BENCSIK ANTAL: A VIRÁGBA BORULT VÁROS

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy magas fallal körülvett, szürke város, csupa acél és beton. Nem volt ebben a városban egyetlen fa, egyetlen szál virág, de még egy árva fűszál sem, ami megtörte volna az örök szürkeséget – csak gyárak, égig nyúló kéményekkel, füstös kocsmák, és lakótelepek, cipősdoboz méretű, zsúfolt lakásokkal, ahol elnyűtt cipőkhöz hasonló, nyúlott ábrázatú, boldogtalan emberek éltek.

A város urai, három vénségesen vén, nagyszakállú aggastyán, egy szürke vasbetonkupolában laktak a mértani pontossággal megszerkesztett sugárutak metszéspontjában, s vénségük ellenére hatalmas erővel bírtak. Fanyűvőnek hívták az egyiket, Vasgyúrónak a bátyját, s a három közül a legvénebbet Hegyhengergetőnek. Ők emelték a kapuk nélküli, magas fallal körülvett, szürke várost, de hogy milyen régen, arra már senki nem emlékezett. Fanyűvő letarolt körülötte minden erdőt, eltiport minden szál virágot, és gonoszul izzó tekintetével hamuvá perzselte az utolsó fűszálat is. Vasgyúró ölszámra tépte ki a meggyötört föld zsigereit, és egyre mélyebb bányákat fúrt, onnan hordta fel a vasat, amiből a város szörnyű csontvázát összegyúrta. Hegyhengergető büszke, kék hegycsúcsokat morzsolt porrá, abból formált durva betontestet a gyáraknak, kocsmáknak és lakótelepeknek, és abból húzta a város köré az áthatolhatatlan falat, amin egyetlen kapu sem nyílt a külvilágba.

Hogy honnan jöttek, és miért emelték a várost, senki nem tudta, de nem is volt szabad erről beszélni. Annyi biztos csak, hogy ahol egyetlen fűszál felütötte a fejét, Fanyűvő menten ott termett fekete füstöt lehelő vaslova hátán és eltiporta; Vasgyúró folyton újra- és újraformálta az utcákat, kocsmákat és lakótelepeket; Hegyhengergető pedig csak fűtötte a gyárakat, amiknek kéményei szürke port okádtak, mint egy ezerfejű sárkány, homályba burkolták az eget, és megbetegítették az embereket.

Élt ebben a szomorú városban egy kisfiú, aki éppen olyan volt, mint a többiek, csak a szeme volt egy árnyalatnyival élénkebb, mint a társaié. Egyik nap, miközben az utcákon kószált, egy pörgő juharmagot pillantott meg a levegőben. A magocska, amihez hasonlót még soha nem látott, éppen a lába előtt ért földet. A kisfiú gondolkodás nélkül lehajolt érte, és zsebrevágta.

Abban a pillanatban nagy nyikorgás és dübörgés közepette előtte termett Fanyűvő, fekete füstöt fújtató, roppant vaslova hátán, és mennydörgő hangon rákiáltott.
– Nem láttál valami furcsát errefelé, kölyök? De vigyázz, mert ha hazugságon kaplak, azonnal bevetlek egy gyár kazánjába, és rögvest hamuvá porladsz!
A kisfiú szívét összeszorította a félelem, és mármár azon volt, hogy odaadja a magot a város félelmetes urának, amikor az megmelegedett a zsebében, s a melegségtől bátorság öntötte el.


Szólni nem szólt, csak megrázta lehajtott fejét, s a következő pillanatban nagy nyikorgás, dübörgés és fújtatás közepette Fanyűvő már tovább is lovagolt, és eltűnt a következő utcasarok mögött.
A kisfiú pedig, akinek szinte égette az oldalát a meleg magocska, hazaszaladt vele a kicsiny lakásukba, felrohant a lépcsőkön, és elrejtette egy fiók mélyére. A szüleinek sem szólt semmit, amikor hazaértek, mert tudta, nyomban elvennék tőle, s vagy átadnák a város urainak, vagy maguk pusztítanák el félelmükben.

Éjjel aztán, amikor a város ablakai elsötétültek, és az emberek álomba merültek, a kisfiú csendben felkelt ágyából, és kihúzta a fiókot. A magocska halványzölden derengett a sötétben, és ahogy a tenyerébe vette, hirtelen szárba szökkent. Piros bimbó nőtt rajta, s nem kellett egy röpke perc, vörös szirmok bomlottak ki a szeme előtt. A szirmok közül egy hófehér bőrű, szénfekete hajú, zöld ruhába öltözött, aprócska leány emelkedett ki.

A fiú soha nem látott még ennyi színt, és ilyen szép leányt, tündérről meg aztán végképp nem hallott, így hát csak állt megbabonázva. A leány mélyvörös cseresznyeszemet varázsolt elő a semmiből, és a fiúcskának nyújtotta.

– Kóstold meg – szólt csengettyűszóhoz hasonló hangján, és a fiú nem tétovázott.

Csodálatos édesség ömlött végig az ínyén, és elragadtatás fogta el a soha nem érzett íztől. A tündérlány elmosolyodott.
– Ez az élet íze – mondta –, a mesék íze. És ez semmi azokhoz a csodákhoz képest, amik a város szürke falain túl vannak.
– Hogy juthatok ki oda? – kérdezte a fiú.
– Nem kell kijutnod – felelte a lány. – Elég, ha holnap reggel kimész az utcára, földre hullajtod a magot, s a többi már menni fog magától.

Azzal a virág szirmai összezárultak körülötte, felizzottak, és szikrázó, zöld porrá hullva elenyésztek. A sötétben a kisfiú talán el sem hitte volna a történteket, ha nem érezte volna még mindig az ízt a szájában, s a magot a kezében.
Nem tudta lehunyni a szemét; úgy szorongatta a cseresznyemagot a kezében, mintha attól félne, hogy ha elalszik, reggelre mindent elfelejt. Alig bírta kivárni, hogy szülei munkába induljanak, egyből kiugrott a takarója alól, felkapta ruháit, és lerohant az utcára. Ott földre ejtette a magot, s amint az a szürke porba hullott, aprócska hajtás nőtt ki belőle. Egy pillanat sem kellett hozzá, erős gyökereket fúrt a földbe, és akkorára nyúlt, mint a fiúcska. A következő minutumban már ágai is voltak, azokon levelek, és úgy kúszott az ég felé, hogy zöld koronája a magas lakótelepi házak fölé nyúlt. Nőtt és nőtt a cseresznyefa, hét szempillantás kellett csak hozzá, elért egészen az égboltozatig, ahol szétoszlottak a szürke felhők, a nap, a hold és a csillagok játékos fogócskába kezdtek az ágak körül, és soha nem látott, meleg fénnyel öntötték el a várost. Az égig érő fa lombja óvón hajolt a házak fölé; a gallyakon rügyek pattantak ki, és fehér cseresznyevirágok nyíltak rajtuk.

Az égig érő cseresznyefa - Lajó Odil
Pécs, Szent Mór Alapfokú 
Művészetoktatási Intézmény 3. c 
festménye 2010-ben

De akkor már ott voltak mindhárman, a város vénséges urai. Fanyűvő megmarkolta a fa törzsét, és hatalmas erejét megfeszítve próbálta kitépni a földből, Vasgyúró óriási acélfejszét gyúrt magának, azzal esett a gyökereknek, s Hegyhengergető hatalmas tenyerével próbálta kifordítani a földből. Ám hiába: Fanyűvő erőlködésére recsegett-ropogott a fatörzs, de a vénember csontjai is, és végül ő adta fel a küzdelmet, Vasgyúró acélbaltája kicsorbult a gyökereken, Hegyhengergető körmei elvástak a betonnal és aszfalttal borított földön, amit ő maga teremtett.

Akkor a három gonosz vénember tehetetlen dühében a kisfiú felé fordult, hogy ha a fának nem tudnak ártani, legalább rajta, és a többi emberen álljanak bosszút. Abban a pillanatban lágyan hullani kezdtek a fáról a cseresznyevirág-szirmok, és óvó szirompáncélba öltöztették a város lakóit. Ám ami számukra pehelykönnyű szirom volt, az a három vénembert úgy ütötte és verte, mint a nyári jégeső – jajgatva menekültek a városból, utat törve a szürke kőfalon, és senki nem hallotta többé hírüket.

Az ég zafírkönnyeket hullatott megkönnyebbülésében, ami lemosta a szürkeséget a városról, s az eső nyomán virágok dugták ki a fejüket a földből, ezer és milliárd színnel kápráztatva el az embereket. Futónövények szaladtak fel a magas falakra, és addig feszítették indáikkal, amíg porrá nem omlott. Végre friss szél suhanhatott végig az utcákon, ami kisöpörte a gyárkémények füstjét a városból, az emberek pedig szédelegve nézték, hallgatták, tapintották, érezték és ízlelték a rájuk hulló miriádnyi csodát.

A szemek és a szívek megteltek élettel és színekkel, s nem volt aztán pompázatosabb város a föld kerekén. A világ minden tájáról csodájára jártak szelíd szépségének, amit az égig érő fa oltalmazott. Az emberek pedig hálából gondját viselték, s minden szál virágot, minden egyes falevelet úgy gondoztak, mint saját gyermekeiket, mert soha nem feledték el a három öreg zsarnokságát és a szörnyű, szürke várost, ahol hajdanán élniük kellett.

A mese a Zöldfülű Péter - zöldmesék kicsiknek és nagyoknak c. mesekönyvben jelelent meg 2010-ben

Zsuzsuka első állata

Zsuzsuka nyáron született, és őszre megrögzültek a szokásai. Törvény lett a napirendből, az evés, az alvás mikéntjéből, az öltözködések szertartásából. Az egyik alapvető paragrafus volt, hogy Zsuzsuka minden délben, a jó étvággyal elfogyasztott ebéd után hanyatt vágta magát, és pihizett.

De nem ám akárhogyan! A saját, különbejáratú mélykocsijában, az erkélyen. Amikor az ebéd véget ért, és Anyu minden rendetlenséget megszüntetett mind a száj, mind a popsi körül, az időjárásnak megfelelően felöltöztette Zsuzsukát, beletette a kocsiba, és irány az erkély! Ha esett, ha fújt, a kislány védett helyen, ám mégis szabad levegőn tanyázott.

Igenám, csakhogy jött a késő ősz, és a nappalok egyre hűvösebbek lettek! Zsuzsukára egyre több ruhát kellett adni, egyre jobban be kellett takargatni, sőt a kocsi viaszkos vászon borítását is mind többször kellett felcsatolni.

Aztán egy reggel leesett az első hó, s vele beköszöntöttek a fagyok. Anyu úgy gondolta, ideje, hogy Zsuzsuka leszokjon a délutáni erkély-jelenetekről. Egy napon tehát elmaradt a ruházkodás szokásos procedúrája, és Anyu – kezében a kissé meglepett mini hölggyel – a kiságy felé lépdelt. Zsuzsuka rosszat sejtve nézegette a szoba falát, és bizakodott, hogy Anyu csak valami melegebb gúnyát keres. Ám, amikor a kiságyba eresztődött, rájött, hogy itt valami nagyon nincs rendjén. Anyu feledékeny lett, tegnap óta kiesett az agyából, hogy ilyenkor mi a módi. Zsuzsuka hangosan reklamált. Először azt hitte, elég lesz egy kis üvöltözés a szokatlanul rideg bánásmód miatt, de rövidesen rájött, hogy ez nem vált be. Anyu ugyanis kiszelelt.

Ezt látva gerjedt csak igazán haragra Zsuzsuka! Torkaszakadtából ordított, fenekét úgy csapkodta az ágy matracán, hogy félő volt, egyszer csak leszakad az ágy alján a léc. Rázta a csörgőket, tépte őket, a rácsot rágta. Anyu kis idő múlva ijedten benézett. Jaj, csak nem beteg a kislány? Azonban ahogy ránézett a csemetéjére, rögtön látta, hogy itt nem a magas láz esete forog fenn, hanem csak egy kiadós hisztié. Már fordult is kifelé.

Zsuzsuka azonban jó erőben volt.

- Ha te úgy, én még úgyabbul! – gondolta, és annyira hangoskodott, hogy már a szomszédok is összeszaladtak. Jobbra tőlük, közvetlenül Zsuzsuka szobája falánál Emmi néni lakott Miki fiával. Emmi néni nem bírta, ha egy gyerek bömböl. Mikikét is inkább agyonszerette, csak ne kelljen a könnyeit látnia.

- Mi baja van ennek a csöppségnek?

- Nem akar bent aludni.

- Hát hagyjad, hadd játsszon! Elég nagy már, meglesz a délutáni alvás nélkül.

- Nem ismered. Ha nem piheni ki magát, megbolondulunk tőle estig.

- Így meg most mindjárt megbolondulsz.

- Hogy a csudába tegyem ki az erkélyre, amikor odakint röpködnek a mínuszok?

Valamit mégis ki kellett találni.

Ekkor anyunak mentőötlete támadt. Felöltöztette a kis raplist, és betette a kocsiba. Zsuzsuka még szipogott, várta a fejleményeket, de már látszott, hogy elégedett a dolgok menetével. Anyu kinyitotta a nagyszoba ajtaját, és úgy tolta ki a kocsit, hogy az félig a fűtött szobában volt, de már mégiscsak a szabadban. Zsuzsuka felnyitotta nagy, kék szemeit, konstatálta, hogy feje fölött található az ilyenkor szükséges látnivaló, az eresz, és már nem is látszott más, csak a bájos arc, a csukott szem, és nagyon halk szuszogás hallatszott.

Anyu óvatosan behúzódott. Kissé bizonytalan volt, nem adta-e fel a nevelési elveit, hiszen hagyta győzni Zsuzsukát.

A délután nagyon gyorsan telt. Emmivel beszélgettek egy kicsit. Aztán a nő elrohant, mert meghallotta Mikikét toporzékolni.

- Jaj, megyek! Tudod, Mikike az anyámmal van, s úgy látszik, összetűztek!

