Egy szép szeptemberi napon arra ébredtem, hogy már korán
reggel csodálatosan süt be a nap a kis házikóm ablakán. Gyorsan felkeltem, és
kimentem a kapu mellé, mivel hangos csivitelést hallottam.
Azt hittem nem látok jól, mert mint a pontok sora a papíron,
úgy ültek egymás mellett a fecskék fenn a villanyvezetéken. Minden szál tele
volt velük. Mikor felrepültek, szinte elsötétlett az ég kékje. Egy kör
megtétele után újra leszálltak, hosszasan ott ültek, hangoskodtak. Biztosan azt
tárgyalták, merre menjenek a hosszú-hosszú vándorútjukon. Egy pár pillanatra
csend lett, majd hirtelen felszálltak, és huss, elrepültek.
Egy kicsiny fecske közben kivált a többi közül, fölém repült
és csicsergett. Nem tudom, mit akart mondani. Talán azt, hogy Isten veled, vagy
azt, hogy viszontlátásra! Bár ezt mondta volna! Szívem szerint én is így
értelmeztem. Egy idő után felszállt és elrepült a többiek után.
Én ott maradtam hosszan utána nézve, integetve:
viszontlátásra, kicsi fecske…
Ahogy búcsút mondtam, elgondolkodtam, hogy hova mennek télire
a mi vándormadaraink. Erre azt felelném: oda, ahol meleg van, mikor itt hideg,
zordon tél uralkodok. Átkelnek a Földközi-tengeren és elrepülnek egészen
Afrikáig. Sok-sok ezer kilométert tesznek meg. Hát persze, hiszen mikor itt
hideg van, a hernyók, lepkék, bogarak elbújnak téli álmot aludni. A tavak
befagynak, így sok madár nem talál eleséget. Mit keresnének itt ebben a
dermesztő hidegben? Éhen pusztulnának, megfagynának.
De ki mondja meg a madaraknak, hogy ősszel induljanak útnak,
és tavasszal jöjjenek vissza?
A Jóisten? Aki beléjük adta ezt az ösztönt, ami megmondja
nekik, mikor menjenek arra a meleg tájra, ahol életüket fenntarthatják, amíg el
nem jön a visszatérés ideje?
Hiszen nem raknak fészket, nem költenek ott, ahova télire
költöznek. Haza jönnek, itt építik újjá elhagyott fészkeiket, itt költenek,
mert ez az ő hazájuk, ezt szeretik, ide vágynak vissza.
Míg ezen gondolkodtam, eltűntek fecskéim a messze távolban.
Most várom a tavaszt, hátha megpillantom az elbúcsúzó, de visszatérő
fecskéimet.
Sebestyén Jenőné meséje
Nagyon szépen köszönjük a mesét!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése