Tisztakoszfalva

Ez a mese is kezdődhetne úgy, mint a többi Kedves Olvasóim. Egy gyönyörű völgyben, mesés sziklák között, csörgedező patakkal, egy aprócska falu békés házikói között…

De nem fog így kezdődni Történetünk ugyan tényleg völgyben, sziklák között, egy folyó szomszédságában zajlik, csakhogy ez a völgy szürke, a folyó rettentő koszos, s a falu lakói nyakig járnak a szemétben. No, de hogy a Kedves Olvasó is megértse, hogy Tisztafalva lakói, hogyan kerültek ebbe a helyzetbe, elmesélek mindent szépen sorjában.

A falu meredek sziklafalak között rejtőző völgyben terpeszkedett, melynek nagy részét apró vályogházakkal zsúfolták tele. A falutól délre a völgy alsó tövében húzódott egy kisebb patak, mely elrekesztett a falutól egy egész terjedelmes legelőt és egy kisebb erdőcskét. Tisztafalva lakói sok esztendőn keresztül – a hegyek miatt elszigetelve a külvilág modernizációjától – maguknak sütötték a kenyeret, s fejték tarka teheneiket, hogy friss tejhez jussanak. Általában lovaskocsival vagy lóháton jártak, biciklije is még csak kevesüknek, autójuk egy falusinak sem volt. A patak vize olyan tisztán folyt, hogy a lányok reggelente abba nézegették orcájukat, s csinosítgatták frizurájukat. A rét évről évre buja méregzöld legelőt hozott, s az erdőcske fái között vígan futkároztak az ifjú napsugarak.

Történt egyszer aztán, hogy a völgyet ölelő legnagyobb hegy épp egy akkor épülő vasútvonal útjába esett, ezért hát odakintről midenféle civilizált emberek kezdték fúrni, s csakhamar át is jutottak rajta. Nos, innentől fogva igencsak felgyorsult a falusiak élete. Mihelyst a külvilág rábukkant a völgyben rejtőző csodás kisfalura, úgy tűnt el a falusiak életéből minden addigi megszokott dolguk, mint macskaszőrben a bolha, s került helyébe minden más.

Tisztafalva lakói habzsolni kezdték az újdonságokat. A hegyen most már könnyedén átjutva elérhetővé váltak a szupermarketek, mindenféle új élelmiszer, a völgybe új emberek költöztek, akik autóval jártak, s bevezették a falusiakat a modern élet rejtelmeibe. A parasztélethez szokottak meg csak ámultak, bámultak. Tömeg számra ették a chipseket, különleges csokoládékat, s műanyag flakonos üdítőket dőzsöltek hozzá. Nem jártak át többé az emberek egymáshoz esténként kukoricát morzsolni, s kártyázni, hiszen lassan mindenkinek volt otthon tévéje, azt bámulták, a kukoricát meg darálva vették. S hamarosan Tisztafalvából Tisztakoszfalva lett. A probléma legfőbb oka ugyanis abból adódott, hogy az emberek trehány falánkságukat kiélték, de a megmaradt csokipapírt, üvegeket ott dobták el, ahol éppen kiürült. Az autók füstöltek, a megunt, széttört játékokat, elromlott készülékeket egyszerűen az utcára dobták nagy jómódjukban. Ez még ment is egy jó darabig, csakhogy mikor a töménytelen szemétmennyiségtől már az utcára sem lehetett kimenni, a zsákszámnyi hulladék elkezdett terjeszkedni, s lassan ellepte a kicsiny folyót, a legelőt, s az erdőcskét is. Évtizedeken keresztül éltek így Tisztakoszfalván, s még talán e pillanatban is úgy élnének, ha nem történt volna az az eset, amit nyomban el is mesélek.
Az erdőben is ugyanúgy állt a szemét, mint bárhol máshol. A vidrák egy kicsiny medencét torlaszoltak maguknak, a patak egyik medréből, hogy legalább némely tiszta vízhez jussanak, de oda is egyre csak beszivárgott az üdítőmaradék, az ételdarabok, s naponta kellett tisztogatniuk, de így is egy-egy fürdés után a hódcsalád piszkosabb lett, mintha porban fürödtek volna előtte. Az őz már régen megszokta, hogy egy kartondobozokból, üvegekből összetákolt odúban lakik, sőt még kis kerítést is eszkábált magának a kidobott sörösdobozokból.Tisztakoszfalva erdejében még a medvék is pizzamaradékon éltek, a rókák meg mirelit tyúkokon híztak fel. A vaddisznók gyümölcs és májkonzervből épített várakat turkáltak. A bagoly is egy nagyobb tévésdobozban lelt otthonra, fa híján, mivel az erdőben is nyakig úsztak már a koszban és a kidobott szemétben.