Anyu vasalt is egy kicsit, no meg a konyhát rendbetette. Szerette, ha mire Apu hazaér, nincs már házimunka elvégzetlen. Aztán ránézett az órára, és nagyot csodálkozott:

- De jó alvókája van ennek a lánynak! Lassan három órája, hogy kitettem. Úgy látszik, nagyon elfáradt az anyanevelésben. Azért megnézem, mi van vele…

Ezzel beosont a szobába, majd tovább az erkélyajtóhoz, és belesett a kocsiba.

Ezen a délutánon másodszor futott át Emmi, de most már a másik szomszéd, Laci is beszaladt. Anyu ugyanis olyan egetrengetőt sikított, hogy azt hitte mindenki, valami katasztrófa történt a másodikon.

- Jaj de jó, hogy jöttök! Segítsetek már! Zsuzsuka kocsijában egy egér van.

- A második emeleten? Nahát! – csodálkozott mindkét szomszéd.

S mivel az egérvadászat férfifoglalatosság, Laci indult a kocsihoz. Ő is bekukucskált, és látta amint egy szürke kis bundás összegömbölyödve alszik Zsuzsuka párnáján. A kislány már felébredt, de mivel társa akadt, nem unatkozott, s csöndben maradt. Egészen vidáman nézegette a kis vendéget.

Lacinak nem volt szíve bántani a kis állatot. Csendben benyúlt, óvatosan markába fogta a melegedőt, és ment vele a lakásba.

- Olyan aranyos! Nem bántom. Leviszem, és elengedem.

- És ha visszajön?

- Nem lesz semmi baj. Akkor kitesszük a szűrét megint. Igaz, komám? Nem nézitek meg? Olyan gyönyörű fekete szemei vannak!

- Jaj, az Isten megáldja, ide ne hozza nekem! Elhiszem, hogy nagyon aranyos, de én frászt kapok tőle.

- Ó, a nők! – mondta Laci, és elszállította a kis betolakodót.

- Tudod, a háborúban még gyerek voltam. És amikor a családdal a front elől menekültünk, egyik éjjel egy pajtában aludtunk. Lehettem vagy 12 éves. Éjjel arra riadtam, hogy egerek rohangálnak rajtam. Azóta undorodom ilyen nagyon tőlük. – magyarázta Anyu Emminek.

Mindenesetre, Zsuzsuka nem örökölte az utálatot.

- Nem is tudom, örüljek-e neki. – gondolta Anyu, amikor kibontogatta a sok ruhából a kis egércsőszt. – Jól néznék ki, ha Zsuzsuka egereket gyűjtene maga köré unalom ellen! – és megborzongott az ijesztő lehetőségnek még a gondolatától is.

Vörös Zsuzsanna meséje, köszönjük!

Zsuzsukáékhoz beköltözik a természet

Zsuzsuka cserfes, zalai kétéves hölgy volt. Apuja geológus, aki naponta sok-sok kilométert autózott és gyalogolt, hogy odaérjen a kutatótornyokhoz, ahol kőolajat kémleltek. A tornyok 50 méter magasak voltak, és úgy voltak elhelyezve, hogy a föld mélyén, akár 2-3 ezer méterre lent is megtalálják az ásványkincseket. Így aztán az asztalra kiterített térképeken szépen vonalzóval, rácspontokban kijelölték a kutak helyét. Utána megnézték, nem került-e a jelölés egy ház közepére vagy az útkereszteződésbe. Amúgy, ha egy mód volt rá, követték a kijelölt irányt, és csak annyival tértek ki, hogy a vasmonstrumnak legyen helye valahol terpesztett lábakkal megállni.

A kutatáson dolgozók, így a geológusok is, ezekhez az építményekhez jártak munkájukat elvégzendő. Apunak és geológustársainak azonban talán még a többiekétől is keményebb dolga volt, mert ők naponta nem egy, hanem több kutat is végiglátogattak. Erdőn-mezőn, hegyen-völgyön, hóban-sárban, szántásban, akár 10-20, egymástól elszórtan épített tornyot is ellenőrizni kellett. Naponta akár 40-50 kilométert is gyalogoltak kúttól kútig.

A tornyok ott, Göcsejben, ahol Apu az olajat és földgázt kereste, a zalai dombság szelídgesztenyései, szántóföldek mellett, kies, erdős, szelíd dombhátakon álltak.

Így adódott, hogy Apu mindennap találkozott a természettel.

Apu, bár eredendően városi gyerek volt, és már Apu Apuja sem gyakorolta a földművelést, mégis a génjeiben hordozta a föld, a természet szeretetét. Nem tudott úgy elmenni egy szép bokor mellett, hogy szemével végig ne simogassa. Szerette a csillagokat és az eget nézegetni – ha tehette, hanyatt fekve a magas fűben. Szívesen hallgatta a madarak énekét, követte a méhek és bogarak röptét, sőt sokszor fényképezte is őket. Segített a sündisznónak átkelni az úton, és kimentette a békákat a macskacicók szájából.

Anyu is jóban volt a kinti világgal, de reálisabban gondolkozó lény lévén, úgy tartotta, hogy a vadaké az erdő, a kevésbé vad állatoké az udvar és az ólak, a lakás pedig az övé, és a családjáé. Így aztán Laci póknak ki kellett költözni a sarokból az erkélyre, és az ajándék-kutyus is lent lakott a ház előtt a saját lakában.

Apuról tudták a munkatársai, hogy milyen természetbolond. Így aztán, ha sebesült állatot, apátlan-anyátlan kis árvát találtak, Apuhoz szaladtak vele. Apu pedig hova tehette volna őket? Hazavitte.

- No, csak amíg felépül!…

Anyu nem repesett ugyan az örömtől, amikor megérkezett az első albérlő egy mókus személyében, de mit volt mit tenni. A mókusnak törött volt a lába. Ilyen állapotban odakünn biztosan elpusztulna.

Kibéleltek hát egy kis dobozt vattával, berendezték, lakályossá tették. Közben sínbe tették a mókus lábát, és beköltöztették a lakásába. A történet jól végződött. A mókus lába összeforrt. Egy kicsit sántítva, de jól használható lábú állapotban hagyta el a „kórház”-at néhány hét múlva.

Zsuzsuka szerette a mókust. Gyakran mellé ült, és elnézte, ahogy a kis állatka két mellső lába közé fogta a mogyorót, és ügyesen bontogatta. A kislány hamar megtanulta, hogy az önálló akarat nemcsak az ő privilégiuma. Az állatoknak sem szabad felesleges korlátokat állítani, és

csak akkor lehet velük foglalkozni, ha ezt ők is akarják. Ezért Anyunak nem kellett lesni, ha a kislány a kis állattal töltötte idejét. Ilyenkor a gyerek csendben volt, mert tudta, megijeszthetné a nagy hang. És hosszasan nyugodtan ült, ami ugyancsak ritka teljesítmény volt egyébként tőle.

Ezért aztán Anyu nem haragudott igazán, amikor Apu egy pár bagolykölyökkel ért haza. A két kis madárnak elpusztult az anyja, és éhesen, lefogyva nyüszögtek a fészekben. Apu nem sok reményt fűzött az életben maradásukhoz, de a biztos pusztulás gondolatát nem bírta elviselni. Anyu azért kicsit morgott, mert az állatok gondozása Zsuzsuka mellett már nem nagyon hiányzott neki. Végül a két madárfióka mégis jöhetett és maradhatott.

