2012. szeptember 19., szerda

A forrástól a tengerig - Mese a vízről

Valahol messze, ahol a hegyek az égig érnek, egy nap morogva megrázta magát a föld. A sziklák közt ekkor apró repedés keletkezett, amelyen kristálytiszta, hűs víz tört elő. Megszületett egy forrás.
A víz gyűlni kezdett egy kis mederben. Korábban a hegy gyomrában, örök sötétségben tengette napjait. Most rácsodálkozott a kék égre, majd amikor a meder megtelt, túlcsordult rajta, s elindult, hogy felfedezze a világot.

Csobogott az erecske. Útjában megitatott néhány növényt, majd utat törve maga előtt egyre bátrabban igyekezett lefelé. Nem sokára társra akadt. A szomszéd hegyről alácsurranó hegyi patak befogadta. Már ketten folytatták útjukat.
-         Lám, milyen erős lettem! Sebes vagyok, mint a szél, és bátrabb mindenkinél! – gondolta magában.
A hegy lejtője lassan megszelídült, a patak rohanása lassult, így a víz elgyönyörködhetett a ragyogó, aranyló napsütésben, a zöld fű közül kikandikáló színes virágokban, az égen suhanó érdekes formájú felhőkben, a fák bólogató lombkoronájában. Út közben jobbról két újabb erecske csatlakozott hozzájuk, így a patak vize még bővebb lett. A hegyoldalból nekiiramodva még bátrabban igyekezett világfelfedező útján. Egyszer csak hirtelen megtorpant. Sziklák zárták el az útját. A víz egyre csak gyűlt, gyűlt a tavacskában, míg az egészen megtelt, s ekkor a peremen hangos kiáltással zuhogott alá vízesés képében. Lent kavargott, játékosan birkózott tajtékos társaival, majd tovairamodott a falu irányába.
Amint beért a házak közé, elámult. Partja mentén gyerekek játszadoztak, arrébb asszonyok merítettek korsóval a vizéből. A falu szélén különös épülettel találkozott. A vízparton álló ház oldalában hatalmas fakerék forgott, s bentről furcsa zakatolás hangját hozta a szél. A víz játékosan belekapott a kerék lapátjába, és alaposan megforgatta, mielőtt tovafutott. Vígan őrölt a vízimalom.
Alig folytatta útját, mikor újabb testvérére akadt. A két patak folyóvá szélesedve lejtett tágas medrében. Néhány csónak meglovagolta a hullámait. Erre nagyon büszke volt! Ringatta, sodorta a járműveket. Élvezte az erejét.
Ekkor hatalmas házak vetettek árnyékot a vízre, és minden irányból apró erecskék futottak felé. Némelyik orrfacsaró bűzt árasztott. A víz megrémült.
-         Vigyázzatok rám! – csobogta rémülten. - Mi lesz így a hullámaim közt úszkáló halakkal? Jaj, oda a tisztaságom, a legféltettebb kincsem!
Rohanva hagyta el a várost. Vissza se nézett, csak sietett, hogy minél távolabb kerüljön tőle.
Útja során még több másik folyóval találkozott, velük egyesülve hatalmas folyammá duzzadt. Hátán már nagy hajókat hordott. Nem tudta hová megy, csak követte a medrét.

Leszállt az éjszaka, de ő nem pihent. Amikor a hajnal vörösre festette az ég alját, csodálatos látvány tárult elé: hatalmas kéklő, végeláthatatlan víztükör várta.
-         Megérkeztem! – ujjongott, miközben elvegyült a tenger kristálytiszta, sós vízével.
Ámulva nézte a korallok közt játszadozó színes halrajokat és a játékos delfinek hancúrozását, miközben feloldódott benne, egyé vált vele.

Harcos Katalin
Köszönjük a mesét a vízről!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése