Tombol a nyár

Az erdőszéli autóbeálló nappal megtelik, estére kiürül. Forró nyári napokon az emberek felsóhajtanak, amikor a tűző nap elől a lombos fák árnyékába menekülnek. A kellemes erdei séta felüdülést nyújt. Minél korábban jönnek, annál több és szebb látnivalóban van részük, mert az állatok jó része a reggeli órákban a legtevékenyebb.

Az erdei utakon, ösvényeken sétálva mesélni kezd a természet. Imitt – amott mindig láthatnak valami érdekességet a figyelmesen sétálgatók.

A tisztáson két tűzrakó hely van kialakítva, és egy erdei „sportpálya”, a magasles innen nem látható.

- Barna! Gyere, menjünk sétálni – hívott Zsóka néni, az erdész felesége. – Hozd a kis kosaradat, szedret szedünk! Reggel óta fáj a fejem. Egy kis séta biztos segít - elindultunk az erdőbe.

Bütyök az erdész kutyája, egyszer csak megjelent. Átvágott a magas füvön, s mikor kibújt, lehasalt elénk, jelezve, hogy ő is itt van velünk. Izmai lassan elernyedtek. A réten csak a szellő járt.

- Miért van befestve ez a fa? – böktem egy piros kereszt felé.

- Ezek túravezető jelek, amit a környéken működő természetjáró egyesület fest a fák törzsére. A színes ábrák útmutatást adnak azoknak, akik kedvtelésből, sportolásból gyalog vagy kerékpárral járnak be hosszabb utat. Így nem tévednek el.

- Miért színes?  - faggatóztam.

- Mindegyik más-más útvonalhoz tartozik. A túravezetői térképen is ugyanígy vannak berajzolva. Megnézik hová szeretnének menni, annak az útnak milyen a jelzése. Ha figyelik a jelzést, és nem térnek le, kellemes erdei sétaútban lesz részük. Csoportokban is szoktak túrázni. Ilyenkor van vezető, aki jól ismeri a terepet, a veszélyeket, az útvonalat, vész esetén is helytáll – mondta Zsóka néni, és tovább ballagtunk.

Az út mentén érik az apró szemű erdei málna, szélvédett helyen már a szúrós szederbokor is kínálgatja fekete gyümölcsét. A kutya kis pihenő után követett bennünket.

- Ott a bokor! – kiáltottam örömmel.

- Szúrós, óvatosan nyúlj az ágak közé! – figyelmeztetett Zsóka néni, de a ruhám már be is akadt az ágba.

- Juj! - ráncigáltam a kezem, így még jobban beakadtam a tövisbe. Addig-addig ráncigáltam, míg végül megbillentem és beestem a bokorba. – Segítség! – kiabáltam világgá.

Szerencsére Zsóka néni nem volt messze, hamar kiszabadított az ágak közül. Később már óvatosabb voltam, csak azokat a szedreket szedtem le, amit könnyen elértem. Azt sem a kosárba, hanem a számba tettem. A kezem, az arcom olyan kék lett, mintha tintát nyaltam volna.

- Na majd otthon lemossuk – nyugtatott meg Zsóka néni.

- Lejön? – néztem csodálkozva.

- Majd kiderül.

A poros erdőszéli utak mentén és távolabb virágszőnyeg terült elénk. Méhek, darazsak zümmögtek a füvek között, virágokhoz tapadt bogarak ringatták magukat a vékony szárakon. A fűtenger fölött, a rájuk vadászó madarak keringtek. A távolból a déli napsütésben szinte reszketni látszott a levegő, pedig csak nyár volt. 

A porban lábnyomok voltak láthatók és elmosódott mélyedések.

- Hogy került ide? – vettem fel egy madártollat a porból.

A madarak szeretnek a porban fürödni. 

- Haza vihetem? – már nyúltam is értük – legalább lesz valami a kosaramba.

- Otthon lemosom, s a tied lehet.

Visszakanyarodtunk az erdészházhoz. Zsóka néninek pedig elmúlt a fejfájása. Jókedvűen kezdett ebédet főzni.

 Nyári napokon a tisztást kirándulók lepik el. Tavasztól őszig van gondjuk az őröknek, mert naponta végigjárják a tűzrakó helyeket. Estefelé Zoli a kis mopedjével megállt a házunknál. Szimat, a kutya, egy idegen csizma szagával ismerkedett. Nem félt tőle, mert úgy érezte: ebben a házban semmi baj nem érheti, itthon van. Egy kosarat hozott be.

- Szép jónapot! – köszönt be a terepruhás vadőr. - Visszajövök, a hármas tűzrakónál még fiatalok nyársalnak. Még egyszer megnézem, hogy eloltották-e rendesen a tüzet.

- Miért nem szabad tüzet gyújtani az erdőben? – kérdeztem.

- A fa gyúlékony. Olyan sok fa, mint ami az erdőben található, nagy érték. Ha a hamut nem locsolják le kellőképpen vízzel, elég egy kis fuvallat, és szikrát kaphat körülötte a növényzet. Ilyen meleg, száraz időben elég egyetlen szikra, hogy felcsapjon a láng. A szél fellobbantja a tűzet, végigperzseli a talajt, a fák csúcsáig fut a tűz, lángba borulhat az erdő – magyarázta Ede bácsi, az erdész. Még Zolinak is odaszólt.

- Rendben. Köszönjük a gombát.

Hamarosan a motor egyre halkuló hangját hallottam. Elmeséltem Ede bácsinak, hogy beestem a szederbokorba. Jót nevetett, és barackot nyomott a fejemre.

- Na te nótás kedvű, erre találj ki egy éneket.

Én meg csak fordultam pördültem a gombás kosár körül és már énekelni kezdtem:

            Szeder közé estem,

            Jaj, de megijedtem,

            Nem vagyok én madár,

            Aki csak úgy rá száll. 

Póth Jánosné meséje (Komló)

Köszönjük a mesét és olvassuk el  a szerző mesekönyvét is!

A meseíróról:

Póth Jánosné óvónő, aki békés gyermekkorát egy gyorsan fejlődő bányavárosban Komlón, a Mecsek szívében töltötte. Ma is ott él. Több mint harminc évig óvónőként nevelte a gyermekeket.  Sikeres  pályázat útján lett elsőkönyves szerző. A titokzatos erdő c. mesekönyvét idén, a könyvhétre jelentette meg a Napkút Kiadó. A mesekönyv a Líra Könyvesboltokban megvásárolható, illetve interneten "Póth Edit A titokzatos erdő" bookline.hu címen megrendelhető.