Zsuzsuka úgy gondolta, ezek is csak állatok, és ha a mókust lehetett nézegetni, sőt néha picit megsimogatni, akkor a mókus helyett érkezett vendégeket is megszeretgeti. Legnagyobb megrökönyödésére azonban a madarak felszálltak a szekrény tetejére, és elbújtak az ott található bőröndök meg dobozok mögé. De úgy elbújtak, hogy a kislány nem látta egész nap őket. Zsuzsuka eleinte egy kissé még noszogatta Anyut, hogy ugyan szedje le onnan a magasból a játszótársakat, de aztán megszokta, hogy ezek a tollas jószágok fütyülnek az ő szeretetére. Egész nap alszanak. Azt már csak Anyu meséjéből tudta, hogy éjjel annál lelkesebben röpködnek, rumliznak. Zsuzsuka szerette volna látni a nagy, villogó szemeket, de hiába! Mire a madarak felélénkültek, Zsuzsuka az igazak álmát aludta.

A baglyok szépen cseperedtek. Így Apu egy szép őszi nap estéjén kiengedte őket az ablakon. A két kis jószág álmosan hunyorogva egy darabig még elüldögélt az ereszen, s néhány napig elfogyott a számukra kirakott eleség, aztán teljesen elmaradtak. Apu kissé szomorúan, de szívében nagy-nagy elégedettséggel fogadta a történéseket.

Az igazi családtag csak ezután került Zsuzsukáékhoz. Az egyik fúrótoronynál egy kölyökmókus beleesett az olajtartályba. A gyerekek kipecázták, és tehetetlenül fogdosták az olajtól csöpögő kis állatot. Apu meglátta az utolsókat rúgót, és elkönyörögte. Anyunak már volt gyakorlata volt mókus-ügyben, de most tehetetlenül nézte a vergődő, fuldokló lényt.

- Fürdessük meg! – ajánlotta Apu, és Zsuzsuka lelkes asszisztálása mellett langyos, samponos vízzel lemosogatták a mókuskölyköt. Aztán megszárítgatták, és adtak neki egy kis tejet, meg egy kis összepréselt dióbelet.

Anyu reggel félve ment a dobozkához, ahol Muki lakott – mert hogy el ne felejtsem, a mókusnak Zsuzsuka a Muki nevet adta este a fürdetéskor -. Hát, uram bocsá! A kis állat élt. Mit élt! Felállt vézna lábacskájára, kicsit dülöngélt, de eszegetett. Egy kicsi tejci, egy kicsi dióbél. Megint tej, megint dió.

- Hohó! Agyon ne edd magad! – szólt rá Anyu nagyon boldogan.

Muki bár felnőtt, de megmaradt szelíd jószágnak, és a család házikedvence lett. Mindhármójukat megnevettette, amikor a szoba egyik sarkából, a szekrény tetejéről átlibbent a másik oldalra, a függönyre. Ott egyet csapott gyönyörű, rozsdaszínű farkával, amelyik nagyobb volt, mint az egész kis állat, és máris Apu vállán csücsült. Zsuzsuka a tenyerébe tett egy kis mogyorót. Muki odakukkantott, felmérte a távolságot és a pontos irányt, s huss! Máris a mancsában volt a mogyoró. Aztán félrebillentett fejjel elgondolkozott, hol lehetne a legkényelmesebben elfogyasztani az étket, és máris odaröppent.

De szerette a konyhai hulladékot is. Amikor Anyu főzött, Muki beszáguldott a konyhába. Leült az asztal lábához, és várta, hogy egészen „véletlenül” lepottyanjon egy kis krumplihéj, vagy sárgarépa-karika. Akkor aztán gyorsan felkapta a kincset, és felült vele valami kényelmes helyre. Ott aztán megeszegette.

Muki egészen addig a családnál maradt, amíg Zsuzsukáék el nem költöztek a Balatonhoz, Fenyvesre. Ott aztán találkozott sok-sok másik Mukival, akik rávették, hogy elhagyja az életmentőket. Mukinak fájt a búcsú. Elhúzta hónapokig a végleges elválást. Aztán Muki megtalálta élete párját, aki nem szerette Zsuzsukáékat, sőt ugyancsak gyanakodva tekingetett a fenyőfáról lefelé, amikor Muki a trappoló gyereklábak alatt szedegette a jó falatokat.

- Én nem megyek! – mondta Mukinak, bár a finom étkeket elfogadta. Később rávette Mukit, hogy távolabbra költözzenek.

Zsuzsuka így ismerte és szerette meg az állatokat. Soha nem kínozta, nem kergette őket. Megtanulta, hogy az embereknek a természettel összhangban kell élni.

Sőt Zsuzsuka ezt annyira átérezte, hogy szinte a vérévé vált. Aztán amikor ő is Anyu lett, továbbadta a gyerekeinek. A gyerekei pedig ugyanúgy szerették, tisztelték a növényeket, az állatokat, mint ő és Anyu és Apu. Ők is tartottak odahaza sebesült, árva lényeket. Az öröklési lánc végén pedig Attila áll, aki Zsuzsuka legnagyobb fia. Attila – no mit gondoltok, mit tanult? Ő bizony állatorvos lett. 

Vörös Zuzsannának köszönjük a mesét!

A magányos eperfa

A vadvirággal teli mező szélén állt egy eperfa. Már nagyon öreg volt, és mindig úgy érezte, nem szereti senki. Pedig nagyon sok madár repült rá, és talált magának menedéket vagy pihenésre való lehetőséget. Amikor pedig megérett az eper a fán, madarak serege lepte meg, és mindannyian nagyon hálásak voltak, hogy több napon keresztül is megvolt a napi élelmük.Sokat álmodozott azon, hogy egyszer talán azt is észreveszi valaki, hogy milyen szép a lombja, vagy azt, hogy milyen sok időn át adott otthont a madaraknak.

Ahogy így gondolkodott, meghallotta a távolból, hogy egy kerékpáron fütyörésző kisfiú tart feléje. Már nem is reménykedett benne, hogy esetleg észreveszi őt, vagy megpihenne, és elidőzne az árnyékában alatta.

Ekkor azonban a kisfiú lassított, leszállt a kerékpárjáról, aztán letámasztotta a fához. Ő maga pedig leült, és dudorászott, majd hanyatt feküdt, és nézte a sok madarat, akik éppen ott pihentek meg a fán a nagy melegben. A kisfiú még maga sem tudja miért, de elkezdte dicsérni a fát, milyen jó, hogy ilyen menedéket ad minden kismadárnak, és neki is, hiszen most igazán nagy hőség van, és jól esik az árnyékában megpihenni.

Az öreg eperfa nem akart hinni a fülének, de továbbra is csak hallgatta a fiút, akinek be sem állt a szája annyi sok mindent elmondott, - csak úgy a levegőbe.

