Ha a fa beszélni tudna...

 Egy kismadár leszállt egy fa ágára, de az ág ledobta őt magáról.

-Miért nem hagyod, hogy megpihenjek rajtad? – kérdezte a kismadár szomorúan.

-Mert bántottak az emberek. Letörték az ágaimat, letépték a leveleimet, és fáj mindenem- panaszkodott a fa.

-Szívesen segítek rajtad, ha nem bánod.

-Ugyan? Hogy tudnál énrajtam segíteni?

-Elröpülök az emberekhez és tudtukra adom, hogy amit tettek, nagyon rossz cselekedet.

Talán akkor majd észhez térnek.

Elröpült hát a kismadár be a faluba. Találkozott néhány gyerekkel és rájuk csicsergett.

Marcsika rögtön megértette, mert ismerte a madarak nyelvét.

-Segítenünk kell neki – mondta a társainak.

-Mit szeretnél, mit tegyünk? – kérdezték azok.

A kismadár így válaszolt. -Mondjátok meg mindenkinek, hogy ne bántsák a fákat, mert ha azok megsérülnek, nem lesz, ahol a madarak fészket rakjanak és megpihenjenek. Ha a madarak nem raknak fészket, nem lesznek fiókáik, és ha nem lesznek fiókák, rövid időn belül madarak se lesznek.

-Ha nem lesznek madarak, akkor a rovarok elpusztítják a növényeket, ha nem lesznek növények, akkor nem lesz, mit egyenek az állatok és nekünk embereknek sem lesz táplálékunk – folytatta Marcsika.

   Az egész élet egy körforgás- értették meg a gyerekek.

A fák élőhelyei a madaraknak, akik cserében megvédik őket a kártevőktől, azok pedig táplálékai a madaraknak. A növények táplálják az állatokat, akik együtt táplálékai az embernek. Mi lenne, ha valamelyik élőlény elpusztulna? Akkor sorban elpusztulna minden.

  Az emberek mikor minderről tudomást szereztek, megígérték, hogy nem bántják többé a fákat. A fák pedig továbbra is helyet adtak a madaraknak, fészkek épültek, kikeltek a fiókák és repülni tanultak, hogy maguk is mihamarabb kivegyék részüket a körforgásból és védjék a fákat, hogy ez által tovább éljen és szépüljön a természet.

Pichler Attila

HANA

                  Gazdag voltam, és elkényeztetett. Ezt a tényt nem tagadom. Sőt be merem vallani, hogy élveztem is a helyzetet, amibe születtem. Ugyan ki ne élvezné? Mindenem megvolt. Kedves, meleg családi légkör, előre biztosított jövő, barátok… Minden. Mivel a nagyszüleimmel éltem, ezért gyakran beszélgettem velük. A nagyapámnak a birtokunkon volt egy óriási üvegháza. Valóban hatalmas volt. Nem amolyan szántóföld mentén épült kis melegházak voltak. Nem… Hatalmasak és fenségesek. Volt, amelyikben egy kisebb fajta fa is könnyen eléldegélt. Ezek az üvegházak világhírre tettek szert. Ennek az oka már nem volt annyira egyszerű.

            Az időben, amelyet akkor írtunk, vízhiány kezdte felütni a fejét. Nem annyira komolyan, de  figyelmeztető jel volt. Amire senki sem figyelt. Ennél azonban aggasztóbb volt, hogy a növények szépen lassan, de fokozatosan elkezdtem eltűnni. Ez sem tűnt fel csak úgy egyik napról a másikra, de fokozatosan kevesebb lett a virágokból, a fákból. A nagyapám pedig az összes olyan növény,t mely a kipusztulás szélére sodródott „összegyűjtött” és a hatalmas üvegházaiban próbálta őket fenntartani. Sosem kérdeztem miért. Akkoriban nem igazán érdekelt.
 Igazából senki sem tudta, hogy mitől kezdtek a nővények szépen lassan „kihalni”. Hiszen a vízhiány akkoriban még nem tetőzött odáig, hogy emiatt történtek volna a dolgok. Nem értette a világ. A nagyapám viszont azáltal, hogy összegyűjtötte a kipusztuló virágok fajtáit, világhírű lett. Ami persze azért is jó volt, hogy az egyébként is híres családunk nevét tovább fényezte. Hiszen apám egy elég neves cég feje volt.

 De az idő telik. Sosem áll meg. Felnőttem. Még ha csak pár évet is, a korábbi önmagamhoz képest, kezdtem másképp látni pár dolgot. Azt ugyan nem állítanám, hogy ne lettem volna továbbra is elkényeztetett kis fruska, de a gondolkodásom érettebb lett.  A növények eltűnése egyre gyorsabban terjedt, és néhány virág szinte már csak a mi birtokunkon álló üvegházak meleg burka alatt nyílt. Ez pedig elég rémisztő volt.

 Egy reggel szokásomhoz híven a krizantémok között ültem és az üvegtetőn áttetsző eget figyeltem. Csendes léptekkel nagyapa közeledett. Leült az egyik kiugró szegélyre az út mellett, és engem figyelt. Sóhajtott egyet és lehunyta vizeskék szemeit.

-        Tudtad, hogy már csak kétszáz körtefa van a világon?

Bólintottam és felé fordultam:

- Tudtam. Mesélted. És ebből a kétszázból, ötven nálunk van. Bólintott.

- Nem nagyon vagyok képes elképzelni a világot zöld nélkül… Hogy, mi lenne növények nélkül, velünk, az állatokkal. Mindennel.  Valóban… Hogy, hatna a világra egy ilyen méretű csapás? Nemcsak mi emberek sínylenénk meg, hanem minden élő. Az állatok mind kihalnának, és valószínűleg hosszas kínlódás után mi is követnénk őket.

- És persze a világ nagyhatalmai csak ülnek ölbe tett kézzel, az irodájuk jó melegében. – ezt már úgy mondta az öreg férfi, mintha nem is hozzám szólt volna. De teljesen igaza volt. Ugyan mit tettek eddig ez ellen az emberek? Semmit. Mindenki ül a vackán és imádkozik, hogy csináljon valamit a másik. De ha valaki tenne bármit is, azt leintik, hogy értelmetlen, minden rendben van. Pedig semmi sem volt rendben Sőt… De nem szólt senki. Csendben vártuk a kitörő káoszt.

- Tennünk kéne valamit – folytatta nagyapa.

- Nem kettőnkön áll a vásár. Nem mi fogjuk megváltania világot – válaszoltam és eltűrtem hosszú tincseimet a fülem mögé.

- Nos… nem vagy túl reménykedő ezzel kapcsolatban. –felelet. Enyhe megrovást véltem felfedezni a hangjában.

- Nem is tudok reménykedni… - mondtam csendesen. Így volt. Ez volt az igazság. Reménykedjek a lehetetlenben? Hogy egy nagyszülő és az unokája fogják megállítani azt, ami egyszer úgyis bekövetkezik?

- Végtére is… Mi csináltuk a bajt. Hát… Akkor nekünk kell megszenvedni a következményeket, nem? Hiszen évszázadok óta senkit nem érdekelt a környezet. És most tessék, itt van a hátulütő.