Egyik este sünmama áhitattal mesélte egyetlen kölykének milyen is volt Tisztafalva régen, amikor még csörgedezett a patak, a réten tehenek jártak, s a levegő friss volt és üde. S ekkor történt az a csoda, mely egész Tisztakoszfalva életét hamarosan megváltoztatta. A kis süngyerek azon az éjjelen nagyot álmodott. Korán, míg anyja aludt, kiszökött a zacskókból tákolt kis odúból, s munkához látott. Ásni kezdett, túrta a papírt, túrta csak túrta. Lassan felkelt a nap, s ő még mindig dolgozott. Amíg ásott többen is megnézték a munkától izzadt kissünt, hogy mit serénykedik, de az nem sok gondot fordított rájuk.

-         A földet keresem! – jelentette ki, ha valaki faggatni kezdte, s tovább folytatta a munkát.

-         A földet? – nevette ki az őz és a hód is. – De, hiszen azon állsz!

-         Nem, ez nem föld. – törölgette a homlokát. – Ez szemét! – azzal csakhamar az ez idő alatt szép méretesre mélyült szemétkráterbe mászott és tovább kapargált. Néhány szemetet a tüskéivel húzott fel, néhányat manccsal, s jutott egyre mélyebbre.

Már egy hete csak dolgozott, enni alig evett, s anyja minden könyörgésére sem hagyott alább a munkával, mígnem egy reggelre hatalmas ordításra riadtak a kicsi erdő lakói. A süngyerek hangját megismerve kíváncsian futottak, oda, ahol az már idestova két hete szorgoskodott. S amit láttak, az mindannyijukat megdöbbentette. Az óriási üreg alján ott állt a kissün, s ahogy felmászott valamit fogott a kezében. Földet szorított a marka, melyet az állatok pár percig csodáltak, aztán szaglászni kezdték, majd üdvrivalgásban törtek ki egytől egyig.

-         Hát mégsem tűnt el a föld teljesen? – töprengett a bagoly.

-         Nem bizony! – ugrált az őz. - Itt a lábunk alatt nem alakult át a föld szemétté, ahogy hittük, csak vastagon ellepi.

Az őz kijelentését pár perc néma, értetlen tekintettel kísért csönd követte, mire a hód előlépett.

-          Ássunk! – kiáltotta el magát hirtelen, mire minden állat dolgozni kezdett.

Először az erdőt kezdték takarítani, a rétre hordták a rengeteg lomot, s egy hét se telt bele, az erdő újra tavaszi zöldjében pompázott. A hódok erős gátat építettek a patakon, amely a nagyja szemetet felfogta. S közben lankadatlanul takarították a medret. Aztán onnan is az összes szemetet a folyó mellé, a tisztásra hordták. Egy hónap alatt tiszta lett az erdő, s tiszta lett a kicsiny patak, a tisztáson viszont már akkora volt a szemétdomb, hogy majdnem felért a völgyet határoló legnagyobb heggyel is.

Az állatok kétségbeesetten belátták, hogy ennyi szemetet a rétről sehová nem tudnak hordani, s roppant elszomorodtak, mire az emberek meglátva a tiszta patakot és erdőt elámultak. Hirtelen szembesültek azzal, hogy az évek folyamán mivé is tették környezetüket. Felháborodtak és dühöngtek, s kiabáltak, s ez így telt volna talán újabb két évtizedig, hacsak egyikük elő nem veszi régi ócska lapátját és seprűjét s takarítani nem kezd. Nos, a buzgalom láttán a többi falusi is fellelkesült, mindenki szemeteszsákot, lapátot, seprűt ragadott, s hozzáfogtak a falu kitakarításához. A szemetet rendre különválogatták, egy helyre a papírt, egy helyre a műanyagot, máshová a vasat, s annak rendje és módja szerint a legelőt is megtisztították az erdő és a patak töménytelen szemétjétől. Miután a szemetet különválogatva eltakarították Tisztafalva lakói sokkal jobban vigyáztak a környezetükre, mint azelőtt bármikor. S ugyan a kukoricamorzsolás ki ment a divatból, az autót sem váltották le hátaslóra, s kártyázni sem kártyáztak már annyit, egy-egy délutáni sorozat ereéig összeültek a szomszédok és megvitatták a világ ügyes-bajos dolgait.

A kis süngyerek barátai pedig azóta is boldogan élnek a bogyóktól roskadozó cserjék között, friss levegőt szívva, s gyakran felemlegetik, hogy a kölyöksün milyen sokat elért példátlan kitartásával.

Pozsonyi Gabriella meséje 

Gabriella, köszönjük, hogy elküldte nekünk!