A vadrózsa

A napkorong már magasra hágott, a határ azonban még álmosan ásított. Ásított a róna, s ásított rajta az a maroknyi bükkfa is, amelyek már sok évtizedet végignéztek. De már ébredeztek, kinyújtották kecses ágaikat, sok zöld, apró és üde leveleiket. Csak egyvalaki aludt még.

A bükkfák között, azok közül is a legöregebbik közelében virult egy vadrózsabokor. Gyönyörű kis bokor volt, rózsaszínű, tenyérnyi virágok százai takarták ágait.

Ő aludt. A nap szeretettel nézte a kis lustát. Megcirógatta a sugaraival, amire ő is felébredt.

A vadrózsa két éve nézhette az egyáltalán nem nem unalmas határt. Mégis élete ellenére bánkódott valamin. Hiszen őt mindenki szerette, a bükkfák, a nap, a határ. Mégis volt egy kívánsága, ami csak nem akart teljesülni. Ez az óhaj pedig nem más, minthogy ő is madárdalra ébredjen, végignézhesse a kis fiókák növekedését, védelmet nyújtson, takarhassa az erős napsütéstől, vagy éppen hidegtől lakóit. Mindebben még nem volt része.

Óhaja végül egy nap valóra válhatott.

Hatalmas szélvihar kerekedett, milyet még a százéves bükkfák sem láttak. Azután a szél egyszer csak egy ázott sárgarigópárt hozott, akik elkeseredetten küzdöttek a számukra legyőzhetetlen elemmel, de az könyörtelenül vitte őket. Végül már elvesztették reménységüket, és várták sorsuk beteljesedését. Ekkor értek a bükkfához. A fák lombja nem volt elég sűrű, a széltől nem védhette őket. Ezt látta meg a vadrózsa. Neki, a maga sok levelével igazán nem volt mit tartania a széltől. Gondolt egyet, és már mondta is:

-Gyertek ide gyorsan, gyorsan! - A sárgarigók pedig egy pillatan múlva már a biztonságos helyen, a vadrózsa ágai között pihegtek.

-köszönjük, vadrózsa!

-Ugyan, semmiség. - Szólt a vadrózsa, de sírva fakadt.

-Mi baj? Megbántottunk volna? - Kérdezte a rigópár.

-Ugyan, semmi, mindjárt elmúlik. Csak hogy így elnézlek benneteket, eszembe jut egy régi álmom. Szeretném, ha itt maradnátok nálam.

-Csak ez a baj? Hiszen éppen lakást kereső körúton voltunk, amikor elért a vihar minket. - Szólt a rigóférj.

-Végülis ez jó hely. Ha akarod, megengeded, szívesen itt maradunk. - Egészítette ki a rigófeleség.

-Már hogyne szeretném! Sohasem voltam még ilyen boldog-

Eközben a szél elállt és a rigók hozzáláttak a fészek készítéséhez. Először kiválasztották a fészek helyét.

-Így jó lesz? - Igazgatta ágait a vadrózsa-

-Tökéletes. Védve leszünk esőtől, széltől és az ellenségeinktől is.

Ugorjunk csak előre időben egy kicsit!

A sárgarigó feleség éppen a tojásokat rendezgette, míg a hím gyönyörű dalt dalolt. A vadrózsa boldog volt.

Egyszerre megzörrent a vadrózsa szoknyája. Egy kígyó -megpillantván a tojásokat- igyekezett felfelé. A dalnak egyszeriben vége szakadt. Helyette ijedt, síró hang hallatszott.

-Segítség! Segítség! Megakarja enni a tojásokat. Segítség!

A vadrózsa azonban nem veszítette el a fejét. Összehúzta magát, és a sokezernyi tüske mind a kígyóba szúródott.

-Ssssz! Jobb lesssz továbbálni!- Sziszegte a kígyó és gyorsan lecsúszott a bokorról.

-Másodszor mondunk köszönetet neked. - Szóltak a rigók. - Hogyan hálálhatnánk meh?

-Szívesen tettem. - Mondta szerényen a vadrózsa.

Teltek, múltak a napok. A vadrózsa virágai megfogyatkoztak. A nyár vége felé közeledett. A rigópár gyermekeivel indulni készült.

-Hiányozni fogtok. - Szólt a bokor.

-Te is nekünk.

-De, ugye tavasszal visszajöttök!

-Vissza, ígérjük.

Azzal felemelkedtek a levegőbe. Leírtak egy kört a bükkös fölött, és elindultak Afrika felé.

-Viszont látásra, tavasszal! - Kiáltották a vadrózsának.

A vadrózsa hosszan nézett utánuk. Érezte, hogy visszajönnek hozzá.

Medvegy Gabriella

1991. 6. osztályos tanuló