- És a hátulütőnek feltétlen annak kell lennie, hogy minden élő elpusztul? Te is? A világ? – erre igazán nem tudtam mit felelni.

- És akkor mi a megoldás? – nagyapa felém nézett és felállt a padkáról. Lesöpörte a nadrágját és intett, hogy kövessem. Felálltam, és elindultam mellette.

-        Azt nem tudom… nem tudom mi a megoldás, de valahol minden bajnak van megoldása.
Hogy egy ilyen méretű káoszt, hogy hoz rendbe az emberiség, azt nem tudom. De reméljük, hogy a dolgok egyszer rendbe jönnek. Még olyankor ,amikor nem késő… Helyeslőn bólintottam, és néma csendben indultunk el a cseresznyefák felé. A világ egyetlen virágzó cseresznyefái felé.

Bessenyei Vanda

8.b

MVI Árpád Fejedelem Gimnázium

(2009)

Tanára: Kovács-Burján Gizella

Zizege és a kékcinke

                                                                                                         

 Egy télen kékcinege látogatta meg az óvoda madáretetőjét.

Miután jóllakott, rászállott az ablakpárkányra, és még akkor is ott kuporgott, mikor az utolsó gyerek becsukta maga mögött az ajtót.

– Szegény kis cinege, ha itt maradsz, megfagysz – aggódott az óvonéni. – Ha akarod, kaphatsz nálunk szállást. Van az óvodában kalitka, ott biztonságban leszel reggelig. Aztán majd kitalálunk valamit.

A cinege nem tiltakozott. Hagyta, hogy az óvonéni megfogja, és kalitkába tegye.

 Másnap a gyerekek nagy örömmel állták körül a kalitkát. A kékcinke először ijedten pislogott feléjük, de mikor látta, hogy nem bántják, oda merészkedett az eléje szórt sokféle maghoz és csipegetni kezdett belőle.

– Gyerekek, ma szabadon engedjük a kékcinkét – mondta az óvonéni.

– De odakint hideg van, és fázni fog – nyugtalankodtak a gyerekek.

– Nem lesz semmi baj, mert a fenyőfánkon kényelmes fészekodú várja. Odavisszük és megfigyeljük, tetszik-e majd neki az új otthona.

A gyerekek nagyon lelkesek voltak, de a kékcinke reszketett félelmében, mikor az óvonéni felemelte a kalitkát. A hideg levegő, csak fokozta félelmét.

Az óvonéni létrára állva egy fenyőágra akasztotta a kalitkát a fészekodú közelében, és kinyitotta az ajtaját, aztán csendben figyelték, hogy mi fog történni.

   Néhány perc várakozás után látták, hogy a kékcinke kiröppent a kalitkából. Először csak a fa egyik ágára szállt, aztán röpködni kezdett a fészekodú körül.

– Sikerült! – örvendeztek a gyerekek mikor látták, hogy a cinege bebújt az odúba.

– Új lakója van az óvoda kertjének – csiripelték a verebek. A tengelicek, széncinkék, zöldikék és feketerigók kíváncsian vették szemügyre a kis jövevényt.

– Ki vagy, mi vagy? – vallatták.

– Kék a fejem, kékcinke a nevem – csipogta.

– Akkor rokonok lennénk vagy mi – állapította meg egy széncinke.

– Felőlem – egyezett bele a kékcinke. 

  A tél elmúlt és megjött a tavasz. Madárdaltól zengett az óvoda kertje. Napfény kacérkodott a lombosodó fák ágai között, s a gyermekek újra birtokba vették a játszóteret.

Egy nap, amikor langyos szellő lengedezett, a gyerekek papírsárkányt eregetve rohangáltak a pázsiton.

A kósza szellő gondolt egyet és széles jókedvében kikapta a zsineget Mártonka kezéből.

Mártonka megrettenve nézte, hogy a papírsárkány eltűnik a fák ágai között.

  A kékcinke éppen a fészkét csinosítgatta, mikor valami zizegő hangra lett figyelmes.

Amint kikukucskált az odújából, szörnyen megrémült. Egy rettenetes, félelmetes valami vicsorgott rá iszonyatosan nagy fogaival. Színes tollai lángként lobogtak, zizegve sziszegtek, mintha el akarnák nyelni az aprócska kékcinkét odústól, fészkestől, mindenestől.

– Tszí-tszí-tszí-tszít! – visította a kékcinke és kimenekült az odújából.

Az éktelen lármára a többi madár is oda sereglett.

– Mi a baj? Ég a ház? – csipogtak össze-vissza.

– Ott egy szörny, meneküljetek! – rémüldözött a kékcinke.

– A madarak mind abba az irányba néztek, amerre a kis jövevény mutatott szárnyacskáival.

Amint meglátták a papírsárkányt, nagyon megkönnyebbültek.

– Ó, az csak egy zizege, te kis buta! – nevette ki egy veréb.

– Ettől rémültél halálra? Már azt hittük elkapott a kánya – méltatlankodtak a zöldikék.

– A zizege egy olyan állat, amit a gyerekek készítenek, és ha szél fúj, akkor a zizegék még repülni is tudnak – oktatta egy feketerigó.

– Úgy mint mi? – csodálkozott a kékcinke.

– Nem egészen úgy, mert láthatod, hogy fenn akadt egy ágon, az odúd közelében – nevetett a feketerigó.

– Jól van na! Honnét tudhattam volna, hogy a zizege ilyen? Még soha nem találkoztam vele.

– Most már tudod. És tanuld meg, hogy a kányán kívül itt semmilyen veszély nem leselkedik rád.

– De azért vigyázz a macskákkal, ne lehet bennük megbízni – tanácsolták a verebek.

   A kékcinke elbizonytalanodott. Macska? Az milyen állat lehet? Megkérdezni nem merte, nehogy megint kinevessék. Inkább elhatározta, hogy óvatos lesz. Megfigyeli, hogyan viselkedik a többi madár. Már sejtette, ha őket követi, baj nem érheti, mert ők már régi lakói az óvoda csodálatos, zöldellő kertjének.  

Pichler Attila meséje

Köszönjük a mesét!

Erdőmentő akció

                   Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy Nagyagancs nevű szarvas, aki az egyik kedvelt erdei  kirándulóhely közelében lakott állattársaival. Nagyagancs már nagyon megelégelte, hogy szemetesnek használják az emberek az ő lakóhelyüket, ezért összehívta az Erdei Tanácsot az erdő tisztására -amely már csak nevében volt tiszta-, hogy megoldást keressenek erre az égető problémára:

-        Az emberek szétdobálják a szemetüket az erdőnkben, mindenféle vacakot kihajítanak a légszennyező járműveikből! Hát nem elég nekik a városaikat megmérgezni, még a természetet is meg akarják ölni? Ezt nem hagyhatjuk annyiban! Észhez kell téríteni az embereket! - bőgte megnyitó beszédében Nagyagancs.

-        De hogy csináljuk, hiszen nem értik a nyelvünket?!- röfögték, cserregték, brekegték, csivitelték, makogták, károgták az  összesereglett állatok.

