A Kék Erdő és a Kócok

A Föld legtávolabbi pontjától egy kőhajításnyira sarjadt ki az első ibolyaszínű palánta, évezredekkel ezelőtt. Ahogy teltek-múltak az évszázadok, egyre több hajtás bukkant elő a földből, egyre lombosabbak, erősebbek lettek, míg végül megszületett a Kék Erdő. Az erdő fái a kék megannyi árnyalatában pompáztak. A kék törzsekben sötétkék üregek rejtőztek, ebben laktak a Kócok. Az első Kócot még a boldogság kék madara hozta magával az ifjú erdőbe a kezdetek kezdetén. A Kócok lába vékony és görbe volt, akár a rőzse, törzsüket levelekbe burkolták, és kerek szemeik úgy világítottak az éjszakában, mint a telihold. Ők őrködtek a Kék Erdő felett, amely a legtöbb oxigént állította elő a világon.

Egyszer a legifjabb Kóc arra lett figyelmes, hogy az őrzött fák egyike-másika veszített színéből. Éjszakáról éjszakára egyre fakóbb lett a Királykék Fenyves. Összeült hát a Kócok Tanácsa, hogy megvitassák, mitévők legyenek. Nem tudtak kiötleni semmit, ezért úgy határoztak, hogy várnak és figyelnek.

A legifjabb Kóc azonban annyira aggódott, hogy nem tudott várni. Elment a legközelebbi faluba, és a manóboltban kék festéket vásárolt. Megvárta, hogy leszálljon az éj, aztán a hold világánál fogta az ecsetet, és befestette a fák kifakult kérgét. Másnap reggelre azonban a festék teljesen felszívódott, és a fák törzse még fakóbb lett.

A helyzet napról napra rosszabb lett. Az erdő egyes területei olyan fehérek voltak, mintha hó fedte volna a lombokat. A Kócok összegyűltek a Tinta Tisztáson, fogták egymás kezét, és szomorúan nézték az otthonuk pusztulását.

A legkisebb Kóc felmászott a legmagasabb fa tetejére. Ez a fenyő volt az erdő első palántája. Most már minden második tűlevele fehér volt, mintha őszülne. A kis Kóc ringatózott a legfelső ágon, a szél zörgette falevél-ingecskéjét. Messzire ellátott, egészen a Kék Erdő végéig, az emberlakta falvakig. Tekintete az erdő forrására, a Fátyol Folyamra vetődött. A Folyam vize mindig áttetsző és tiszta volt azelőtt, most viszont kék tintaként hömpölygött a falvak felé. Kis Kóc szerette volna megkérdezni a fenyőt, hogyan lehetséges ez, de a fa hiába volt öreg és bölcs, nem értette a Kócok beszédét.

Kis Kóc lemászott hát a fáról, és elindult a Fátyol Folyam malma felé. Ott lakott az öreg molnár Kóc, akiről az a szóbeszéd járta, hogy érti a fák nyelvét. Kis Kóc bezörgetett a malom kéreg-ajtaján, mire a molnár Kóc beengedte őt, és tiszta forrásvízzel kínálta. Kis Kóc kacsocskáiban szorongatta a makkfedő-poharat, és nagyokat kortyolva elmesélte, mit látott a fa tetejéről. Molnár Kóc nagyokat hümmögött, aztán azt mondta a kis Kócnak, hogy jöjjön vissza másnap reggel. 

Kis Kóc így is tett. Molnár Kóc bevezette őt az erdő északi sarkába, ahol megálltak egy zöld színű cserje mellett. Kis Kóc nagyon meglepődött, hiszen sosem látott még zöld színű bokrot. Molnár Kóc elmesélte, hogy évek óta figyeli a cserjét. A levelek először fakulni kezdtek, aztán teljesen kifehéredtek, végül egyre élénkebb zöld színűre váltottak. De ezzel még nem volt vége a változásoknak. Azóta minden ősszel pirosra, sárgára színeződtek, télen lehullottak, tavasszal pedig élénkzölden újjászülettek. Molnár Kócnak az volt a gyanúja, hogy most az egész erdővel ez történik, és végül minden levél zöld lesz.

Kis Kóc az elképedéstől alig jutott szóhoz. Nem sírt, hiszen nagyon izgalmasnak találta ezt a sokszínűséget, és alig várta, hogy az egész erdő zöldben, pirosban és sárgában pompázzon. Aztán molnár Kóc megmutatta neki, hogyan szivárog el a kék szín a fák gyökeréből, és hogyan válik ettől kékké a forrás.

Kis Kóc megkönnyebbülve szaladt a Tinta Tisztásra, ahol a többi Kóc azóta is az erdőt siratta. Felállt egy nagyobbacska kőre, és elmesélte a többieknek, amit megtudott. Minden Kóc látni akarta a bokrot, ezért kis Kóc elvezette őket az erdő északi sarkába. A legtöbben azonban dühösek lettek az ártatlan cserjére, mert azt hitték, hogy miatta fakul az erdő. Nem akartak zöld lombokat, hisz olyannal bármelyik erdő büszkélkedhet. A legerősebb Kócok nekiveselkedtek hát, kivágták a cserjét, és a folyamba hajították. Mivel kis Kóc nagyon megszerette a zöld színt, titokban letört egy ágacskát a bokorról, mielőtt elragadták a habok.

A Kócok azt remélték, hogy a bokor elpusztításával visszatér a kék szín a fákba, és minden úgy lesz, ahogy régen. De nem így történt, a lombok idővel teljesen kifehéredtek, és nem változtak többé. A Kócok naphosszat tébláboltak és szomorkodtak a Tinta Tisztáson, ami most már olyan fehér volt, mint egy korcsolyapálya. A Kócok azt kívánták, hogy bárcsak ne vágták volna ki a kis cserjét, mostanra biztosan szép zöld erdejük lenne, ami ugyan nem kék, de mégis csak színes.

Kis Kóc ezért bevallotta, hogy letört egy ágacskát a cserjéről, mielőtt a többiek vízbe hajították. Az ágacskáról azóta lepotyogtak a zöld levelek, a többiek mégis arra kérték, hogy hozza el nekik a Tisztásra. Kis Kóc így is tett, és a többiek áhítattal nézték, hogy az egykor színes ágat a földbe szúrja.

A kis ágacska azonban nem akart életre kelni és kihajtani. Csonkán meredt ki a földből, és látszott, hogy minden élet elszállt belőle. Erre a Kócok mind köré gyűltek, és sírni kezdtek, annyira bánták már, hogy kiirtották az ártatlan cserjét. A Kóckönny sűrűn öntözte a földet, mire a kis ágacska harmadnapra élénkzöld rügyet hozott. Ahogy teltek-múltak a napok, az ág gyökeret vert és egyre több levelet növesztett, mígnem a bokor újra régi pompájában tündökölt.

Ahogy a bokor növekedett, úgy költöztek be a színek a hófehér erdőbe. Először csak a fák kérge barnult meg, aztán a levelek sötétedtek, mígnem csodaszép zöld lombok adtak árnyat a Kócoknak.

Senki ember fia nem volt még olyan büszke az erdejére, mint a Kócok a magukéra. Hálát adtak a cserjének, hogy színeivel ismét életre keltette a fákat, és többé nem ijedtek meg a változásoktól. Kis Kócot tették meg a bokrocska őrzőjének, aki azóta is boldogan gondoskodik a Kék Erdő zöld megmentőjéről.

Budapest, 2009. november 24.

Tóth Zita