Ikerváros

Az ikerváros

Egyszer, valahol, a végeláthatatlan, kietlen mező közepén egy varázsló állt gondterhelten. Többször megvakarta a fejét, megigazította a süvegét, megvizsgálta a cipője orrát, miközben varázspálcájával tehetetlenül csapkodta a tenyerét. Nyugdíjazása előtt még egy utolsó, felejthetetlen dolgot akart véghezvinni, és most azon töprengett, mi is lehetne az?

Aztán döntött. Ezt onnan lehetett látni, hogy határozottan kihúzta magát, arcán elszántság tükröződött, szemében furcsa fény villant. Két kezét magasba emelte, pálcájával furcsa jeleket rajzolt a levegőbe, miközben maga elé mormolta egyedi és szokatlan varázsszövegét:

- Blatabala, pleteplata, dörredarra, szlitty!

   Két ikerváros legyen itt!

   A benne lakó emberek

   tiszteljék a környezetüket!

   Óvják, védjék, ápolják,

   s élvezzék a természet háláját!

És csakugyan, abban a pillanatban két ikerváros született, ott, a kietlen mező közepén. Házak emelkedtek ki a földből, fák, virágok tették hangulatossá a tereket, madarak éneke csalogatta elő a napsugarakat, emberek népesítették be az utcákat. A varázslásba azonban némi hiba csúszhatott, mert bár a két város teljesen egyforma volt, a bennük élő emberek szemlélete szembetűnően különbözött egymástól.

Az egyikben minden lakó vigyázott a környezetére, ami a sok gondoskodás hatására virult és pompázott. A szelektív hulladékgyűjtő boldogan köszöntötte a belsejébe dobott papírokat, üvegeket, műanyagokat, és a fémből készült tárgyakat. A madarak vidáman csiviteltek a fák élénkzöld lombkoronáin, és szerető gondoskodással nevelték fiókáikat, akik majd önálló életet élve, a kártevők pusztításával szintén meghálálják otthonuknak a gondoskodást. A kristálytiszta tóban boldogan ficánkoltak a halacskák, úszkált a vadkacsa család, brekegtek a békák, és fogyasztották az ízletes szúnyog-ebédjüket. Az emberek szívesen megpihentek a vízparti sétányon elhelyezett padokon, ahol a fűzfák lehajló ágai enyhítették a tűző napsugarak melegét.

A másik város lakói ezzel ellentétben egyáltalán nem törődtek az őket körülvevő környezettel. A szemetet eldobálták az utcán, a fákról letördelték az ágakat, leverték a fészkeket. Szegény madárka hiába csiripelt jajveszékelve, hiába verdesett a szárnyával tehetetlenül, az összetört tojásokból a fiókáit már nem költhette ki. A tó vizén olajfoltok lebegtek, üres flakonok és papírzacskók úszkáltak. Az emberek rohantak, nem néztek körbe, nem érzékelték a természet fokozatos pusztulását.

A varázsló pedig otthonában csak ült a kényelmes fotelban, csóválta a fejét, és nagyon sajnálta, hogy hibázott. Tudta, hogy már megszűnt a varázsereje, és nem segíthet. Bánatában sóhajtott egy nagyot, de akkorát, hogy hatására a városok felett céltalanul lebegő varázsszemcsék összegyűltek egy apró felhőcskévé. Ott úszott az ég gyermekeként, mosolyogva tekintve le az egyik, szomorúan a másik városra. S ekkor elkezdett sírni, varázscseppeket hullajtva a földre, különös álmot az emberek szemére.

S az erdő fái éledezni kezdtek. Megmozgatták gémberedett törzsüket, a magasba nyújtották ágaikat, a földből kitüremkedő hatalmas gyökereik pedig vaskos lábakká alakultak.

- Menjünk, szabaduljunk innen! – kiáltották a tölgyek, a bükkfák, a fenyőfák. Kérjünk bebocsátást az ikervárosba, ahol megbecsülnek, óvnak és védenek minket.