-        Nekem lenne egy ötletem!- huhogta Babó, a bagoly.  -Az emberek bepiszkították az erdőnket, most piszkítsuk be mi is a városukat!

Nagyagancs rosszallóan rázta meg fejének ékességét, hatalmas agancsait:

      -Nincs valakinek egy kevésbé undorító ötlete?

       - Félreértettél! - huhogta Babó – Én úgy gondoltam, hogy szedjük össze a szemetüket, és szórjuk szét a városukban! Akkor talán észreveszik a célzást!

Az állatok egy része helyeselt, és egyre hangosabb lett tőlük a tisztás, de Nagyagancs lecsillapította őket.

-        Azért nem tartom jó ötletnek a javaslatod, mert éppen példát akarunk nekik mutatni, és valószínű a többi szemetük között  észre sem vennék, amit visszahordanánk nekik.

-        Kapják csak vissza a szemetüket, és fulladjanak bele a szemetükbe! – rikácsolta egy hang a tömegből.

-        Valóban megérdemelnék- csitította Gyuri a tömeget, - de, ha mi is szemetelünk,  csak azt bizonyítanánk, hogy mi sem vagyunk különbek az embereknél.

      Hirtelen mindenki elhallgatott, majd Nagyagancs folytatta:

           - Nekem lenne egy ötletem, ha segítetek, megvalósíthatnánk.

            -Halljuk, halljuk - röfögték, cserregték, brekegték, csivitelték, makogták, károgták a           türelmetlen állatok.

 - Gyűjtsük össze a szemetet, és  hordjuk el az erdő közelében lévő környezetbarát hulladékfeldolgozóhoz,   ezzel mutassunk példát az embereknek!

-De hogy jutunk el oda? És hogy szedjük össze a szemetet? Hogy visszük el a rengeteg hulladékot? - záporoztak a kétkedő kérdések, de Nagyagancsnak  már kész volt a terve:

-Nem kell aggódnotok, már mindent kitaláltam, csak meg kell valósítanunk. Mindenkinek  lesz  feladata, ahogy eddig is az erdőnkben. A szarkáktól -mivel könnyen észreveszik a fényes tárgyakat, és erős karmaik vannak- azt kérem, hogy gyűjtsék össze a fémdobozokat. Rendben?

-Világos, már repülünk is – cserregték a szarkák.

-A rókáktól és a nyulaktól azt kérném, hogy szimatolják ki az ételmaradékos zacskókat, zsíros papírokat. A vakondok ássanak alagutakat, és kutassanak műanyag flakonok után, amelyeket a mosómedvék mossanak tisztára. Kosarakat is kell készítenünk, hogy elhordhassuk a szemetet.

-Micsoda?! Azt meg hogyan? -  röfögték, cserregték, brekegték, csivitelték, makogták, károgták a hitetlenkedő állatok.

- Türelem! Meg tudjuk csinálni! A békák hozzanak sok vízi sást, a mókusok gyűjtsenek gallyakat, indákat,  a hódok illesszék egymáshoz az anyagokat, a pókok fonjanak köré erős hálót, és már meg is vannak a szállítóeszközeink.

-És mi mit tehetünk ?– kérdezgették a még feladat nélküli állatok.

-Ti mindannyian gyűjtsétek a földbe került szemetet. A vaddisznók majd feltúrják a talajt, ti pedig gyűjtsétek kupacba az oda nem illő dolgokat. A sasokat megbízom a munka irányításával:  a magasból figyeljék, hogy minden szemét ide, a tisztásra kerüljön.

Az állatok szétszéledtek, mindenki tette a dolgát. Már alkonyodott, amikor Nagyagancs hívogató bőgésére ismét összegyűltek a tisztáson a munkában elfáradt állatok. Meglátva a hatalmas kupac szemetet, elámultak, nem gondolták, hogy már ennyi szemét került a föld alá.

-Nagyon szép munkát végeztetek. De a neheze még hátravan: rakjuk a kosarakba a szemetet, és vigyük el a hulladékfeldolgozóba! Igyekezzünk, mert már alkonyodik!

Minden állat megpakolta a kosarát, Nagyagancs kettőt is ráakasztott a szarvára, és hosszú sorokban elindultak a hulladékgyűjtő felé. Sötétedett, mire odaértek, lepakolták a teli kosarakat, és siettek vissza kitisztított otthonukba.

                       Másnap furcsa látvány fogadta a munkába igyekvő embereket: a hulladéktároló egész területét körberakták az állatok a szeméttel teli kosarakkal.  Nem volt szükségük állattolmácsra, megértették a célzást. Viszonzásul rengeteg táblát készítettek, amelyekkel körbetűzdelték az erdő területét ezzel a felirattal: Óvd a természetet!

Schneider Tamás

MVI Árpád Fejedelem Gimnázium

8.b osztály

(2009)

Tanára: Kovács-Burján Gizella

A madarak osztálya

            Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagy erdő, amelynek sok lakosa volt, többek között madarak éltek ott régóta. Szerettek ott lakni, mert valaha tiszta vizű tavakban,  meg különleges fákban bővelkedett a környék.

            Az utóbbi időben azonban minden megváltozott, gyakori a panaszkodás a környéken. Most éppen  Kopács, a harkály család feje kopog át Rigóékhoz kétségbeesetten:

-Kihalnak a fák, és már férgek sincsenek, és  ha nincsenek férgek, kukacok, akkor mi is kipusztulunk.

  -Mitől halnak ki a fák? - fütyüli  vissza érdeklődve Rigó úr.

  -Nem tudom pontosan,  a múltkor láttam a sárga szörnyetegeket, akik kidöntögették a fákat. Ez még nem minden. Csúnya, mély gödröket ástak, aztán sok szürke valamit öntöttek bele, és most azon pöfögnek a szállítóeszközeiken. És ráadásul még a  szemetüket is itthagyták.

-Akkor már biztos vagyok benne, hogy attól van ez a nagy por, meg a tóból áradó rothadó szag;  a por befedte a növényeket, azok kipusztultak, és elrothadtak. Szegény Füriék is elköltöztek, tudod, a Fürj család. Biztos azért, mert kivágták a házukat.       

-És nem csak ők,  azt csiripelik , hogy elköltöznek Sólyomék meg Szarkáék…meg még sokan mások. Már alig maradtunk. Ez így nem mehet tovább! Tennünk kell valamit!

 -Igaza van, szomszéd! Dolgozzunk ki egy tervet lakosztályaink megmentésére!       

A madarak  összefogásukkal és a szomszédok megnyerésével nekiálltak a környezetük kitisztításának. A harkályok  a rigókkal és a verebekkel együtt egy kupacba összekapirgálták a szemetet. A szomszédok pedig a környezetszennyezéstől kihalt, büdös tavat karmukkal kipucolták. A fák elhalt leveleit, ágait összekotorták, eltakarították. Daruék  a szemét elszállítására vállalkoztak.

És ekkor szörnyű hírt hallottak: az emberek be akarnak költőzni a madarak lakosztályába, oda akarják építeni fészkeiket! Misi, a polgármester gém, fellebbezett az ellen, hogy ez megtörténhessen, de nem járt sikerrel.