Elmesélte, hogy szüleitől kapta a kerékpárt, mert nagyon jól tanult ebben az évben is, sőt még könyvjutalmat is kapott. Most pedig itt nyaral szüleivel a rokonoknál. Most aztán mindenhová ezzel megy, és nagyon vigyáz rá, mert hiszen megdolgozott érte! Nem beszélve róla, hogy imád kerékpározni. Amikor már kifogyott a mondandókból, csak nézte a fát, és egyre jobban tetszett neki az öreg fa, észrevette a finom termést, és evett is belőle, amit nagyon ízletesnek talált. Amikor jóllakott visszaült közvetlen a fa tövébe, úgy, hogy a hátát odatámasztotta a fa törzséhez.

Ebben a pillanatban egy mély sóhajtásra lett figyelmes.

Nagyon meglepődött, de azt hitte, nem jól hallotta. Ekkor lecsukta a szemét, és hallgatta a madarak csicsergését a fán. 

De abban a pillanatban megint sóhajtást hallott, - gyorsan felugrott, és hangosan megkérdezte: - Ki van itt? – de nem válaszolt senki.

Fogta magát, és újra visszaült a fatövébe. Ekkor valaki megköszörülte a torkát, - a kisfiú ismét felugrott, és elég hangosan megkérdezte: - Ki van itt rajtam kívül?

Majd egy rekedtes hang halkan megszólalt.

Csak én vagyok itt veled, nincs rajtunk, és a madarakon kívül senki.

A kisfiú nem hitt a fülének, és mivel nagyon okos volt, rá is kérdezett, - hogy te a Fa vagy? – és tudsz beszélni?

Igen én vagyok az Öreg eperfa, és nagyon köszönöm, hogy ilyen kedves vagy, hiszen engem már rég nem látogatott meg senki.

A kisfiú még most sem akarta elhinni, hogy egy fa beszéljen hozzá. Gyorsan meg is kérdezte tőle: - Te hogy tanultál meg beszélni?

Azt sajnos én magam sem tudom, hogyan tudok beszélni, csak egyszer régen, amikor itt magam maradtam ezen a helyen, rájöttem, hogy tudok beszélni.

Ekkor az eperfa elmesélte neki, hogy őt egy család ültette, akik itt laktak, és a kisfiú mindig kijött hozzá, hogy megöntözze. De utána elköltöztek a városba, és örökre magányos maradt, hiszen a házat is lebontották, - csak Ő maradt itt egyedül.

Azóta csak a madarak látogatják, és még pihenni sem pihent meg alatta senki.

 A kisfiút nagyon meghatotta a történet, és megígérte neki, hogy majd kijön hozzá, többször amíg itt nyaral a szünetben, hiszen Ő is a városban él.

Az öreg fa nagyon boldog volt, hogy ilyen kedves fiúval beszélgethetett.

Mivel már kezdett alkonyodni, a kisfiú elköszönt majd felpattant a kerékpárjára, és elindult hazafelé.

De még visszakiáltott, hogy holnap újra eljön hozzá.

. Egész úton semmi másra nem tudott gondolni csak a fára, és arra, amit elmesélt neki. Hihetetlennek tartotta az egészet, még a fülének sem hitt igazán.

Amikor hazaért odament a papájához, elmesélte neki a történetet, aki ránézett majd elmosolyodott, megsimogatta a fejét, és megígérte neki, hogy holnap Ő is kimegy vele a jó Öreg eperfához.

Amikor még kérdezni akart valamit, apja csak annyit mondott: - majd holnap, mert most menj fürödni, és feküdni.

Másnap már kora reggel felkelt a kisfiú, mert az izgalomtól alig tudott aludni, - valahogy furcsállta az egész történetet, meg apja viselkedését is.

Ahogy megreggeliztek már indultak is a túrára, hogy meglátogassák az öreg fát.

 Egész úton csak beszélgettek, és apja mindenhez tudott hozzáfűzni valami izgalmas történetet.

Amint meglátták a távolban az eperfát elkezdtek versenyezni, hogy ki ér oda előbb. Amikor megérkeztek alig jutottak szóhoz, mert úgy elfáradtak. Letámasztották a kerékpárt, és a kisfiú üdvözölte a fát, de a fa hallgatott nem szólt! – hiába kérlelte a fiú.

Ekkor odament a papája felnézett a fa lombjai közt, és megsimogatta fa törzsét, és azt mondta neki: Te még meg vagy Öreg eperfám?!

A kisfiú csak nézett, és ekkor a fa hatalmasat sóhajtott, majd ennyit mondott!

Igen, soha nem felejtettem el a gondoskodásodat, de jó, hogy újra látlak. A fiad pedig pontosan olyan jól tud mesélni, mint ahogy te annak idején.

A kisfiú ekkor jött csak rá, hogy akiről a fa mesélt neki tegnap az nem más, mint az Ő papája, és nagypapája.

Percekig meg sem szólaltak, csak ültek a fa alatt, és hallgattak.

A csendet a fa törte meg.

Erre vártam hosszú éveken át, hogy ilyen természetszerető emberek üljenek az árnyékomba, és látogassanak meg, mint amilyenek ti vagytok. De arra álmomban sem mertem gondolni, hogy az látogat meg, akinek köszönhetem az életemet.

A kisfiú hangosan annyit mondott: Bárcsak sok barátja hallhatná, és láthatná azt, ami most itt vele történt.

Ezek után megígérték a fának, hogy minden évben a nyári szünetben eljönnek hozzá, és meglátogatják őt.

Búcsúzóul pedig lefotózták, hogyha hazamennek, akkor is tudjanak emlékezni a jó Öreg eperfára, és annak hihetetlen történetére.

Poczókné Borsányi Évának köszönjük a mesét
Megjelent a "Zöldfülü Péter - Zöldmesék kicsiknek és nagyoknak" c. gyűjteményes mesekönyvben

A csutka

- Micsoda pompás kék gömb! – kiáltott fel Zotyi, ahogy meglátta a Földet az űrhajó hatalmas ablakán át. Ám földi ember bizonyára nem értette volna, mit is kiabált. Ő ugyanis nem volt más, mint egy aprócska lény, aki a távoli űrből érkezett. Miközben örömében fel s le ugrándozott két nagy, mafla lábán, tágra nyitotta szemeit, amik igencsak tekintélyes méretű kerekded feje felett illegtek-billegtek egy-egy csáp végén.

Akkor halk szisszenéssel kinyílt a vezérlőterem ajtaja és belépett Pipp. Komoly tekintettel csóválta a fejét a boldogságtól megkergült Zotyi láttán, aki türelmetlenül vetette magát az egyik pilótaülésbe.

Pipp kinyújtotta a kezét. A sok színes, villódzó gomb közül kiválasztott egy szép, gömbölydedet. Ahogy két hosszú ujjával megérintette, a hajó hirtelen meglódult előre, majd hátra, fejre állt és körbe forgott, akár egy búgócsiga. Végül olyan sebesen, mint a villám, megindult az azúrkék bolygó felé.

Alig pisloghattak egyet, máris közeledtek a földhöz. De mi az, ami feléjük közeledik odalenn? Hatalmas színes rakás, mindenféle furcsa dologból. Puff! A kicsiny űrhajó végül elérte a földet, bár éppenséggel nem a talajon landoltak. A hajó ott inogott, egy gondosan felépített színes kupac tetején. A két utazó szóhoz sem jutott meglepetésében, csak bámultak ki az ablakon. Két óriási csodálkozó szem bámult rájuk vissza. A hajó lassan felemelkedett, azután sötét lett odabenn.