- Ha ti elmentek, nekünk sincs maradásunk, hiszen nem lesz, ahová fészkeinket építsük, hogy a fiókáinkat kikölthessük, s nem lesz, aki a lombjaival megvédjen minket. Veletek tartunk, mert a bántó kezektől, ránk célzott kövektől soha nem volt nyugodalmunk – csivitelték elszántan a madarak, összegyűlve az ágakon.

S ahogy elindultak a fák, és velük repültek a lakóik, úgy tűnt el a várost övező erdő is.

- Én sem bírom már a sok szennyezést – siránkozott a tavacska. Olajfoltokat cipelek a hátamon, sima víztükröm már a múlté. Szegény halacskáim, vadkacsa családjaim, kicsi békáim, apró rovaraim egyre rosszabbul tűrik az élőhelyüket. Elviszem hát őket én is a másik városba, ahol biztosan befogadnak és megbecsülnek majd.

S ahogy távozott, bölcsője, a meder üresen tátongott a helyén. Csak a sok szemét maradt mindenhol, amivel szennyezték az erdőt és a tavat.

- Fogjunk össze és győzni fogunk! – kiáltotta ekkor egy chips-es zacskó, aki máris átvette a vezetést a társai között. Kiűztük már a természetet a lakóival, most űzzük ki az embereket is, és foglaljuk el a várost! Terjesszünk elviselhetetlen bűzt, járványt és betegségeket, hogy senki ne akarjon többet itt élni!

- Így legyen! Így legyen! – helyeselt lelkesen az olajos flakon, maradék tartalmát szanaszét fröcskölve.

Azonmód hadirendbe is sorakozott a sok szemét: elöl járt a chips-es zacskó, mögötte haladtak a különféle csokis és egyéb papírok. Lelkesen követték őket a félig elfogyasztott szendvicsek, almacsutkák, banánhéjak. A műanyag flakonok, dobozok, üvegek szorosan a nyomukban haladtak. A sort végül az apróbb limlomok, használt papír zsebkendők, összegyűrt szalvéták, csikkek, makuka héjak zárták.

S hamarosan betakarták a zöld pázsit helyét, elfoglalták a tó medrét, fákká, bokrokká változtak, rothadó szagú virágokká alakultak át. Elárasztották a város utcáit, elfoglalták a természet helyét. A szemétkupac pedig csak nőtt és nőtt, felkúszott a háztetőkig, a réseken keresztül pedig bejutott a lakásokba is. Az emberek már nem érezték jól magukat az otthonukban, menekültek volna a másik városba, de a szeméthegyen nem tudtak keresztül jutni.

Ekkor hullott le a legutolsó varázsesőcsepp, s helyét hamarosan napsütés, és egy gyönyörű szivárvány követte az égen. Színeit az emberek szemére hintette, és a megrendítő álom véget ért. Nyiladoztak a szemek, nagyot dobbantak a szívek. Az emberek most már megértették, mivé alakulhat a környezetük, ha nem figyelnek rá, ha nem ápolják és gondozzák együttesen, összefogással. S miután eltakarították a sok szemetet és szennyet, a fű újra kizöldült, a fák terebélyessé nőtt lombkoronája védelmet nyújtott a madaraknak, árnyékot a pihenőknek. A tavacska lakói újra élvezték az otthonukat, az emberek pedig gyakran sétáltak ki a partjára, hogy gyönyörködjenek bennük.

A varázsló most már boldogan mosolygott a foteljében, hiszen végül teljesült a varázslata. A két ikerváros újra teljesen egyforma lett, mert a lakóik ugyanolyan felelősségteljesen és gondosan ápolták a környezetüket mindkét helyen.

S ugye tudod, hogy Te is lehetsz varázsló az otthonodban, a természetben, az óvodádban? És elárulok Neked egy titkot: még varázspálca sem kell hozzá.

Benyó Ágnes meséje