtam. Azóta undorodom ilyen nagyon tőlük. – magyarázta Anyu Emminek.

Mindenesetre, Zsuzsuka nem örökölte az utálatot.

- Nem is tudom, örüljek-e neki. – gondolta Anyu, amikor kibontogatta a sok ruhából a kis egércsőszt. – Jól néznék ki, ha Zsuzsuka egereket gyűjtene maga köré unalom ellen! – és megborzongott az ijesztő lehetőségnek még a gondolatától is.

Vörös Zsuzsanna meséje, köszönjük!

Zsuzsukáékhoz beköltözik a természet

Zsuzsuka cserfes, zalai kétéves hölgy volt. Apuja geológus, aki naponta sok-sok kilométert autózott és gyalogolt, hogy odaérjen a kutatótornyokhoz, ahol kőolajat kémleltek. A tornyok 50 méter magasak voltak, és úgy voltak elhelyezve, hogy a föld mélyén, akár 2-3 ezer méterre lent is megtalálják az ásványkincseket. Így aztán az asztalra kiterített térképeken szépen vonalzóval, rácspontokban kijelölték a kutak helyét. Utána megnézték, nem került-e a jelölés egy ház közepére vagy az útkereszteződésbe. Amúgy, ha egy mód volt rá, követték a kijelölt irányt, és csak annyival tértek ki, hogy a vasmonstrumnak legyen helye valahol terpesztett lábakkal megállni.

A kutatáson dolgozók, így a geológusok is, ezekhez az építményekhez jártak munkájukat elvégzendő. Apunak és geológustársainak azonban talán még a többiekétől is keményebb dolga volt, mert ők naponta nem egy, hanem több kutat is végiglátogattak. Erdőn-mezőn, hegyen-völgyön, hóban-sárban, szántásban, akár 10-20, egymástól elszórtan épített tornyot is ellenőrizni kellett. Naponta akár 40-50 kilométert is gyalogoltak kúttól kútig.

A tornyok ott, Göcsejben, ahol Apu az olajat és földgázt kereste, a zalai dombság szelídgesztenyései, szántóföldek mellett, kies, erdős, szelíd dombhátakon álltak.

Így adódott, hogy Apu mindennap találkozott a természettel.

Apu, bár eredendően városi gyerek volt, és már Apu Apuja sem gyakorolta a földművelést, mégis a génjeiben hordozta a föld, a természet szeretetét. Nem tudott úgy elmenni egy szép bokor mellett, hogy szemével végig ne simogassa. Szerette a csillagokat és az eget nézegetni – ha tehette, hanyatt fekve a magas fűben. Szívesen hallgatta a madarak énekét, követte a méhek és bogarak röptét, sőt sokszor fényképezte is őket. Segített a sündisznónak átkelni az úton, és kimentette a békákat a macskacicók szájából.

Anyu is jóban volt a kinti világgal, de reálisabban gondolkozó lény lévén, úgy tartotta, hogy a vadaké az erdő, a kevésbé vad állatoké az udvar és az ólak, a lakás pedig az övé, és a családjáé. Így aztán Laci póknak ki kellett költözni a sarokból az erkélyre, és az ajándék-kutyus is lent lakott a ház előtt a saját lakában.

Apuról tudták a munkatársai, hogy milyen természetbolond. Így aztán, ha sebesült állatot, apátlan-anyátlan kis árvát találtak, Apuhoz szaladtak vele. Apu pedig hova tehette volna őket? Hazavitte.

- No, csak amíg felépül!…

Anyu nem repesett ugyan az örömtől, amikor megérkezett az első albérlő egy mókus személyében, de mit volt mit tenni. A mókusnak törött volt a lába. Ilyen állapotban odakünn biztosan elpusztulna.

Kibéleltek hát egy kis dobozt vattával, berendezték, lakályossá tették. Közben sínbe tették a mókus lábát, és beköltöztették a lakásába. A történet jól végződött. A mókus lába összeforrt. Egy kicsit sántítva, de jól használható lábú állapotban hagyta el a „kórház”-at néhány hét múlva.

Zsuzsuka szerette a mókust. Gyakran mellé ült, és elnézte, ahogy a kis állatka két mellső lába közé fogta a mogyorót, és ügyesen bontogatta. A kislány hamar megtanulta, hogy az önálló akarat nemcsak az ő privilégiuma. Az állatoknak sem szabad felesleges korlátokat állítani, és

csak akkor lehet velük foglalkozni, ha ezt ők is akarják. Ezért Anyunak nem kellett lesni, ha a kislány a kis állattal töltötte idejét. Ilyenkor a gyerek csendben volt, mert tudta, megijeszthetné a nagy hang. És hosszasan nyugodtan ült, ami ugyancsak ritka teljesítmény volt egyébként tőle.

Ezért aztán Anyu nem haragudott igazán, amikor Apu egy pár bagolykölyökkel ért haza. A két kis madárnak elpusztult az anyja, és éhesen, lefogyva nyüszögtek a fészekben. Apu nem sok reményt fűzött az életben maradásukhoz, de a biztos pusztulás gondolatát nem bírta elviselni. Anyu azért kicsit morgott, mert az állatok gondozása Zsuzsuka mellett már nem nagyon hiányzott neki. Végül a két madárfióka mégis jöhetett és maradhatott.