Néhány pillanatnyi himbálódzás után végre megvetette lábát. A két csodálkozó szemhez egy kisfiú tartozott, aki most óvatosan szétnyitotta két tenyerét és a váratlan látogatók apró járművét az ágyára csúsztatta. A kis utasok kíváncsian néztek körbe. A szoba tulajdonosa, akit Marcinak hívtak, ott térdelt az ágya mellett, csodálva a színes kis szerkezetet. A két idegen, összeszedve minden bátorságát, lassan előbújt a szerkezet belsejéből. Zotyi, karjait az ég felé nyújtva széttárta őket, mintha csak meg akarná ölelni a kisfiút, aki vidáman utánozta. Erre már barátja is előlépett és ő is üdvözlőn tárta szét a két karját.

- Honnan érkeztetek? – kérdezte a fiú.

Az idegenek sűrű pislogások közepette próbálták megérteni a szavait. Marci a falhoz sietett és egyenként rámutatott a szobát díszítő szebbnél szebb képekre. Mind egy-egy bolygót ábrázolt. Ám mindegyikre csak megrázták hosszú nyakukon billegő fejüket. Zotyi megpillantott a falon egy képet, ami egy távoli galaxist ábrázolt. Vidáman ugrálni kezdett, miközben ujjaival a képre mutatott.

 - De hisz ez borzasztó messze van. – mondta csodálkozva a házigazda.

 - Mi itt élünk. – bökött rá ujjával a Föld képére, mire a vendégek helyeslően bólogattak.

Akkor Pipp szeme megakadt valamin, ami az ágy melletti kisszekrény sarkán foglalt helyet. Karjait szélesre tárva egyensúlyozott a puha ágytakarón, miközben közelebb lépdelt. Az a valami nem volt más, mint egy ízes alma csutkája, amit Marci még tegnap rágcsált el, miközben olvasott. Az apró utazó elégedett tekintettel nézte a barnuló almamaradványt, aminek a végén vékonyka szár fityegett. A fiú nem értette, vajon miért olyan izgalmas az űrből érkezett barát számára a csutka.

Zotyi Pippre pillantott, majd eltűnt a hajó belsejében. Kisvártatva felbukkant egy apró szerkezettel. Épp olyan volt, mint egy tv távkapcsolója, csak éppen sokkal kisebb. Kinyújtotta a karját és lenyomta az egyik gombot a sok közül. Brr! Rezzent össze a két kis idegen, miközben apró csápjaik, amin szemeik billegtek egészen hátra lapultak. Marci csodálkozva nézte őket. Nem értette, mire jó ez az egész.

- Add azt nekünk, kérlek! – szólalt meg váratlanul Pipp, immár a kisfiú számára is érthető nyelven, miközben a barna csutkára mutatott.

- De hisz az csak maradék, ha úgy tetszik szemét. – válaszolt Marci meglepett hangon.

- Szemét, az meg mi?

- Szemét, hulladék. Olyan dolog, ami már nem való semmire.

- Hogy nem való? Hát mit csináltok vele?

- Eldobjuk. – felelte a kisfiú. – De nem csak ezt, mindent, amit már nem tudunk használni. Műanyagot, fémet, üveget, papírt és még sok olyasmit is, ami mérgezi a földet. –folytatta.

- Nahát! – tátották el szájukat. – Hát nem szeretitek ezt a szép kék bolygót, hogy így mérgezitek?

Marci szomorúan megrántotta a vállát.

- És hová teszitek ezt a sok mindent?

A fiú elmagyarázta nekik, hogyan gyűjtik össze a szemetet az emberek, és hogyan viszi el azt a kukásautó. Elmesélte, hogyan rakják a szemetet halmokba, hogy azután elégessék, vagy a földbe kerüljön, és hogy ez mennyire mérgező a földnek meg a levegőnek. Elmondta, hogy sok ember szórja szét a szemetet az utcákon, sőt még az erdőkben, mezőkön is. De beszélt arról is, hogyan készítenek a feleslegessé vált dolgokból újakat.

– Úgy hívják, hogy szelektív hulladékgyűjtés. – mondta.

Elmagyarázta, hogy az ilyen hulladékgyűjtőkben külön helye van a színes és fehér üvegnek, papírnak, műanyagnak. fémnek.  Mindegyiknek más és más színű a teteje. Erről lehet megismerni őket, na meg arról, hogy mindegyikre szépen ráírták vagy rárajzolták, hogy mit szabad beledobni.

- És ez mire jó?  - érdeklődött Pipp.                    

- Ha a sok különböző szemetet külön-külön gyűjtünk, akkor könnyebben lehet belőlük, új dolgokat készíteni.

- Hogyan? – kíváncsiskodott Zotyi. Ám mielőtt a kisfiú válaszolhatott volna, az utcáról ismerős morajlás hallatszott.

 - Megmutatom! – kiáltotta és a tenyerébe kapva őket, az ablakhoz sietett.

A ház előtt, az utca közepén egy nagy, fehér autó állt meg. A távolról érkezett vendégek ámulattal nézték a járművet, amint az elnyelte a sárga színű tárolókban gondosan elhelyezett hulladékot.

- A sárgában műanyagot, a fehérben a fehér, a zöldben a zöld üveget, a kékben a papírokat, a szürkében meg a fémet gyűjtjük. – magyarázta a fiú miközben egyesével rábökött a színes tárolókra. – Ez a kukásautó olyan helyre viszi a szemetet, ahol új dolgokat készítenek belőle. Csak az a baj – sóhajtott – hogy az embereknek jobban kellene figyelniük arra, hogy mit vesznek és mit dobnak ki. Túl sok a szemét. - mondta, miközben a tenyerében csücsülő két kis lénnyel az ágyra huppant.

 - Na és az? – mutatott Pipp a szekrény sarkán egyensúlyozó csutkára.

 - Abból az anyukám komposztot készít, amit a kertben a fa alá rak és így jövőre még mosolygósabb piros almát szedhetünk. De téged miért érdekel ennyire az a csutka? – érdeklődött.

- Add azt nekünk, és megmutatom!

Marci felemelte a vékonyka csutkát a tetején fityegő száránál fogva. Pipp letört egy darabot a barnuló almahúsból és elégedetten méregette, majd Zotyival együtt eltűnt a hajó belsejében. Néhány pillanat múlva halk pisszenéssel bezárult a szerkezet piciny ajtaja.

Marci arca felvidult. Felkapta a járművet és futott vele egészen a kertig. Széttárta a tenyerét és a jármű lassan lebegni kezdett. A kisfiú a magasba nyújtotta két karját, hogy elbúcsúzzon újdonsült barátaitól.

Ki gondolta volna, hogy a jóízűen rágcsált alma maradéka egészen hazáig repítheti őket?

Írta: Katona Horváth Réka

Köszönet a meséért!

Levelecske

            Hatalmas juharfa állt a liget egyik csöndes szögletében. Szerteágazó  gyökereivel, erőteljesen kapaszkodott a földbe immár sok-sok éve. Évszakok jöttek-mentek, ő megadóan viselte a júliusi szárazságot, decemberben pedig  a dermesztő fagyokat. Kitartóan nőtt, növögetett, míg nem hatalmas fává terebélyesedett. Szívesen időzött el rajta minden arra repülő madár, némelyik fészket is rakott árnyat adó lombjai közé. Néha favágók jöttek, hogy megszabadítsák száraz, korhadt ágaitól. Világosbarna kérge már fiatal kora óta repedezett, de minden évben levelek milliói lepték el ágait.

            Így történt ez idén áprilisban is, gyökereivel a föld éltető nedűjét szívta, ágaival pedig a nap meleg sugarait. Levelecskéi pedig napról napra nőttek, növögettek. Ha beléjük kapott a szél, egyre hangosabban és  titokzatosabban susogtak. Egy derűs tavaszi napon, aprócska, szürke tollazatú madárpár épített fészket az egyik vízszintesen kinyúló ágára. Mindkét madár részt vett ebben a hatalmas munkában. Naphosszat keresgélték a megfelelő fűszálakat, mohát, pókhálót, hogy minél puhább fészkük legyen a fiókáknak. Nem sokra rá, egy langyos májusi éjszakán öt kicsi, rozsdásan szeplőzött tojás jelent meg a fészek aljában. A tojó kotlott, a hím pedig etette. Komótosan kiült az egyik ág végére, hogy meglesse a repülő legyeket, rovarokat s miután kiszemelte zsákmányát, fecskebiztonsággal elfogta azt, majd végrehajtva egy ügyes repülőmanővert, visszatért megfigyelő helyére. Így folyt ez mindaddig, amíg, két hét elteltével öt pirinyó madárka ki nem bújt a tojásokból. Aprócskák, csupaszok és nagyon esetlenek voltak. De napról napra egyre hangosabban követelték az őket megillető eledelt.

            Egy szív alakú levelecske nőtt a fészek közvetlen szomszédságában. Erősen erezett és sötétzöld színe volt, de amint teltek a napok, egyre szomorúbb lett. Némelyik testvére elérte már a hét centi hosszúságot is, de ő sehogy sem tudott négy centinél tovább nőni. Bántották is ezért a többiek:

– Itt a nyár s te ugyanolyan pici vagy, mint májusban… szégyen!

– Példát vehetnél a fiókákról, ha már egész nap csak őket bámulod!-

dorgálták testvérei.

–        De hát én mindent elkövetek, nem tehetek arról, hogy nem növök

nagyobbra, ne bántsatok! – susogta kétségbeesetten Levelecske.

S vigasztalást keresve, továbbra is a pelyhes kismadarakat nézegette. Amazok pedig, megérezvén Levelecske bánatát, felváltva hancúroztak és bohóckodtak a fészek alján.

            Egyik reggel, Levelecske összeszedte minden bátorságát és megszólította a madárfiókák közül a legkisebbet:

–        Ki vagy te?

–        Pszt, cí… szürke légykapó vagyok!

–        Úgy látom, a verébnél is kisebb vagy!

–        Igen, kisebb és talán szürkébb is, de sokkal komolyabb! Mert

mi… pszt, cí… nem izgünk-mozgunk annyit, nem keresgélünk, röpködünk fölöslegesen, hanem… pszt, cí… kiülünk egy leshelyre, és csak akkor röpülünk a zsákmány felé, ha… pszt, cí… biztosan el is kapjuk! Nézd csak apánkat, milyen pontos repülőmanővereket hajt végre…

–        Hmm, én is úgy gondolom, hogy nem az a legfontosabb, hogy valami

nagy legyen, hanem inkább az, hogy ügyes és jószívű! – sóhajtotta Levelecske.

–        Én is hallom, mit susognak naphosszat a testvéreid. Pszt, cí… ne is

figyelj rájuk! – vigasztalta Cí, a legkisebb madárfióka, majd közelebb húzódott Levelecskéhez, amaz pedig lágyan megcirógatta.

–        Igen ám, de így élem le az életem, ezen a hosszú levélnyélen, és

hallgathatom a testvéreimet egész álló nap. Csak ősszel szabadulhatok meg egy rövid időre a szájuk elől, amikor lehullok, de akkor már úgyis mindegy.

–        Hát igen, az ősz! A szüleim is sokat emlegetik, muszáj  addig

megerősödnünk, mert elrepülünk messzire, messzire. Hoznak is számunkra mindenféle finom falatot. Tudod mit, pszt, cí… miután végzek a falatozással, kirepülök a fészekből, körbenézek, aztán visszajövök, és elmesélem neked, mit láttam a nagyvilágban!

–        Jaj, az nagyszerű lesz!

S miután Cí sárga szájában eltűnt egy termetes szúnyog s ezt követően egy kövér légy és egy pici lepke is, odaállt a fészek széléhez, elkezdte billegetni szárnyait és a farkát, ahogy a szüleitől látta, majd  magabiztosan a levegőbe röppent. Levelecske pedig bólogatva integetett utána.

            – De jó lenne egyszer, csak egyetlen egyszer felszállni a levegőbe és repülni, elrepülni  jó messzire – sóhajtozta Levelecske.

–        Repülhetsz, nemsoká repülhetünk mindannyian – nevettek a testvérei -

ha eljön az ősz, lehullunk az októberi pocsolyába, le a gyökereink felé. Dolgozz inkább, termeld az oxigént, mert mindjárt lemegy a nap. Éjszaka aztán álmodozhatsz!

            – Muszáj mindig ilyen otrombán szólni hozzám? Legalább egyszer legyetek velem megértők, hiszen nemsoká úgyis lehullunk mindannyian!

            De attól a naptól kezdve Cí mindig beszámolt Levelecskének a világban látottakról. Elmesélte neki, hogy találkozott a sárgarigóval, aki egy hatalmas gilisztát húzott ki a földből. Arról is beszámolt, hogy már piroslik a csipkebogyó és hogy milyen sok kutyát lehet látni reggelenként a liget sétányain. Levelecske persze még életében nem látott gilisztát és csipkebogyót sem. Sárgarigó viszont gyakran időzött a szomszédos ágakon és kutyusok is gyakran öntözték a juharfa törzsét.

            Egyre hűvösebbek lettek a reggelek. Cí és testvérei megerősödve és felkészülten tervezgették a rájuk váró hosszú utat. Egyre kevesebb volt a repülő rovar is, ezért reggelente a földön ugrándozva vadásztak, vagy a fák törzséről csipegették le a rovarokat. Néha beérték a fekete bodza bogyóival is.

Elérkezett a búcsú ideje. Cí szomorúan nézegette barátját, aki egyre halványabb színre váltott.

–        Köszönöm Cí barátom, hogy ilyen széppé tetted a nyaramat!

Köszönöm a sok történetet, amelyekkel felvidítottál. Azt kívánom, hogy mindig ilyen kedves légy a körülötted lévőkhöz. Jövő tavasszal, ha visszatérsz hozzánk, és újra kilombosodik a juharfa, én is jussak majd eszedbe! Mert a te emléked mindaddig velem lesz, amíg le nem hullok.

–        Pszt, cííí… - ennél okosabb gondolat nem jutott eszébe Cínek.

