2015. december 9., szerda

Mókustanya


Napmelengette, májusi reggel volt, és mint minden szombat délelőtt, Szabi belebújt erdőjáró kiscsizmájába, beletette hátizsákjába a messzelátó távcsövét, majd így kiáltott:
- Nagypapa, készen vagyok! Indulhatunk az erdőbe!
- Kis unokám, gyere, kint vagyok a kertben! Ma más dolgunk lesz! –jött a válasz a kert felől.
Szabi szaladt a hang irányába, a kertkapunál azonban földbe gyökerezett a lába. Nagypapa ingujja könyökéig fel volt tűrve, homlokán apró verejtékcseppek gyöngyöztek és kezében egy jókora, hegyes fogú fűrészt tartott. A fűrész pedig mélyen szántotta a ház mögött magasló, öreg tölgyfa kérges törzsét.
- Nagypapa! Kivágod a tölgyfát? – kérdezte ijedten. – De hiszen egy mókus család lakik rajta!
- A tölgyfa sajnos már nagyon öreg – egyenesedett fel nagypapa komótosan. – Gyere közelebb, mutatok valamit! – szólt szelíden. - Hallod ezt? – kérdezte megkopogtatva a fatörzs sötét kérgét. - Kong. Ami azt jelzi, hogy a fa belülről szinte üres. Ezt a kedves, öreg tölgyfát még az én nagypapám ültette kisiskolásként, és mára sajnos korhadásnak indult. S kong, mert belülről a szú rágja, a tölgyfa az egyik kedvenc elemózsiája – mosolyodott el nagypapa. – Kiszolgálta az idejét, előbb-utóbb teljesen kiszáradt volna. Talán egy nap a házunk tetejére dől, ez veszélyes! – figyelmeztett.
- Értem én. De a mókus pár, akik itt laktak, velük most mi lesz? – kérdezte Szabi aggodalmaskodva.
- Meglásd kisunokám, minden megoldódik a maga idejében – szólt sokat sejtetően, s ismét nekilátott a favágásnak. A fa hamarosan kidöntve feküdt a kertben. Szabi szomorúan figyelte, közben a kismókusok jártak az eszében. Vajon hol találnak új otthont maguknak?
- Gyere kisunokám! Szükségem van a segítségedre – kiáltott egyszer csak nagypapa, ezzel megfogott egy ásót, egy kopott vasvödröt félig töltve vízzel, majd egy földön fekvő kis zsákocskára mutatott:
- Hozd ezt a zsák faforgácsot kérlek, erre is szükségünk lesz!
Szabi felemelte a zsákot, lassan ballagott nagypapa után és azon gondolkodott, vajon mire kellhet nekik mindez? A kert túlsó végénél megálltak. Nagypapa hátrafordult és egy vékonyka favesszőt emelt a magasba.
- Mi ez nagypapa? – érdeklődött Szabi kívancsian méregetve a zsenge fadarabot.
- Egy tölgyfa csemete. A beteg fát kivágtuk, s ültetünk a helyébe egészségeset. A fáknak sokat köszönhetünk – mondta.
- A fa értékes, hiszen búvóhelyet ad a mókusoknak! – kiáltott fel Szabi.
- Így van – mosolyodott el nagypapa. – De ezen kívül sok-sok jóságos dolgot kapunk még tőlük. A fák lombjai megtisztítják a levegőt, enyhítik a süvítő szél erejét, a fülledt nyárban árnyékos menedéket adnak, táplálékot nekünk embereknek, állatnak és búvó, fészkelőhelyet megannyi csivitelő madárcsaládnak.
Szabi ámuldozva hallgatta nagypapa szavait és felcsillant a szeme:
- Nagypapa! Ha most fát ültetünk, a mókusaink is visszatérhetnek?
- Egy tölgyfának hosszú-hosszú évekre van szüksége, hogy olyan magasra és sudárra nőjön, mint az előző volt. A mókusoknak sokat kellene várniuk – válaszolta, miközben egy jókora gödröt ásott. Szabi gondosan belehelyezte a facsemetét, nagypapa betemette a gyökereit földdel, bőségesen megöntözték, majd beszórták a tövét faforgáccsal, nehogy kiszáradjon.
- Ezzel meg is volnánk! – sóhajtott fel nagypapa elégedetten.
- Ültettünk egy fiatal, egészséges fát, ez csuda jó! – szólalt meg egy kis csend után Szabi. – A kismókusainkért kár... – tette hozzá lemondóan.
Nagypapa erre elővett a háta mögül egy kisebb fadobozkát egy jókora lyukkal az oldalán és így szólt:
- Nem csak a növényeket, az állatokat is gondozni kell! A mókusainknak nálunk volt az otthona és kitaláltam, hogyan maradhatna mindez így. Ezt a faodút már régen elkészítettem nekik, csak az alkalomra vártam, hogy együtt választhassuk ki az új mókustanya helyét – fejezte be a mondatot nagypapa.
Szabi szeme kikerekedett és egyszerre elillant minden bánata. Vidáman ugrálva puszilta meg nagypapát és odaszaladt a kertkapu mellett magasló fenyőhöz.
- Ez pont jónak tűnik nekem! Vajon mit szólnának hozzá a mókusok? – tűnődött, miközben felkapaszkodott a fának támasztott létrán és felakasztotta a kis házikót szorosan a fenyő törzse melletti, vastagabb ágra.
A válaszra nem kellett sokáig várni. Néhány pillanat múlva megjelentek a fenyőfán a mókusok és bátortalanul mustrálgattak a furcsa dobozkát. Egy darabig csak kergetőztek körülötte, majd az egyik hirtelen beugrott a dobozodú ajtaján, egészen bebújt, csak a lompos farka maradt kint.

- Látod kisunokám, mondtam én, minden megoldódik, ha itt van az ideje – kacsintott nagypapa, majd mosolyogva becsukták maguk mögött a kertajtót.

Sajti-Kollár Andrea meséje. Köszönet a meséért!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése