Zöldtündér

A tündérek a kerek erdőben éltek évszázadok óta. Réges-régen az emberek között éltek. Az emberek szerették a tündéreket, a tündérek szívesen játszottak az emberek gyerekeivel. Boldog békeidők voltak.

De az emberek sokasodni kezdtek, egyre több és több hely kellett nekik és a tündérek kiszorultak az emberek városaiból, falvaiból. Rátaláltak a kerek erdőre és ott rendezkedtek be. Itt illatoztak a virágok, susogtak a fák, csobogott a patak. Jó volt itt élni.

Időnként felkerekedtek a tündérek és elsuhantak a napsugár hátán, a szellő szárnyán az emberek városaiba, hogy meglátogassák őket. De a Főtündér intette gyermekeit, hogy kerüljék a felnőtteket és a gyerekeket keressék. – A gyerekeknek még tiszta a szíve – mondta a Főtündér.

Telt-múlt az idő és a tündérek arról számoltak be, hogy nem szívesen mennek az emberek közé. Pedig sok dolguk lenne.

A Fogtündér ajándékot visz a gyerekeknek, akiknek kiesett egy-egy tejfoguk.

Az Álomtündér csodaszép álmokat suttog a gyerekek fülébe. (Suttogna ő a felnőtteknek is, de azok sokszor a tévé előtt alszanak és nem hallják meg az Álomtündér meséit.)

A Zöldtündér pedig a Városok tereit járja körbe. Megsimogatja az utcákon hajladozó fákat, megszagolgatja a tereken pompázó virágokat. Szívesen mesél a gyerekeknek arról, hogyan óvják meg a vizeket, hogy ne szemeteljenek, hogy vigyázzanak a körülöttük lévő világra.

-         S mi a baj? Miért nem akartok az emberek közé menni? – kérdezte a Főtündér.

A Fogtündér szomorúan mondta – Boldogan viszem a gyerekeknek az ajándékot, cserébe a kihullott fogacskákért. Viszek ropogós almát, mosolygós gyümölcsöket, de szomorúan látom, hogy hiába nő nekik vasfoguk, nem vigyáznak rá. Mert nem baj, ha csokoládét szeretnének enni, de soha nem akarnak fogat mosni. S az ajándékaim sem tetszenek nekik. A fiúk állandóan puskákról álmodoznak, a kislányok pedig már nem babázni akarnak, hanem celebek akarnak lenni.

-         Mi az a celeb? – kérdezte a Főtündér? De senki sem tudta a választ.

Az Álomtündér elmesélte, hogy hiába próbálja a legszebb meséket a gyerekek fülébe suttogni, már meg sem hallják. Olyan hangos a tévének nevezett furcsa szerkezet és olyan sokáig nézik, hogy amikor fáradtan az ágyba dőlnek, már nem hallanak meg semmilyen mesét. Pedig a szüleik nem mesélnek nekik, mert ők is fáradtak. – Majd a döbbent Főtündér rémületére még hozzátette – S képzeljétek el, sok kisgyerek szobájában is láttam ezt a tévét. Sokan inkább azt nézik és nem kíváncsiak már a tündérekre.

-         S mi a helyzet veled, Kicsi Zöldtündér? – kérdezte a Főtündér.

A Zöldtündér meglebbentette áttetsző halványzöld szárnyait, könnyedén ráült egy kamillavirág kelyhére és beszélni kezdett – nem szeretek a Városba járni. A Város hangos és büdös. Az emberek ott élnek dobozszerű házaikban és idegeskednek, hogy kevés a pénznek nevezett valami, amit ki kell adni, mert különben fáznának és éheznének. Majd reggelente idegesen beülnek guruló dobozaikba a gyerekeikkel és bosszankodnak a zsúfolt utakon, hogy nem haladnak sehova. Nagyon sok felnőtt szájában valamilyen füstölgő rudat láttam. A gyerekek nem szeretik ezt, még a szagát sem bírják, de szomorúan látom, ahogy megnőnek, már ők is áhítoznak a bűzölgő rudak iránt. Szomorú vagyok, mert egyre kevesebb a fa és a virág a Városban. S az emberek ezt a keveset sem tisztelik. Eldobják a szemetet az utcán, kitépik a virágokat, rongálják a fákat. Alig látni virágot a Városban. – A Zöldtündérnek nagy smaragdszínű könnycseppek gördültek le az arcocskáján – Szürke lett a Város...

A Főtündér sokáig gondolkodott. Gondolkodás közben el-elszunnyadt néha. Majd hírtelen feleszmélve a Zöldtündérre nézett – Kérlek, ne add fel. Csak te mentheted meg az embereket. Csak te nyithatod fel a szemüket.

-         De mit tegyek?

-         A gyerekek. Igen, ők még nincsenek teljesen elrontva. Menj! Menj!

S a Zöldtündér szavak nélkül is tudta, mit tegyen. Virágról-virágra szökkenve sietett a Városba. Nappal volt, amikor a tündérek nem szívesen mozogtak az emberek között a zsúfolt városaikban. De a Zöldtündér tudta, cselekednie kell...

Beszállt egy kis óvodába. A gyerekek az udvaron játszottak. Amikor meglátták és megismerték a Zöldtündért, nagyon megörültek neki. Ő pedig mesélt nekik egy szebb világról, ahol az álmok valóra válnak, ahol minden üde zöld, meg piros, meg kék, ahol csodás illatok szállnak a levegőben, ahol a Városok nem zsúfoltak, mert az emberek kerékpárral, járnak, meg villamossal, meg szívesen gyalogolnak. Mesélt nekik a parkokról, ahol a virágok pompáznak, ahol ősi fák adnak árnyékot. Mesélt nekik az utcákról, ahol egy darab szemét nem sok, de annyit sem lehet találni. Mesélt nekik az óvodákról, a lakásokról, ahol az emberek külön gyűjtötték az üveget, műanyagot, papírt, hogy újra üveg, műanyag fésű, vagy füzet legyen belőle.

Zöldtündér az óvó nénik fülébe suttogta, hogy köszöni szépen, amiért megtanítják a gyerekeket, hogyan élhetnek egészségesen, hogyan vigyázhatnak a világra. Mert az óvó nénik megmutatják nekik, hogyan takarékoskodjanak a vízzel, hova tegyék a szemetet, hogyan ültessenek sok-sok fát és virágot...

Estére a Zöldtündér nagyon-nagyon elfáradt, de boldogan repült vissza a kerek erdőbe. Társai, a Fogtündér és az Álomtündér már az igazak álmát aludták. Zöldtündér is befészkelte magát a Főtündér mellé és hamar elaludt. Azt álmodta, amit azon az estén sok-sok óvodás is a Városban:

Van remény...

Nawesh

Nógrádi lászló