Apró kincseink

Tél végén minden kibúvik a rejtekhelyéről, a tokjából. A medve barlangjából, a hóvirág a hagymájából jön elő. A legtöbb ember kedveli a természetet, és szívesen tölti szabadidejét a házfalakon kívül. Élvezi a nap melegét, a simogató szellőt, a tóparti sétát és az erdőt. A madarak is azt csiripelik, közeledik a tavasz.

         Ebéd utáni sétájára indult egy bácsi az emeletes házak egyikéből. Meleg sapka helyett kalapot tett a fejére. Kesztyűre sem volt már szüksége, csak sétabotját fogta a kezébe, s lassú komótos lépésekkel indult a megszokott sétaútjára.

         A két városrész között keskeny sávban aprócska kertek húzódtak. Sápadt déli domboldalon egy-egy fehér virág bókolt.

         „A tavasz első hírnökei már kidugták fejüket.„ – gondolta.  A sétabotjával megmozgatta az avart, vidáman kikukucskált egy hóvirág.

Még nézte egy darabig, majd tovább bandukolt.

Egy délceg férfi, kigombolt kabátban gyors léptekkel igyekezett kutyája után, akit pórázon vezetett. A kutya, rövid lábait fürgén szedte, gondosan betartva a szabályt, hogy most, csak a járdán mehet! A fickó éppen telefonált, miközben felfedezte a hóvirágot. Csak annyit mondott, mindjárt küldök neked valamit. Azzal megállt az út szélén, mobiljával villantott egyet, majd gombokat nyomogatva motyogott magában: „Ezt elküldöm neki, biztosan örülni fog.” A kutyus inalt volna tovább, mert tudta, hamar véget ér az ebéd utáni séta. Gyors léptekkel továbbhaladtak.

Velük szemben andalogva sétált egy asszonyka, aki babakocsit tolt maga előtt. Halkan lépdelt, csendben járt, mégis észrevette a hírnököt, a hóvirágot. Mosoly szaladt végig arcán, aztán alvó gyermekére pillantva tovább sétált.

Pamacs felhők jelentek meg az égen, a lágy szellő pedig kellemes tavaszi illatot hozott a városba. Panna éppen hazafelé lépegetett a mamájától. S mint afféle gyermek, fejét ide-oda forgatva haladt az úton. Hirtelen szembe nézett vele a virág, ami olyan fehér volt, mint a tej. Leguggolt a karnyújtásnyira lévő hóvirág mellé.

         - Ezt hazaviszem édesanyámnak – határozta el magát, s már nyúlt is, hogy leszakítsa.

         - Kislány, ne szakíts le! – szólalt meg a hóvirág olyan halkan, hogy csak ő halhatta.

         - Te tudsz beszélni? – nézett körös-körül Panna. – Ilyet csak a mesébe hallottam!

         - Tudni kell meg is hallani az ilyen finom hangokat. Te meghallottad – suttogta a hóvirág.

         - Miért ne szakítsalak le? – nyúlt feléje.

         - Mert kicsi vagyok, ki sem nyíltam egészen.

         - Az nem baj.

         - Különben is védett virág vagyok! – sóhajtott kérlelő hangon.

         - Védett? – torpant meg Panna.

         - Igen. Ami azt jelenti, tilos a virágját letépni, a tövét kiszedni.

         - Egy ilyen kis virágot is?

         - Azt is! – szól egyre határozottabban a hóvirág.

         - Pedig nagyon szerettelek volna hazavinni az édesanyámnak.

         - Ne vigyél haza! – fogta könyörgőre a kis virág.

         - Csodaszép vagy! – dicsérte a kisleány.

         - Nézd meg a leveleimet, olyan zöld, mint a zsendülő fű – dicsekedett.

         - Tényleg.

         - Látod a szirmaimat, olyan fehérek és könnyűek, mint a hab – illegette magát jobbra is, balra is.

         - Édesanyám örülne neked – próbálkozott Panna.

         - Kérve-kérlek ne tépj le! - rebegte halkan a picinyke virág.

         - Ne? – bizonytalanodott el a leányka.

         - Várd meg, míg kinyílok egészen! Van még egy bimbóm is. Tudod mit? – javasolta a virág – meséld el anyukádnak, hogy megtaláltál engem. De, hogy ne menj el üres kézzel, itt egy levelem, ezt vidd el neki.

         - Köszönöm – mondta Panna. – Viszontlátásra!

Szedte a lábát szaporán, mert tudta, édesanyja már biztosan várja a sarkon. Úgy is volt, várta.

         - Hol maradtál ennyi ideig? – vonta kérdőre lányát.

         - Láttam egy szép hóvirágot, de még nem nyílt ki egészen. Addig is ezt a levelet küldi szeretettel.

         - Ez valóban a hóvirág levele! - csodálkozott az édesanyja. – Örülök, hogy nem tépted le. Napról napra kinyílik és megcsodálhatja bárki, aki arra jár. Holnap együtt megnézzük – azzal átölelte kislányát, aki olyan kedves volt, hogy látott neki egy szál hóvirágot.

Póth Edit (Póth Jánosné)

         Komló

A tavasz érkezése

A Tavasz érkezése

-Szél! -Hol van már megint ez a semmirekellő szolga?-ordított a Tél.

-Itt vagyok , ó, hercegem!- rohant oda színlelt tisztelettel, és udvariassággal a Szél.

            Csakugyan, nem volt már mai gyerek a Tél. Hatalma egyre fogyott. Nem gyülekeztek oly hevesen, mint régen, a nehéz hófelhők. S ami legfelháborítóbb -legalábbis a Tél számára- a fiatal szellőgyerekek a vihar helyett a fák között bújócskáztak. Ez is azt jelezte, hogy a Szél nem becsülte már nagyra a Telet.

-Még egy utolsó rohamot! Egy utolsót!- nyögte a Tél, mint a haldokló ember a testamentumában.

-Úgy lesz, Nagyuram!- mondta nyájasan a Szél.

A Szél nem is adta már át a Tavasz üzenetét sem, hiszen az nélkül is jól tudta a Tél, hogy ideje lejárt. Nézni sem bírta már a mellette viruló hóvirágot, a Tavasz biztos jelét.

-Vigyetek el innen! El! Messzire!- könyörögte-

És a Szél eleget tett ennek az óhajnak is, hátára kapta a Telet, és elrepítette.

            Éppen ideje volt. Hiszen az úton egy kislány rakosgatta apró lábait. Szalmakalapban, melyen ibolyák díszelegtek. Kis ruhácskáján réti virágok, zöld harisnyában, és szandálkában. Az arcáról szeretet, nyugalom, és remény tükröződött. A kislány nem volt más, mint a  Tavasz tündér.

            Első dolga volt felébreszteni a szunnyadó állatokat, bundájukat kicserélni, mely meglehetősen viszketett. A dermedt kismadarakat átmelengette. Az állatokat, és a madarakat szerelemre, és párosodásra ingerelte. A fák rügyeit kifakasztotta, és virágokkal tette színesebbé a réteket.

            A madarak még álmukban is róla költöttek dalokat.

Medvegy Gabriella

1989-ben    4. osztályos tanuló

beküldte az apa:

Medvegy Mihály 

Zöldtündér

A tündérek a kerek erdőben éltek évszázadok óta. Réges-régen az emberek között éltek. Az emberek szerették a tündéreket, a tündérek szívesen játszottak az emberek gyerekeivel. Boldog békeidők voltak.

De az emberek sokasodni kezdtek, egyre több és több hely kellett nekik és a tündérek kiszorultak az emberek városaiból, falvaiból. Rátaláltak a kerek erdőre és ott rendezkedtek be. Itt illatoztak a virágok, susogtak a fák, csobogott a patak. Jó volt itt élni.

Időnként felkerekedtek a tündérek és elsuhantak a napsugár hátán, a szellő szárnyán az emberek városaiba, hogy meglátogassák őket. De a Főtündér intette gyermekeit, hogy kerüljék a felnőtteket és a gyerekeket keressék. – A gyerekeknek még tiszta a szíve – mondta a Főtündér.

Telt-múlt az idő és a tündérek arról számoltak be, hogy nem szívesen mennek az emberek közé. Pedig sok dolguk lenne.

A Fogtündér ajándékot visz a gyerekeknek, akiknek kiesett egy-egy tejfoguk.

Az Álomtündér csodaszép álmokat suttog a gyerekek fülébe. (Suttogna ő a felnőtteknek is, de azok sokszor a tévé előtt alszanak és nem hallják meg az Álomtündér meséit.)

A Zöldtündér pedig a Városok tereit járja körbe. Megsimogatja az utcákon hajladozó fákat, megszagolgatja a tereken pompázó virágokat. Szívesen mesél a gyerekeknek arról, hogyan óvják meg a vizeket, hogy ne szemeteljenek, hogy vigyázzanak a körülöttük lévő világra.

-         S mi a baj? Miért nem akartok az emberek közé menni? – kérdezte a Főtündér.

A Fogtündér szomorúan mondta – Boldogan viszem a gyerekeknek az ajándékot, cserébe a kihullott fogacskákért. Viszek ropogós almát, mosolygós gyümölcsöket, de szomorúan látom, hogy hiába nő nekik vasfoguk, nem vigyáznak rá. Mert nem baj, ha csokoládét szeretnének enni, de soha nem akarnak fogat mosni. S az ajándékaim sem tetszenek nekik. A fiúk állandóan puskákról álmodoznak, a kislányok pedig már nem babázni akarnak, hanem celebek akarnak lenni.

-         Mi az a celeb? – kérdezte a Főtündér? De senki sem tudta a választ.

Az Álomtündér elmesélte, hogy hiába próbálja a legszebb meséket a gyerekek fülébe suttogni, már meg sem hallják. Olyan hangos a tévének nevezett furcsa szerkezet és olyan sokáig nézik, hogy amikor fáradtan az ágyba dőlnek, már nem hallanak meg semmilyen mesét. Pedig a szüleik nem mesélnek nekik, mert ők is fáradtak. – Majd a döbbent Főtündér rémületére még hozzátette – S képzeljétek el, sok kisgyerek szobájában is láttam ezt a tévét. Sokan inkább azt nézik és nem kíváncsiak már a tündérekre.

-         S mi a helyzet veled, Kicsi Zöldtündér? – kérdezte a Főtündér.

A Zöldtündér meglebbentette áttetsző halványzöld szárnyait, könnyedén ráült egy kamillavirág kelyhére és beszélni kezdett – nem szeretek a Városba járni. A Város hangos és büdös. Az emberek ott élnek dobozszerű házaikban és idegeskednek, hogy kevés a pénznek nevezett valami, amit ki kell adni, mert különben fáznának és éheznének. Majd reggelente idegesen beülnek guruló dobozaikba a gyerekeikkel és bosszankodnak a zsúfolt utakon, hogy nem haladnak sehova. Nagyon sok felnőtt szájában valamilyen füstölgő rudat láttam. A gyerekek nem szeretik ezt, még a szagát sem bírják, de szomorúan látom, ahogy megnőnek, már ők is áhítoznak a bűzölgő rudak iránt. Szomorú vagyok, mert egyre kevesebb a fa és a virág a Városban. S az emberek ezt a keveset sem tisztelik. Eldobják a szemetet az utcán, kitépik a virágokat, rongálják a fákat. Alig látni virágot a Városban. – A Zöldtündérnek nagy smaragdszínű könnycseppek gördültek le az arcocskáján – Szürke lett a Város...

A Főtündér sokáig gondolkodott. Gondolkodás közben el-elszunnyadt néha. Majd hírtelen feleszmélve a Zöldtündérre nézett – Kérlek, ne add fel. Csak te mentheted meg az embereket. Csak te nyithatod fel a szemüket.

-         De mit tegyek?

-         A gyerekek. Igen, ők még nincsenek teljesen elrontva. Menj! Menj!

S a Zöldtündér szavak nélkül is tudta, mit tegyen. Virágról-virágra szökkenve sietett a Városba. Nappal volt, amikor a tündérek nem szívesen mozogtak az emberek között a zsúfolt városaikban. De a Zöldtündér tudta, cselekednie kell...

Beszállt egy kis óvodába. A gyerekek az udvaron játszottak. Amikor meglátták és megismerték a Zöldtündért, nagyon megörültek neki. Ő pedig mesélt nekik egy szebb világról, ahol az álmok valóra válnak, ahol minden üde zöld, meg piros, meg kék, ahol csodás illatok szállnak a levegőben, ahol a Városok nem zsúfoltak, mert az emberek kerékpárral, járnak, meg villamossal, meg szívesen gyalogolnak. Mesélt nekik a parkokról, ahol a virágok pompáznak, ahol ősi fák adnak árnyékot. Mesélt nekik az utcákról, ahol egy darab szemét nem sok, de annyit sem lehet találni. Mesélt nekik az óvodákról, a lakásokról, ahol az emberek külön gyűjtötték az üveget, műanyagot, papírt, hogy újra üveg, műanyag fésű, vagy füzet legyen belőle.

Zöldtündér az óvó nénik fülébe suttogta, hogy köszöni szépen, amiért megtanítják a gyerekeket, hogyan élhetnek egészségesen, hogyan vigyázhatnak a világra. Mert az óvó nénik megmutatják nekik, hogyan takarékoskodjanak a vízzel, hova tegyék a szemetet, hogyan ültessenek sok-sok fát és virágot...

Estére a Zöldtündér nagyon-nagyon elfáradt, de boldogan repült vissza a kerek erdőbe. Társai, a Fogtündér és az Álomtündér már az igazak álmát aludták. Zöldtündér is befészkelte magát a Főtündér mellé és hamar elaludt. Azt álmodta, amit azon az estén sok-sok óvodás is a Városban:

Van remény...

Nawesh

Nógrádi lászló

Egy tavaszi erdő képei

Egy tavaszi erdő képei

            Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú. Dávid, szüleivel együtt a városban éltek. Az egyre nagyobb zaj, és nyüzsgés már nagyon zavarta őket. Egy szép tavaszi napon elhatároztak, hogy vidékre költöznek, ahol nyugodtan, a természet közelében élhetnek.

            Miután megérkezett a család az új lakóhelyére,  a kisfiú hamarosan úgy érezte, amit itt látott, azt a nagymamájának is el kell mesélnie. Papírt és tollat vett a kezébe, s elkezdte írni a levelét!

Drága Nagyikám!

            Örömmel írom ezt a levelet! Már megszoktuk és megszerettük az új lakóhelyünket. Barátokra is szert tettem. Az ő segítségükkel folyamatosan ismerkedem az Égő-hegy varázsával.

            Csodálatos ez a vidék! Rengeteg új növénnyel ismerkedtem meg, s olyan állatokat láttam közvetlen közelről, melyeket eddig csak könyvekben figyelhettem meg. Minden közös séta az erdőben hatalmas élményt jelent számomra! A legutóbbi portyánkat szeretném veled is megosztani.

            A falu főterén találkoztam a barátommal. Innen déli irányba vettük az utat. Egy fakitermelés mellett haladtunk el. A kivágott fák, mintha sírtak volna. Tönkjükön hatalmas víztócsák néztek velünk szembe. Nem értettem, hogy mi történt. Bálint barátom azonnal a segítségemre sietett. Elmagyarázta, hogy a fa még nem tudja, hogy kivágták, s a jó idő miatt pedig a fa nedvkeringése megindult. A víz pedig a tönkön maradt. Az egyik ilyen tuskón apró, fekete tollat is láttam. Valószínű egy ragadozó madár áldozatává vált egy fekete tollú kismadár.

Tovább haladtunk, a még kopasz fákon váratlanul egy hatalmas fészket pillantottunk meg.

-         Ki lakhat ott fenn a magasban? – kérdeztem.

-         Egy ragadozó madár fészke lehet – válaszolta a barátom.

S valóban, egyszer csak egy egerészölyv jelent meg a levegőben. Élelmet kereshetett. Hatalmas, széles szárnyai voltak. A farka lekerekedő, a nyaka pedig rövid. Kisbarátom már régóta ismeri ezt a fészket, s lakóját. Már több éve költ ezen a helyen.

Még sokáig gyalogoltunk,  és szívtuk magunkba a tiszta levegőt.

            Az előző napokban sokat esett az eső, ezért felázott a talaj. Egy kicsit meg is lepődtem, mikor szarvas nyomot pillantottunk meg a nedves talajon. Még sosem láttam ilyet! Két szembefordított almamaghoz hasonlított a nyom. A nagysága azonban elérte a kb. 5-6 cm-t.

            A tölgyfaerdőben rengeteg gubacsot találtunk. Én valójában nem tudtam mi az, amit éppen a kezemben tartok. Balázs azonban erről is kisebb előadást tartott. Elmondta, hogy gubacs, s akkor és úgy keletkezik, amikor a gubacsdarázs a tölgyfa rügyeibe petézik. Mérete változó, átmérője kb. 2 cm, barnás, vöröses színű, kisebb „tüskék” vannak rajta. Minden gubacsban egy lárva fejlődik, s ősszel egy kis lyukat rágva a gubacson keresztül kimászik és elrepül. Rengeteg volt belőlük a tölgyerdőben!

Képzeld Nagyi! Friss csalánlevelet is kóstoltunk! Citromhoz hasonló íze volt. Az itt élő emberek főzeléket is készítenek belőle. Ugyanúgy készül ez az étel, mint a spenót. Szívesen megkóstolnám!

            Sétánk során még állati ürülékbe is „botlottunk”. Persze Balázs rögtön következtetett az ott járó-kelő állatokra:

-         A lencse alakú a szarvasé, az apróbb, bogyó alakú az őzé – mondta természetesen.

Engem egészen elkápráztatott a tudása! A fákat a kérgekből is felismeri! Még az olyan, számomra különleges fáét is, mint a vadcseresznye.

-         Honnan ismered fel? – kérdeztem hitetlenkedve. Ennek a trükkjét is elárulta.

-         A vadcseresznye fának vékony, harántirányban felgöngyölödő vörösbarna, fényes kérge van.

Megtudtam azt is, hogy ennek a fának a gyümölcse lédús, és ízletes. Kár, hogy most nem kóstolhattam meg! Te már ettél vadcseresznyét?

            Egy másik fán nagy odút pillantottunk meg. Körös-körül a földön bükk magok voltak. Balázs szerint ebből az következik, hogy az odúnak mókus lakója van. Talán már felébredt téli álmából, s most élelem után jár. Hiszen kora tavasz van, épp, hogy duzzadnak a fákon a rügyek. Már a madarak is többet énekelnek, ezzel hívják a párjukat  és védik a „vadászterületüket”.

            Utunk végállomása a Béke kilátó volt. Fából építették. Néhány kanyar után felértünk a tetejére. Csodálatos panoráma tárult elénk! Beláttuk az egész falut, s még a határon túlra is átláttunk! Rövid pihenő után indultunk vissza.

            Hazafelé egy csokor kék ibolyát is szedtünk. Egy „álmos” sünibe is belebotlottunk, aki nemrég ébredhetett fel téli álmából, de már rovarok és férgek után kutatott az avarban.

            Jó volt látni, ahogy ébredezett a természet! Szándékaim szerint a következő levelemben is beszámolok az élményeimről. Kérlek, írjál te is arról, mi történt nálatok!

                                                                                                          Sokszor csókollak:

                                                                                                          Unokád, Dávid           

Sopron, 2009-11-28.

            Dávid, miután megírta levelét nagyon elégedett volt magával, hiszen biztos volt benne, hogy nagymamája mindent megtudott arról, milyen náluk  a tavaszi erdő.

            Ha nem hiszed, járj utána, s nézd meg magad is a tavaszi erdőt!

Markó Magdolna meséje

Ikerváros

Az ikerváros

Egyszer, valahol, a végeláthatatlan, kietlen mező közepén egy varázsló állt gondterhelten. Többször megvakarta a fejét, megigazította a süvegét, megvizsgálta a cipője orrát, miközben varázspálcájával tehetetlenül csapkodta a tenyerét. Nyugdíjazása előtt még egy utolsó, felejthetetlen dolgot akart véghezvinni, és most azon töprengett, mi is lehetne az?

Aztán döntött. Ezt onnan lehetett látni, hogy határozottan kihúzta magát, arcán elszántság tükröződött, szemében furcsa fény villant. Két kezét magasba emelte, pálcájával furcsa jeleket rajzolt a levegőbe, miközben maga elé mormolta egyedi és szokatlan varázsszövegét:

- Blatabala, pleteplata, dörredarra, szlitty!

   Két ikerváros legyen itt!

   A benne lakó emberek

   tiszteljék a környezetüket!

   Óvják, védjék, ápolják,

   s élvezzék a természet háláját!

És csakugyan, abban a pillanatban két ikerváros született, ott, a kietlen mező közepén. Házak emelkedtek ki a földből, fák, virágok tették hangulatossá a tereket, madarak éneke csalogatta elő a napsugarakat, emberek népesítették be az utcákat. A varázslásba azonban némi hiba csúszhatott, mert bár a két város teljesen egyforma volt, a bennük élő emberek szemlélete szembetűnően különbözött egymástól.

Az egyikben minden lakó vigyázott a környezetére, ami a sok gondoskodás hatására virult és pompázott. A szelektív hulladékgyűjtő boldogan köszöntötte a belsejébe dobott papírokat, üvegeket, műanyagokat, és a fémből készült tárgyakat. A madarak vidáman csiviteltek a fák élénkzöld lombkoronáin, és szerető gondoskodással nevelték fiókáikat, akik majd önálló életet élve, a kártevők pusztításával szintén meghálálják otthonuknak a gondoskodást. A kristálytiszta tóban boldogan ficánkoltak a halacskák, úszkált a vadkacsa család, brekegtek a békák, és fogyasztották az ízletes szúnyog-ebédjüket. Az emberek szívesen megpihentek a vízparti sétányon elhelyezett padokon, ahol a fűzfák lehajló ágai enyhítették a tűző napsugarak melegét.

A másik város lakói ezzel ellentétben egyáltalán nem törődtek az őket körülvevő környezettel. A szemetet eldobálták az utcán, a fákról letördelték az ágakat, leverték a fészkeket. Szegény madárka hiába csiripelt jajveszékelve, hiába verdesett a szárnyával tehetetlenül, az összetört tojásokból a fiókáit már nem költhette ki. A tó vizén olajfoltok lebegtek, üres flakonok és papírzacskók úszkáltak. Az emberek rohantak, nem néztek körbe, nem érzékelték a természet fokozatos pusztulását.

A varázsló pedig otthonában csak ült a kényelmes fotelban, csóválta a fejét, és nagyon sajnálta, hogy hibázott. Tudta, hogy már megszűnt a varázsereje, és nem segíthet. Bánatában sóhajtott egy nagyot, de akkorát, hogy hatására a városok felett céltalanul lebegő varázsszemcsék összegyűltek egy apró felhőcskévé. Ott úszott az ég gyermekeként, mosolyogva tekintve le az egyik, szomorúan a másik városra. S ekkor elkezdett sírni, varázscseppeket hullajtva a földre, különös álmot az emberek szemére.

S az erdő fái éledezni kezdtek. Megmozgatták gémberedett törzsüket, a magasba nyújtották ágaikat, a földből kitüremkedő hatalmas gyökereik pedig vaskos lábakká alakultak.

- Menjünk, szabaduljunk innen! – kiáltották a tölgyek, a bükkfák, a fenyőfák. Kérjünk bebocsátást az ikervárosba, ahol megbecsülnek, óvnak és védenek minket.

- Ha ti elmentek, nekünk sincs maradásunk, hiszen nem lesz, ahová fészkeinket építsük, hogy a fiókáinkat kikölthessük, s nem lesz, aki a lombjaival megvédjen minket. Veletek tartunk, mert a bántó kezektől, ránk célzott kövektől soha nem volt nyugodalmunk – csivitelték elszántan a madarak, összegyűlve az ágakon.

S ahogy elindultak a fák, és velük repültek a lakóik, úgy tűnt el a várost övező erdő is.

- Én sem bírom már a sok szennyezést – siránkozott a tavacska. Olajfoltokat cipelek a hátamon, sima víztükröm már a múlté. Szegény halacskáim, vadkacsa családjaim, kicsi békáim, apró rovaraim egyre rosszabbul tűrik az élőhelyüket. Elviszem hát őket én is a másik városba, ahol biztosan befogadnak és megbecsülnek majd.

S ahogy távozott, bölcsője, a meder üresen tátongott a helyén. Csak a sok szemét maradt mindenhol, amivel szennyezték az erdőt és a tavat.

- Fogjunk össze és győzni fogunk! – kiáltotta ekkor egy chips-es zacskó, aki máris átvette a vezetést a társai között. Kiűztük már a természetet a lakóival, most űzzük ki az embereket is, és foglaljuk el a várost! Terjesszünk elviselhetetlen bűzt, járványt és betegségeket, hogy senki ne akarjon többet itt élni!

- Így legyen! Így legyen! – helyeselt lelkesen az olajos flakon, maradék tartalmát szanaszét fröcskölve.

Azonmód hadirendbe is sorakozott a sok szemét: elöl járt a chips-es zacskó, mögötte haladtak a különféle csokis és egyéb papírok. Lelkesen követték őket a félig elfogyasztott szendvicsek, almacsutkák, banánhéjak. A műanyag flakonok, dobozok, üvegek szorosan a nyomukban haladtak. A sort végül az apróbb limlomok, használt papír zsebkendők, összegyűrt szalvéták, csikkek, makuka héjak zárták.

S hamarosan betakarták a zöld pázsit helyét, elfoglalták a tó medrét, fákká, bokrokká változtak, rothadó szagú virágokká alakultak át. Elárasztották a város utcáit, elfoglalták a természet helyét. A szemétkupac pedig csak nőtt és nőtt, felkúszott a háztetőkig, a réseken keresztül pedig bejutott a lakásokba is. Az emberek már nem érezték jól magukat az otthonukban, menekültek volna a másik városba, de a szeméthegyen nem tudtak keresztül jutni.

Ekkor hullott le a legutolsó varázsesőcsepp, s helyét hamarosan napsütés, és egy gyönyörű szivárvány követte az égen. Színeit az emberek szemére hintette, és a megrendítő álom véget ért. Nyiladoztak a szemek, nagyot dobbantak a szívek. Az emberek most már megértették, mivé alakulhat a környezetük, ha nem figyelnek rá, ha nem ápolják és gondozzák együttesen, összefogással. S miután eltakarították a sok szemetet és szennyet, a fű újra kizöldült, a fák terebélyessé nőtt lombkoronája védelmet nyújtott a madaraknak, árnyékot a pihenőknek. A tavacska lakói újra élvezték az otthonukat, az emberek pedig gyakran sétáltak ki a partjára, hogy gyönyörködjenek bennük.

A varázsló most már boldogan mosolygott a foteljében, hiszen végül teljesült a varázslata. A két ikerváros újra teljesen egyforma lett, mert a lakóik ugyanolyan felelősségteljesen és gondosan ápolták a környezetüket mindkét helyen.