Zsuzsuka úgy gondolta, ezek is csak állatok, és ha a mókust lehetett nézegetni, sőt néha picit megsimogatni, akkor a mókus helyett érkezett vendégeket is megszeretgeti. Legnagyobb megrökönyödésére azonban a madarak felszálltak a szekrény tetejére, és elbújtak az ott található bőröndök meg dobozok mögé. De úgy elbújtak, hogy a kislány nem látta egész nap őket. Zsuzsuka eleinte egy kissé még noszogatta Anyut, hogy ugyan szedje le onnan a magasból a játszótársakat, de aztán megszokta, hogy ezek a tollas jószágok fütyülnek az ő szeretetére. Egész nap alszanak. Azt már csak Anyu meséjéből tudta, hogy éjjel annál lelkesebben röpködnek, rumliznak. Zsuzsuka szerette volna látni a nagy, villogó szemeket, de hiába! Mire a madarak felélénkültek, Zsuzsuka az igazak álmát aludta.

A baglyok szépen cseperedtek. Így Apu egy szép őszi nap estéjén kiengedte őket az ablakon. A két kis jószág álmosan hunyorogva egy darabig még elüldögélt az ereszen, s néhány napig elfogyott a számukra kirakott eleség, aztán teljesen elmaradtak. Apu kissé szomorúan, de szívében nagy-nagy elégedettséggel fogadta a történéseket.

Az igazi családtag csak ezután került Zsuzsukáékhoz. Az egyik fúrótoronynál egy kölyökmókus beleesett az olajtartályba. A gyerekek kipecázták, és tehetetlenül fogdosták az olajtól csöpögő kis állatot. Apu meglátta az utolsókat rúgót, és elkönyörögte. Anyunak már volt gyakorlata volt mókus-ügyben, de most tehetetlenül nézte a vergődő, fuldokló lényt.

- Fürdessük meg! – ajánlotta Apu, és Zsuzsuka lelkes asszisztálása mellett langyos, samponos vízzel lemosogatták a mókuskölyköt. Aztán megszárítgatták, és adtak neki egy kis tejet, meg egy kis összepréselt dióbelet.

Anyu reggel félve ment a dobozkához, ahol Muki lakott – mert hogy el ne felejtsem, a mókusnak Zsuzsuka a Muki nevet adta este a fürdetéskor -. Hát, uram bocsá! A kis állat élt. Mit élt! Felállt vézna lábacskájára, kicsit dülöngélt, de eszegetett. Egy kicsi tejci, egy kicsi dióbél. Megint tej, megint dió.

- Hohó! Agyon ne edd magad! – szólt rá Anyu nagyon boldogan.

Muki bár felnőtt, de megmaradt szelíd jószágnak, és a család házikedvence lett. Mindhármójukat megnevettette, amikor a szoba egyik sarkából, a szekrény tetejéről átlibbent a másik oldalra, a függönyre. Ott egyet csapott gyönyörű, rozsdaszínű farkával, amelyik nagyobb volt, mint az egész kis állat, és máris Apu vállán csücsült. Zsuzsuka a tenyerébe tett egy kis mogyorót. Muki odakukkantott, felmérte a távolságot és a pontos irányt, s huss! Máris a mancsában volt a mogyoró. Aztán félrebillentett fejjel elgondolkozott, hol lehetne a legkényelmesebben elfogyasztani az étket, és máris odaröppent.

De szerette a konyhai hulladékot is. Amikor Anyu főzött, Muki beszáguldott a konyhába. Leült az asztal lábához, és várta, hogy egészen „véletlenül” lepottyanjon egy kis krumplihéj, vagy sárgarépa-karika. Akkor aztán gyorsan felkapta a kincset, és felült vele valami kényelmes helyre. Ott aztán megeszegette.

Muki egészen addig a családnál maradt, amíg Zsuzsukáék el nem költöztek a Balatonhoz, Fenyvesre. Ott aztán találkozott sok-sok másik Mukival, akik rávették, hogy elhagyja az életmentőket. Mukinak fájt a búcsú. Elhúzta hónapokig a végleges elválást. Aztán Muki megtalálta élete párját, aki nem szerette Zsuzsukáékat, sőt ugyancsak gyanakodva tekingetett a fenyőfáról lefelé, amikor Muki a trappoló gyereklábak alatt szedegette a jó falatokat.

- Én nem megyek! – mondta Mukinak, bár a finom étkeket elfogadta. Később rávette Mukit, hogy távolabbra költözzenek.

Zsuzsuka így ismerte és szerette meg az állatokat. Soha nem kínozta, nem kergette őket. Megtanulta, hogy az embereknek a természettel összhangban kell élni.

Sőt Zsuzsuka ezt annyira átérezte, hogy szinte a vérévé vált. Aztán amikor ő is Anyu lett, továbbadta a gyerekeinek. A gyerekei pedig ugyanúgy szerették, tisztelték a növényeket, az állatokat, mint ő és Anyu és Apu. Ők is tartottak odahaza sebesült, árva lényeket. Az öröklési lánc végén pedig Attila áll, aki Zsuzsuka legnagyobb fia. Attila – no mit gondoltok, mit tanult? Ő bizony állatorvos lett. 

Vörös Zuzsannának köszönjük a mesét!