Búcsúképpen nagyokat billegetett a szárnyaival, majd felemelkedett a levegőbe és társai után szállt. Levelecske pedig susogva integetett, csak integetett utána.

            Egyik éjszaka esni kezdett az eső. Kitartóan esett egész nap, majd másnap és harmadnap is. Az egyre hidegebb őszi szél pedig egyenként kapta fel Levelecske testvéreit, akik elváltak száruktól és jajveszékelve  a pocsolyába hulltak.

–        Mind meghalunk, jaaaj, mind meghalunk lenn a sárban! – sírták esőtől

nedvesen.

–        Ne féljetek, nem halunk meg… csak másmilyenné leszünk! – szólt

utánuk Levelecske, akit még biztonságosan tartott a szára.

–        Ez a buta levél még most is, utolsó óráiban is álmodozik – susogta egy

durvafogas, tojás alakú hatalmas  levél, akit épp akkor kapott fel a szél.

–        Nem, az nem lehet, hogy csak úgy értelmetlenül meghalunk! Cí azt

mondta, hogy a földön lakó apró népség örül annak, ha mi lehullunk! Némelyiknek búvóhelyül, másikuknak eleségül szolgálunk– hajtogatta kitartóan Levelecske.

            Egyszer aztán elállt az eső, elcsendesült a szél és felragyogott a késő őszi,  napocska. A juharfán maradt fakó levelek boldogan sütkéreztek a langyos déli fényben. Levelecske egyre sárgábbnak és gyengébbnek  érezte magát. Tudta, hogy nemsoká ő is útra kel. Egyáltalán nem volt szomorú, hiszen amióta Cí barátja elrepült, nagyon egyhangúan teltek napjai. Alig vette észre, amikor egy erősebb szellő felkapta és elkezdte pörgetni a levegőben. Hirtelen nagy boldogságot érzett. Repül, végre repül! Hisz ez csodálatos érzés! Milyen büszke lenne most Cí barátja, ha látná, hogy ő is tud repülni. Az is meglehet, hogy épp most, egyszerre repülnek mindketten. Cí valahol távoli országok felett, ő pedig itt, a liget körül. A szellőcske pedig egyre magasabbra és magasabbra röpítette, mintha csak megérezte volna, hogy ez a levél különlegesebb a többieknél. És röpítette, csak röpítette, át a ligeten. Levelecske láthatta a pirosló csipkebokrot, a sétáló kutyákat, a feketerigót, majd egy csendes sétány szélére landolt, a fűbe. Ott heverészett egy darabig, új környezetét szemlélte.

            Két kislány közeledett a sétányon. Időnként le-lehajoltak, mintha csak gyűjtögetnének valamit. Amikor Levelecske közelébe értek, egyikük felkapta őt és felkiáltott:

–        Nézd csak, milyen érdekes ennek is a formája! Csuda jól fog mutatni

szoknyaként, a levélasszonykámon! – s óvatosan betette a kosárkájába, a többi levél közé.

–        Nem halunk meg, csak másmilyenné leszünk – zizegte Levelecske a

többieknek.

És csakugyan, odaérve a kislány otthonához, előbb lepréselték pár napig, majd szoknyaként ráragasztották egy papírlapra s a többféle és forma levéllel együtt csodaszép levélasszonyságot alkottak, aki aztán bekeretezve, nagymama konyháját díszítette. Levelecske nagyon boldog és büszke volt. Egyre ritkábban jutottak eszébe levéltestvérei. És színe fakulásával, Cí emléke is egyre halványodott. Hisz olyan sok újdonság zajlott nap mint nap nagymama konyhájában,  és ő mindezt nagyszerűen látta arról az ablakkal szemközti falról, ahová felfüggesztették.

                                                                             Schönberg Éva meséje

Köszönet a meséért!

Sün Soma bánata

Réges régen, amikor még a kerek erdőben, békességben éltek az erdő állatai furcsa dolog történt.

A sünike szeretett volna barátságot kötni a kis vakonddal. Történt ugyanis, hogy egy este mikor a kis sünike élelmet keresett az erdőben furcsa dombra lett figyelmes. Mivel még nem látott ilyet megállt a domb előtt és türelmesen várt. Egy kis idő múlva a föld elkezdett lassan emelkedni, de nem történt semmi. Majd újra emelkedett, de még mindig nem történt semmi. Türelmesen várt-várt, mert már egyre kíváncsibb lett rá hogy vajon mi lehet, vagy ki lehet az, aki mozgatja a földet.

Nem kellett sokáig várnia, mert egyszer csak egy fekete fejecske jelent meg a domb tetején. A sünike hangosan és illedelmesen köszönt a kis vakondnak, úgy ahogy az anyukája tanította de, a vakon úgy megijedt, hogy gyorsan visszabujt a földbe. Sünike szomorúan és kissé szégyenkezve tovább ment, mert nem gondolta, hogy így megijednek tőle, pedig ö csak illedelmesen köszönt. Gyűjtött, egy kis élelmet majd haza ment. Másnap este mikor újra elindult megint talált egy dombot. Most már eldöntötte halkan és szép lassan fog, köszöni, nehogy megijessze újra a kis állatot. Várt szép türelmesen, és amikor a kis vakond kidugta a kis kobakját a föld kupac tetején a sünike halkan megszólalt.

-Szia én Sün Soma vagyok téged, hogy hívnak?

A kis vakond egy kicsit megijedt, de nem bujt vissza a földbe, hanem félénken köszönt.

-Szia! Engem Vakond Vilinek hívnak.

-Kérlek, ne haragudj nem akartalak megijeszteni tegnap jössz velem játszani?

Jó megyek,de várj egy kicsit szólok anyukámnak,

Miután Vili szólt az édesanyjának elindultak játszani. Jókat labdáztak, hamar összebarátkoztak, és amikor a hold aludni tért ők is elbúcsúztak és haza mentek. Másnap megint találkoztak és sokat játszottak. Attól fogva minden nap találkoztak és jókedvűen töltötték el az időt.

Mígnem egy napon eleredt az eső és Somát nem engedte az anyukája élelemért. A sok víz napokon keresztül csak esett és a kis sün már alig várta, hogy elálljon, mert már szeretett volna Vilivel játszani. Mikor végre elfújta a szél a felhőket Soma elindulhatott élelemért és egy kicsit játszani vakond barátjával. Odaért a dombhoz ahol Vili lakott bekiabált neki.

-Szia Vili gyere játszani!

Hiába várta nem jött válasz. Majd újra és újra próbálkozott, de nem válaszolt senki. Soma egyre szomorúbb lett, mert nem tudta, hogy Viliék házát a sok eső elöntötte és el kellett költözniük. Addig maradt ott, míg el kezdett hajnalodni és ekkor haza sietett. Másnap újra elment a dombhoz bekiabált, de semmi választ nem kapott. Napokig hetekig próbálkozott még talán most is próbálkozik, ha valaki meg nem mondta neki hogy Viliék elköltöztek. Kedves gyerekek, ha este látok egy szomorú sünit kérlek, szóljatok neki hogy Vili még mindig a barátja csak elköltözött. Így talán már nem lesz olyan szomorú, és újra lesz játszótársa. Jó éjt nektek gyerekek.

írta: Kecsmarik Elizabet 9 éves (2010)