S ugye tudod, hogy Te is lehetsz varázsló az otthonodban, a természetben, az óvodádban? És elárulok Neked egy titkot: még varázspálca sem kell hozzá.

Benyó Ágnes meséje

Palkó az állatmentő

Valahol Európa közepén élt egy talpraesett kisfiú, aki nagyon szerette az állatokat. Barna haja kiemelte nagy, áttetsző kék szemeit. Korát tekintve fiatalka volt még, de ahhoz képest elég ügyes és okos volt, s amellett kíváncsi természetű.

Kedvenc helye a padlás volt. Talált ott egy nagy láda könyvet. Szabad óráiban unalmában elővette a könyveket és lassan, napról napra elkezdte őket olvasni. Ezekben a könyvekben érdekességeket olvasott állatokról, növényekről, nagy hegyekről és időnként folyókról, tengerekről.

Olykor elszomorította, amit a könyvekben látott. Azt írták ezek a könyvek, hogy sok állat és növény a kihalás szélén áll. Ezek közé tartoznak barátai: a Föld leggyorsabb állata, a gepárd, amelyik nem tudja behúzni karmait; kedvence, a tigris és más állatok: a pandamaci, a jegesmedve, a gorillák... A növények közül pedig a hóvirág, a tárnics és sok liliomfajta.

A kis Palkó szomorkodott, majd elhatározta, hogy cselekszik. Bár még sosem járt az erdőn túl, mégis nagy bátorsággal indult útnak. Nem messze tőlük volt egy állatkert. Először a jegesmedvét látta meg – azt, hogy szenved a nagy hőségtől. Aztán továbbment és egy hatalmas bengáli tigris járkált vele szemben. Megsajnálta, hogy kicsi a ketrece, szeretne futkározni egy tágas réten. Ezen elszomorodva tovább ballagott. Elérkezett a majomházhoz, nagy ricsaj fogadta, mert a lakók veszekedtek. Észrevette ott a szomorú arcú gorillát.

Elhatározta, hogy megmenti az állatokat – kinyitja a ketreceket. Előbb a szomszédos pandához ment, majd a gorilla bánatos szemei hatották meg. És persze jöttek volna sorra a többiek is. A vadállatok örömmel futottak ki rácsaik közül. Nagy zűrzavar lett úrrá az egész kerten. Az állatpark igazgatója a lármára kirohant irodájából, a gondozók pedig gyorsan összefogdosták a vadakat és ha lehet, az állatok még szomorúbbak lettek.

Az igazgató kereste, ki a tettes. Palkó önként jelentkezett – elmondta, hogy az állatok iránti szánalomból tette ezt.

Az igazgató megértette, hogy a kisfiúnak ebből a szempontból igaza van: a pandák és a gorillák nagyon értékes élőlények, és kár volna értük, ha kipusztulnának. Arról nem is beszélve, hogy felborulna az egyensúly, ami szép kék bolygónkat jellemzi, de ezek a nagyvadak és más állatok már megszokták a zárkát és szabadon az erdőben ezer meg ezer veszély leselkedne rájuk, így nem engedhetik vissza őket természetes élőhelyükre.

Az igazgató annyit mindenesetre megígért, hogy igyekszik nagyobb területet biztosítani az állatoknak és Palkó előtt a nyári szünetben mindennap nyitva áll az állatkert kapuja és segíthet a gondozóknak az állatok körül.

Ettől fogva a fiú alig töltött időt a padláson, inkább az állatkert körül sürgött-forgott mindaddig, míg felnőttként megalapította saját rezervátumát a távoli Afrikában, ahol azokkal az elefántokkal törődik, amelyeket már nem tudnak munkára fogni. Boldoggá teszi, hogy a szabadban azt tehet, ami kiskora óta az álma volt – megmenti az állatokat a gonosszá vált  emberektől.

Nyerges Nikolett 7. osztályos meséje