- A fellebbezést elutasították -közölte Misi szomorúan a lakosokkal.

A madarak kétségbeesetten keresték a megoldást. Sokáig töprengtek azon, hogy mit tegyenek, hogyan nyerjék meg az embereket. Ekkor tért haza Afrikából az erőtől duzzadó Fitnesz Vili, a villás farkú fecske. Megcsillant a remény… Misi kitalálta, hogy Vili repüljön el Franciaországba, a legfelsőbb bírósághoz fordulva avval a kéréssel, hogy több ház ne épülhessen az erdőben. Vili fittyet hányva a távolságra, ahogy kimondta a polgármester, már el is indult. Repült-repült három nap, három éjjel. A lakók izgatottan várták Vilit, aki meg is érkezett a jó hírrel. Büszkén mondta, hogy a kérést nem utasították el.  

             Így történt, hogy nem épülhetett ház a madarak lakóhelyén. Cserébe a madarak mindennap énekükkel  nyugtatták a munkából hazatérő fáradt embereket, akik rövid pihenőre kiszálltak pöfögő járművükből, és belefeledkeztek a csodás énekszóba, majd lenyugodva folytatták útjukat az emberek lakosztálya felé.   Az emberek ismét beültették fákkal, növényekkel a lecsupaszított területeket    Így a madárszomszédok ismét zavartalanul beszélgethetnek egymással, büszkén arra, hogy megmentették lakosztályukat.

Bosányi Martin

8.b

MVI Árpád Fejedelem Gimnázium

(2009)

Tanára: Kovács-Burján Gizella

-                                                                    

A Kék Erdő és a Kócok

A Föld legtávolabbi pontjától egy kőhajításnyira sarjadt ki az első ibolyaszínű palánta, évezredekkel ezelőtt. Ahogy teltek-múltak az évszázadok, egyre több hajtás bukkant elő a földből, egyre lombosabbak, erősebbek lettek, míg végül megszületett a Kék Erdő. Az erdő fái a kék megannyi árnyalatában pompáztak. A kék törzsekben sötétkék üregek rejtőztek, ebben laktak a Kócok. Az első Kócot még a boldogság kék madara hozta magával az ifjú erdőbe a kezdetek kezdetén. A Kócok lába vékony és görbe volt, akár a rőzse, törzsüket levelekbe burkolták, és kerek szemeik úgy világítottak az éjszakában, mint a telihold. Ők őrködtek a Kék Erdő felett, amely a legtöbb oxigént állította elő a világon.

Egyszer a legifjabb Kóc arra lett figyelmes, hogy az őrzött fák egyike-másika veszített színéből. Éjszakáról éjszakára egyre fakóbb lett a Királykék Fenyves. Összeült hát a Kócok Tanácsa, hogy megvitassák, mitévők legyenek. Nem tudtak kiötleni semmit, ezért úgy határoztak, hogy várnak és figyelnek.

A legifjabb Kóc azonban annyira aggódott, hogy nem tudott várni. Elment a legközelebbi faluba, és a manóboltban kék festéket vásárolt. Megvárta, hogy leszálljon az éj, aztán a hold világánál fogta az ecsetet, és befestette a fák kifakult kérgét. Másnap reggelre azonban a festék teljesen felszívódott, és a fák törzse még fakóbb lett.

A helyzet napról napra rosszabb lett. Az erdő egyes területei olyan fehérek voltak, mintha hó fedte volna a lombokat. A Kócok összegyűltek a Tinta Tisztáson, fogták egymás kezét, és szomorúan nézték az otthonuk pusztulását.

A legkisebb Kóc felmászott a legmagasabb fa tetejére. Ez a fenyő volt az erdő első palántája. Most már minden második tűlevele fehér volt, mintha őszülne. A kis Kóc ringatózott a legfelső ágon, a szél zörgette falevél-ingecskéjét. Messzire ellátott, egészen a Kék Erdő végéig, az emberlakta falvakig. Tekintete az erdő forrására, a Fátyol Folyamra vetődött. A Folyam vize mindig áttetsző és tiszta volt azelőtt, most viszont kék tintaként hömpölygött a falvak felé. Kis Kóc szerette volna megkérdezni a fenyőt, hogyan lehetséges ez, de a fa hiába volt öreg és bölcs, nem értette a Kócok beszédét.

Kis Kóc lemászott hát a fáról, és elindult a Fátyol Folyam malma felé. Ott lakott az öreg molnár Kóc, akiről az a szóbeszéd járta, hogy érti a fák nyelvét. Kis Kóc bezörgetett a malom kéreg-ajtaján, mire a molnár Kóc beengedte őt, és tiszta forrásvízzel kínálta. Kis Kóc kacsocskáiban szorongatta a makkfedő-poharat, és nagyokat kortyolva elmesélte, mit látott a fa tetejéről. Molnár Kóc nagyokat hümmögött, aztán azt mondta a kis Kócnak, hogy jöjjön vissza másnap reggel. 

Kis Kóc így is tett. Molnár Kóc bevezette őt az erdő északi sarkába, ahol megálltak egy zöld színű cserje mellett. Kis Kóc nagyon meglepődött, hiszen sosem látott még zöld színű bokrot. Molnár Kóc elmesélte, hogy évek óta figyeli a cserjét. A levelek először fakulni kezdtek, aztán teljesen kifehéredtek, végül egyre élénkebb zöld színűre váltottak. De ezzel még nem volt vége a változásoknak. Azóta minden ősszel pirosra, sárgára színeződtek, télen lehullottak, tavasszal pedig élénkzölden újjászülettek. Molnár Kócnak az volt a gyanúja, hogy most az egész erdővel ez történik, és végül minden levél zöld lesz.

Kis Kóc az elképedéstől alig jutott szóhoz. Nem sírt, hiszen nagyon izgalmasnak találta ezt a sokszínűséget, és alig várta, hogy az egész erdő zöldben, pirosban és sárgában pompázzon. Aztán molnár Kóc megmutatta neki, hogyan szivárog el a kék szín a fák gyökeréből, és hogyan válik ettől kékké a forrás.

Kis Kóc megkönnyebbülve szaladt a Tinta Tisztásra, ahol a többi Kóc azóta is az erdőt siratta. Felállt egy nagyobbacska kőre, és elmesélte a többieknek, amit megtudott. Minden Kóc látni akarta a bokrot, ezért kis Kóc elvezette őket az erdő északi sarkába. A legtöbben azonban dühösek lettek az ártatlan cserjére, mert azt hitték, hogy miatta fakul az erdő. Nem akartak zöld lombokat, hisz olyannal bármelyik erdő büszkélkedhet. A legerősebb Kócok nekiveselkedtek hát, kivágták a cserjét, és a folyamba hajították. Mivel kis Kóc nagyon megszerette a zöld színt, titokban letört egy ágacskát a bokorról, mielőtt elragadták a habok.

A Kócok azt remélték, hogy a bokor elpusztításával visszatér a kék szín a fákba, és minden úgy lesz, ahogy régen. De nem így történt, a lombok idővel teljesen kifehéredtek, és nem változtak többé. A Kócok naphosszat tébláboltak és szomorkodtak a Tinta Tisztáson, ami most már olyan fehér volt, mint egy korcsolyapálya. A Kócok azt kívánták, hogy bárcsak ne vágták volna ki a kis cserjét, mostanra biztosan szép zöld erdejük lenne, ami ugyan nem kék, de mégis csak színes.

Kis Kóc ezért bevallotta, hogy letört egy ágacskát a cserjéről, mielőtt a többiek vízbe hajították. Az ágacskáról azóta lepotyogtak a zöld levelek, a többiek mégis arra kérték, hogy hozza el nekik a Tisztásra. Kis Kóc így is tett, és a többiek áhítattal nézték, hogy az egykor színes ágat a földbe szúrja.

A kis ágacska azonban nem akart életre kelni és kihajtani. Csonkán meredt ki a földből, és látszott, hogy minden élet elszállt belőle. Erre a Kócok mind köré gyűltek, és sírni kezdtek, annyira bánták már, hogy kiirtották az ártatlan cserjét. A Kóckönny sűrűn öntözte a földet, mire a kis ágacska harmadnapra élénkzöld rügyet hozott. Ahogy teltek-múltak a napok, az ág gyökeret vert és egyre több levelet növesztett, mígnem a bokor újra régi pompájában tündökölt.

Ahogy a bokor növekedett, úgy költöztek be a színek a hófehér erdőbe. Először csak a fák kérge barnult meg, aztán a levelek sötétedtek, mígnem csodaszép zöld lombok adtak árnyat a Kócoknak.

Senki ember fia nem volt még olyan büszke az erdejére, mint a Kócok a magukéra. Hálát adtak a cserjének, hogy színeivel ismét életre keltette a fákat, és többé nem ijedtek meg a változásoktól. Kis Kócot tették meg a bokrocska őrzőjének, aki azóta is boldogan gondoskodik a Kék Erdő zöld megmentőjéről.

Budapest, 2009. november 24.

Tóth Zita

A töklámpás

Egy szakállas mesét mondok most neked, olyan öreg mesét, ami még akkor született, amikor a szüleidnek a tejfogait az egerek vitték el, nagyapád s nagyanyád pedig a ruhásszekrényben, törülközők, asztalkendők alá rejtette a pénzét. Nem volt akkoriban ez a rengeteg gyerekfogkrém, bank meg Halloween. Hogy töklámpások se voltak? De, azok bizony voltak, hallgasd csak meg, milyenek.

Volt, hol nem volt, egy erdőktől szegélyezett, folyótól és tágas mezőktől határolt falu. Az egyik ilyen tág határban, egy törökbúza föld végébe tököt ültettek a gazdák,disznótököt, csintalanabb nevén, lopótököt. Ott nőttek, növekedtek a kerek, nagy hasú tökök, zöldültek, sárgultak s miközben komoly, szinte már tüskéhez hasonlító szőröket növesztettek a szárukon, a mezők láthatatlan mesemondóját, nagy pletykását, a szelet hallgatták. A szelet tartotta mindenki a legbölcsebbnek a mező népei közül. Ő hozta a hírt a faluból, az ismeretlen messzeségből. Ti is odakerültök majd, susogta, ne se búsuljatok, amikor a törökbúzacsövek pompás zöld ruhája száraz, zörgő, foszladozó ronggyá válik, lenge, szöszke hajuk érett vörösbe, darócosba durvul, eljönnek az emberek, hogy megszabadítsák őket gönceiktől s megcsodálják aranyló szemeiket. Akkor majd nyissátok ki az összes szemeteket, mert olyan világ nyílik ki előttetek, hogy lesz rajta, amit nézzetek. A karóitokra tekergő fuszulyka szomszédjaitoknak is ez lesz a sorsuk, őket is kibontják zöld házikójukból és egy nagy vájlingban mind találkozhatnak aztán, talán egy egész törökbúzasornyi család. Rátok, tökök, igen kegyes sors vár, de nem azért ám, amiért most olyan nagyon feszítetek, nem feszes zöld meg sárga, csíkos ruhátokért, hanem a bennetek hízó magokért, bizony. Főleg a gyerekek fognak rajongani értetek. Aztán, ami marad a kimagozás után, azt odaadják a disznóknak. Disznók eledelének szánnak titeket. De tovább nem rémisztgetlek, látom, már reszkettek félelmetekben, vagy csak az én sóhajtozásaimtól remegtek így? Na, mindegy, meglátjátok majd ti magatok.

Az egyik tök ezen az éjszakán nem bírta lehunyni a szemét. Próbálta elképzelni, hogy milyen is az a disznó, ami majd megeszi őt. Olyan nem lehet, mint a csillagok, morfondírozott, hiszen azok olyan kevélyek, hogy csak a hasonszőrűekre néznének, ha egyáltalán eszükbe jutna a mezőről táplálkozni. Biztos a törökbúzát választanák, aranyló szemei hasonlítanak valamennyire az ő sziporkázásukra. Olyasmi sem lehet, mint a madarak, hiszen eddig már rég megehették volna. Az ember sem lehet, hiszen azt mondta a szél, hogy az ember csak a magját szereti, főleg a kisebbje. Akkor csakis olyan lehet, mint a kutya, ez az állandóan vigyorgó, hangoskodó soklábú. Csak a disznó biztos nem egerekre vadászik, hanem tökökre. Már hajnal felé járt, amikor sorsába belenyugodva, elszenderedett. Most, hogy már el tudta képzelni a disznót, már nem is tűnt olyan félelmetesnek.

Pár órácskát ha alhatott, amikor kiabálásra ébredt. Emberek érkeztek szekéren, zsákokkal, vedrekkel megrakodva. Gyerekek is voltak velük, csengett a levegő a kacagásuktól. Egyre közelebbről hallatszottak a vékonyka hangok, míg aztán a tök előtt meg nem állt három kislány. Igen, ez lesz az. Ez egészen töklámpásnak való, né, milyen szép sima, az egyik fele, ez lesz az arca, ráadásul a sima fele sárga, sápadt arcú tök, a másik meg zöld, meg domború, mintha az lenne a haja. Ezt tegyük félre, ne keveredjék össze a többivel, mert aztán nem találjuk meg. A tök jóformán fel sem ocsúdhatott, amikor egy éles nyilallást érzett a feje búbján és máris egy ölben ringott. Leszakították a száráról és a szekér felé tartottak vele. A szegény töknek még a zöld fele is majd elsápadt ijedtében. Már letették egy pulóverre, hogy száradjon meg rajta a ráragadt föld a bágyadó napfényben s ne sározódjék még jobban össze, amikor újabb ijedtséghullám öntötte el. Nem a disznó esz meg, hanem töklámpás leszek! Mi lehet az a töklámpás? Miért pont én? Miért nem ehet meg engem is a disznó úgy, mint mindenki mást? Mi lesz most velem, egyedül a gyermekek kezében? A sok idegeskedéstől úgy kimerült, hogy elaludt a meleg, puha pulóveren. Arra ébredt, hogy az egyik kislány ölében zötykölődnek a szekéren hazafele. A legkisebbik volt s neki ezen az estén ez volt a dolga, hogy vigyázzon a töklámpásnak kiválasztott tökre, nehogy elkeveredjék a többi között, elhasadjon vagy széttapossák a lovak.

Szürkülödött már, amikor beértek a faluba, majd az udvarra. A tök csodálkozva bámulta a sürgést-forgást s irigykedett a törökbúzára, hogy az olyan sok szemmel nézheti ezt a nyüzsgő világot. Már a kislánnyal is egészen megbarátkozott. Jól esett a dérhez, esőhöz, vad szelekhez szokott bőrének a kis, meleg tenyerek simogatása. Lehet, hogy ez a kislány mellett még töklámpássá válni sem olyan rettenetes, gondolta magában s egyre kevésbé vágyakozott a disznó általi halál után. Hirtelen eltűntek az emberek, egyedül maradt az udvaron, a fűben. Messzebb, az udvar másik végében felfedezte rokonait. Nagy rakásba gyűjtötték össze az összes tököt, úgy tűnt, elég nagy a feszengés, lökdösődés, mindenki igyekezett jó helyet kipréselni magának a nagy zsúfoltságban. Mégiscsak jobb dolgom van nekem, gondolta a tök, most is, lám, mennyi sok helyem van, enyém az udvar egyik sarka, nem kell megosztanom senkivel, nyugodtan üldögélhetek a harmatos fűben, fölöttem az ég, rajta ugyanozok a csillagok, mint a mező fölött is, mégsincs itt a világ vége.

Aztán előszállingóztak a kislányok, kezük, szájuk még zsírosan csillogott a vacsorától. A legnagyobbik kezében kés volt meg egy tányér, a középsőében gyufa, a legkisebbikében gyertya. Így ni, most pedig töklámpást csinálunk ebből a szép tökből, mondta a legnagyobb és kését óvatosan beledöfte a tökbe. A tök majd hogy szörnyet nem halt ijedtében. A kés cikázva haladt a húsában. Nagyon szép kalapod lett, hallotta a kés nyiszitelésén átszűrődő ujjongó szavakat. Nekem, kalapom? S mire észbe kapott volna, már érezte is, hogy ketté válik, felső része lekerül az alsóról. Azzal egy kéz benyúlt és kezdte kiszedni a belét, a sárga húsos részét és a magokat, majd mindent a tányérra rakott. Ó, hát erről van szó! Úgy látszik, mindent félreértettem. Hiszen a szél megmondta, hogy a gyerekek fogják megenni a magokat. És én, tökkelütött, most jövök rá, hogy ezt a kibelelést hívják a kislányok töklámpásnak! Most pedig szemet, orrot, fület, szájat vágunk neki, hallotta a legnagyobbik gyerek magyarázását s ettől ismét nyugtalankodni kezdett kicsit. Hogyhogy, hiszen van nekem szemem, csak nem olyan, mint az embereké, a törökbúzáé, vagy a fuszulykáé. Nem annyira látható. De már ismét benne csikorgott a kés a húsában és máris két lyuk tátongott rajta. No, most az orrát, mondta a kislány s azzal egy háromszöget vágott a szemek közé. Fület is neki, hogy hallja, amikor megdicsérik, mondta a középső. Ó, hát meg fognak dicsérni is, álmélkodott a tök és hiúságában elpirult kissé. Szájat is, szájat is, tapsolt a legkisebbik, fülig érő nagy vigyort vágjál neki! Vágok, most vágok, készítsétek a gyufaszálakat fogaknak. Apróra tördelt gyufaszálakból fogat raktak neki s azzal már készen is volt az egész fej. Most pedig egy kis lyukat belül, az aljában, magyarázta a nagyobbik a kisebbeknek, hogy jól álljon benne a gyertya és ne dőljön el, mert akkor kialszik. Aztán a legkisebbik beletette a gyertyát a pici lyukba, meggyújtotta azt, majd rátette a tökre a kalapot. Ó, hát ez igazi gyönyörű töklámpás! Milyen szép! Milyen félelmetes! Né, hogy vigyorog! Ijesztő! Ettől aztán jól meg fognak ijedni az emberek! A töklámpás eleinte megszeppenten hunyorgott a nagy fényáradattól, aztán belsejét jóleső melegség öntötte el, de nem tudta volna megmondani, hogy a dicsérő szavaktól, vagy a belsejében égő gyertyától.

Azzal hoppá, fel is kapták és diadalmenetben kimasíroztak vele a most már koromsötét utcára. Akkoriban még az utcai lámpák sem égtek minden este, csak hébe-hóba, azon az estén sem világított más, csak a csillagok az égen, a töklámpás a ház előtti hídon. A ház előtt egy patak csordogált, a patak mellé, a híd alá bújtak a gyerekek, onnan leskelődtek, hallgatóztak. A tök eleinte tanácstalanul nézelődött, nem értette, mit történik, miért pakolták őt ki az út szélére és miért bújtak mögéje a kislányok. Aztán lépteket hallott, egyenesen feléje tartottak. Egy nagydarab, magas férfi tornyosult fölé. Hinnye, csaknem a kislányokat akarja elrabolni, bántani, villant a tök fejébe a gondolat és mérgében olyan haragos képet vágott, amilyet csak tudott. Ha kell, újdonsült fényem árán is, de megvédem a gyerekeket, összeégetem vele ezt a cudart, hapciáskodott és dühében mintha a feje is még nagyobbra nőtt volna. Jaj, micsoda ijesztő töklámpás! Kiáltott fel a férfi, jaj, de berezeltem! Remélem épségben hazaérek s nem fogsz utánam gurulni! A töklámpás a kislányok kuncogására ébredt harciaskodásából. Látjátok, milyen igazán félelmetes ez a mi töklámpásunk. Megmondtam én, hogy mindenkit meg fog ijeszteni, suttogta a legkisebbik, azzal kinyúlt a híd alól s megsimogatta a kalapját. A tök pedig boldogan jött rá, hogy ő a legszerencsésebb a mező összes disznótökje közül s hogy ennél szebb estét tök nem képzelhet el magának. Egész este pöffeszkedett, lobogtatta lángját, rémisztgette a kocsmákból kiszállingózó férfiakat, egy darabon bevilágította a kantárosfazekakban tejet lötyögtetve hazafele igyekvő gyerekek útját.

Na, most már bemegyünk, mert késő is van, meg hideg is már az este, mondta a középső s azzal ölébe vette a töklámpást. Holnap majd felvágjuk, s odaadjuk a disznóknak. Azzal kifújta a gyertyát.

De a töklámpást már nem érdekelte semmi. Sem az, hogy megeszik, sem az, hogy disznó eszi meg, de még csak az sem, hogy hogy is néz ki vajon az a disznó. Úgy érezte, ezért az estéért érdemes volt élnie. Annyi szeretetben, élményben és ragyogásban volt része, mint amennyi száz más, közönséges, nem töklámpás töknek együttvéve egy egész életen át nem jut. Amikor meggyújtották benne a gyertyát, lelket kapott, töklámpás lelket, s most, hogy kioltották benne a lángocskát, lelke is és egész élete elszállt az eloltott gyertya fényével, füstjével, illatával. Az összefaricskált, gyufafogakkal tűzdelt tök már nem ő volt, hiszen ő igazából már örökre töklámpáslélek maradt s szél barátja szárnyain felszállt valahová, a kevély csillagok közé, talán egy kis játékot, gyermekkacagást, gyertyaláng meleget vinni a hideg messzeségbe.

Edo Gergely

Köszönjük a mesét!

A szikla és a víz

Egyszer nagyon régen a víz elhatározta, hogy meghódítja a világot. Ő lesz az ura hegyeknek, és réteknek. Mindenki csak neki szolgál, és az emberek rettegnek tőle.

Kicsike erecske volt, amikor elindult tervét megvalósítani. A környék fái csak nevettek rajta.

- Hogyan tudná ez a kis vízér meghódítani a világot? – mondogatták összedugva lombkoronáikat, és megvetően néztek utána, amit eltűnt a dombok között.

A domb másik oldalán már egy vígan csörgedező patak bukkant elő, és a kövek közt nagyot csobbanva ficánkolt. Harsány hangon mondogatta:

- Meghódítom a világot. Én leszek a világ ura. Ti is a szolgáim lesznek – kiáltott oda a patak fölé behajló ágakon kuporgó madaraknak.

Amikor ezt azok meghallották, úgy elnevették magukat, hogy majdnem leestek a fáról. A víz rájuk se nézett, csak könyörtelenül ment tovább. Sokáig kanyargott erdőn, mezőn keresztül. Mindenhol kinevették, gúnyos szavakkal illeték a nagyravágyó terve miatt. Senki sem hitt neki. Ugyan, hogyan tudna ez a kicsi patak a világ ura lenni? Elég egy puccok túrás és a víz már nem is tud tovább folyni.

De nem adta fel. Kitartóan haladt tovább, és a hosszú út alatt egyre szélesebb lett. Végül már egy szép folyó vált belőle. Mindkét partja mellett falvak és városok nőttek ki a földből. Embereknek munkát adott, és táplálékkal látta el őket. Látszólag mindenki boldog volt, és áldotta folyót.

Aztán egyik nap a békés víztömeg megbokrosodott. Hullámai ijesztően ostromolni kezdték a partot, sőt néhol át is csapott rajta. Mindenki aggodva nézte, vajon a gát ellenáll-e a hatalmas hullámoknak. Hiába volt minden kérlelés, az ár egyre dühödten ostromolta azt. Aki csak tudott, menekült a folyótól, mert sejthető volt, hogy a víz egy nap átszakítja a gátat, és maga előtt lerombol mindent, ami csak az útjába került.

Nem volt, aki megállította volna a vizet, mind nagyobb területeket borított be, és vigyorogva zúgta: „Én vagyok a világ ura.”

De egy valamiről megfeledkezett. Távol lent a völgyben volt egy hatalmas szikla. Olyan nagy volt, amilyent még ember nem látott. Kemény gránitból volt, és büszkén hirdette, nem fél senkitől, és képes megküzdeni mindenkivel.

A víz remélte, hogy sikerül elsöpörnie a sziklát, mint egy száraz falevelet. Elég erősnek érezte magát, hogy tettét véghezvigye.  Ha ezt a hatalmas sziklát is legyőzi, akkor tényleg a világura lesz, és mindenki csak őt fogja szolgálni.

Mindketten felkészültek a nagy küzdelemre.

A víz gőgösen terpeszkedett a medrében, és ijesztő nagy, sötét hullámokat indított a szikla felé.

- Nyiss utat nekem, mert összetörlek! – üvöltötte a víz.

A szikla meg sem mozdult, és némán tűrte a sértegetéseket. A hullámok nem bírták megrepeszteni. Hiába kezdett a víz újabb és újabb támadásokat, a gránitszikla mozdulatlanul állta a sarat.

Sokáig tartott a víz és a szikla háborúja. Már rég feljöttek az égre a csillagok, de a dühös folyam előtt nem nyílt meg az út. Reggelre minden ereje elfogyott, és be kellett látnia, hogy a sziklát nem tudja legyőzni. Mégsem lesz a világ ura. Egy hatalmas, gránitszikla megállította, és bármennyire is szerette volna, nem mehet tovább, itt kell rostokolnia az idők végezetéig. Amikor reggel a Nap bearanyozta sugaraival a vidéket, a víz még egyszer megpróbálta a lehetetlent, de a hullámai már nagyon gyöngék voltak, és csak gyengén nyaldosták a sziklát.

A sok víz összegyűjt, és a völgyben éjjel született egy csodás tó, a környéken lakó emberek nagy meglepetésére.

Egyik nyárvégi nap a tónál sétáltam, és váratlanul arra lettem figyelmes, hogy a víz halk csobogással kérlelte a sziklát:

- Kérlek, engedj az utamra! Úgy szeretnék nyargalászni a síkságon, ahol színes virágok nyílnak.

De a szikla hajthatatlan maradt, mert jól tudta, ha csak egy kicsit is enged a víznek, akkor az újból elszabadul, és elpusztítja a tókörnyéki falvakat és városokat. Jobb, ha valaki féken tartja, és vigyáz a békére és a nyugalomra.

Apáti Kovács Béla meséje

Köszönjük!

Az erdészlak ajándéka

Egyszer volt, hol nem volt, Meseország határán innen, a Bükk hegységen túl, élt egyszer egy kislány. Eszternek hívták, és az erdészházban élt szüleivel egy erdőkkel körülvett tisztáson.

Édesapja minden nap kora reggel elindult, és megnézte, hogy minden rendben van-e a környéken. Ismerte a fákat, feltűnt neki, ha megkérdezése nélkül kivágtak belőle. Figyelte az állatok életét és a szokásait. Ha sérült vadat talált, akkor segítséget hívott, vagy igyekezett bekötözni a sebét. Az árván maradt kicsinyeket hazavitte és a feleségével és kislányával együtt felnevelték. Gyógyulásuk után újra visszaengedték őket a vadonba. Az édesanya otthon dolgozott a ház körül: főzött, mosott, takarított és segített az állatok gondozásában. Ezenkívül volt még egy fontos feladata: kora tavasztól késő őszig járta az erdőt és gyűjtötte a gyógynövényeket. Ritkán mentek orvoshoz, mert ha néha napján megbetegedtek, az anyuka tudta, hogy milyen főzettel lehet meggyógyítani. Sokan jöttek hozzá a környező falvakból is segítségért, és ő senkit sem engedett el üres kézzel.

Így éldegéltek hármasban, boldogságban és szeretetben. Eszter már kicsi korától elkísérte anyukáját útjain, így ő is megtanulta a fák és füvek hasznos tulajdonságait. Az apukájának is segített eleséget osztani az etetőknél. Nem kerülte el figyelmét a madarak élelemmel való ellátása sem. Szerették a fák, a növények és az állatok.  Az erdő volt az igazi otthona.

Egyszer azonban változás történt az életében. Alig múlt hét éves, mikor az apukája beíratta az iskolába. Minden reggel elkísérték a szülei és délután mentek érte. Sok új dologgal kellett megismerkednie. Élvezte a tanulást, örült az új barátainak is. Volt azonban néhány gyerek, akik sok szomorúságot okoztak neki. Csúfolták azért, mert nem a legdivatosabb ruhát hordta, esőben sokszor gumicsizmát kellett húznia. Szeretett volna velük is jóba lenni, ezért meghívta az egész osztályt vendégségbe, az erdészlakba. Eléjük ment és útközben mesélt az őszi erdő életéről. A legtöbben figyelmesen hallgatták, de néhányan kinevették. Hangosan kiabáltak és lökdösődtek. A zajtól az állatok elmenekültek, a virágokat pedig letaposták. Hiába kérte őket a kislány, annál jobban rendetlenkedtek. Azért is szétszórták a csokipapírt és tépkedték a fák leveleit. A házban már terített asztal várta őket sok-sok vadon termő finomsággal. Elámultak rajta, milyen sok étel készíthető, amit eddig még nem is kóstoltak. Evés után a tisztáson játszani kezdtek. Nagyon gyorsan elröpült a délután és az erdész hazakísérte őket.

Teltek-múltak a napok. A gyerekek sokat beszélgettek az erdészlakban töltött délutánról. November végén Eszter nagy örömmel érkezett az iskolába. Elmesélte, hogy náluk van a Mikulás, mert a hosszú út után az erdészlakban pihen meg. Mindenki fellelkesült és személyesen szerették volna a kívánságot tartalmazó levelüket átadni neki. Másnap, tanítás után valamennyien hazakísérték a kislányt. A legjobb dolog az volt, hogy senki sem rendetlenkedett. Tudták, hogy az erdészlakba az mehet, aki betartja az erdő szabályait. A jó öreg Mikulás már nagy szeretettel várta őket. Megígérte, hogy igyekszik teljesíteni a kívánságukat. Igen ám, de titokban követte őket egy fiú a másik osztályból. Nem mert szólni, hogy ő is csatlakozna hozzájuk. Amikor a többiek bementek, ő kint maradt a Mikulás rénszarvasainál. Simogatni kezdte őket.  A fiú egy zacskó chipset hozott magával, ebből eszegetett. Megkínálta vele a rénszarvasokat is. Sosem ettek ilyet, nagyon ízlett nekik. Addig-addig kóstolgatták, míg elfogyott az összes. Sajnos, az igazi baj ezután történt. Az állatok rosszul lettek és vadul tombolni kezdtek. A fiú megijedt és elszaladt. A Mikulás is kifutott a házból, de nem tudta, hogy mi történt a segítőivel. A gyerekek nagyon megijedtek, hogyan jut el hozzájuk az ajándék. Kérlelték Esztert, hogy mindenképpen gyógyítsa meg a rénszarvasokat.  A kislány az anyukájával együtt nekilátott a munkához. Megtalálták a chipses zacskót, így már rögtön kitalálták, hogy mi okozta a bajt. A szárított gyógyfüvekből készített főzettel itatgatták a torkos állatokat. Eszter éjszakára is mellettük maradt, hogy ne hagyja cserben a társait.

Harmadnapra a szarvasok meggyógyultak és indulásra készen álltak a ház előtt. Minden gyerek boldog volt, és örömmel tisztogatta csizmáját, mert tudta, hogy most már biztosan megérkezik az ajándék.

Csányi Eszter meséje

Nagyon köszönjük a mesét!

Apa és az őzgida

Egyszer volt, hol nem volt, a Balatonon innen, a Dunán túl, a bükkös és tölgyes erdők lábánál volt egy kis falu. Ott élt Hanna és Bálint a szüleivel.

A gyerekek apukája hivatásos vadászként dolgozott.

Karácsony közeledett, mikor egy szép, havas téli estén apa izgatottan hívta ki a családját az udvarra. Odakint az autó platóján egy riadt szemű őzike feküdt.

Hanna és Bálint kíváncsian kérdezgették hogyan maradt árván az aprócska őz.

-Sajnos elpusztult az anyukája. Mostantól nekünk kell gondját viselnünk, míg meg nem erősödik- válaszolta édesapa.

Megetették, megitatták a kis jövevényt. Nagyon gyenge volt még, hamar elbóbiskolt a szalmából készített kuckójában.

Aznap este a gyerekek nagyon izgatottak voltak. Apjukat faggatták, hogy miért ő hozta haza az őzikét.

Apa a kandalló mellé ült, magához vonta gyermekeit és mesélni kezdett:

- Már kisgyerekként szerettem a természetet, s aztán felnőtt koromban valóra vált az álmom. Hivatásos vadász lettem. Mikor még zöldfülű kezdő voltam sokat csodálkoztam azon, hogy mennyi munka van az erdőn.

Nyáron a nagy melegben az állatok itatásáról kell gondoskodni. Itatókat, dagonyákat létesítünk. Megtisztítjuk a forrásokat, ha sok bennük a hulladék.

Ősszel is akad feladat, hiszen kísérni kell a vendégvadászokat. Ezen túl az a legfontosabb dolgunk, hogy a vadállomány létszámát fenntartsuk. A túlszaporodás sem jó, de az is nagyon veszélyes, ha az állomány létszáma túlságosan leapad.

Télen van csak igazán sok dolgunk. Etetni kell az éhező állatállományt. A legkisebbeket éppúgy, mint a nagyobbacskákat. Silót, kukoricát, répát, tápot és sót hordunk minden etetőbe. Enélkül a segítség nélkül sok szarvas, őz, vaddisznó elpusztulna a kemény hidegben.

Ahogy kitavaszodik leseket, kerítéseket, etetőket javítunk, amik az év során megrongálódtak.

Nem könnyű feladat, hiszen az időjárás gyakran megnehezíti a dolgunkat. Tudjátok, az erdőben nincsenek aszfalt utak. Néha derékig érő hófúvások állják utunkat, de mi nem hátrálhatunk meg.

A beteg állatokat is ellátjuk, ha idejében rájuk akadunk. Megesik, hogy csapdából kell kiszabadítani egyiküket-másikukat. Őket aztán meg kell gyógyítani mielőtt ismét szabadon engedhetjük. A mi kis őzikénk anyját is orrvadászok ölték meg hurokkal. Ellenük is fel kell lépnünk. Nos, ez a mi dolgunk.

Szeretném, ha ti is segítenétek nekem ebben, amit csak tudtok. Leginkább abban, hogy gyakran meséltek a barátaitoknak arról a munkáról, amit apátok végez.

          Telt-múlt az idő, az őzike napról-napra erősödött. Karácsonykor már vígan ugrándozott az udvaron. Hannának és Bálintnak ez volt a legszebb ajándék. Szomorúak voltak, hiszen tudták, hogy hamar eljön az az idő, mikor az őzike visszatér igazi otthonába.

Egy szép napsütéses téli délelőtt együtt vitték el kis vendégüket az erdőbe.

Nagyokat szökellve tűnt el a fák között, vissza-visszanézve a gyerekekre.

Jó néhány év eltelt azóta, hogy a megmentett őzsuta visszatért élőhelyére, de a gyerekek nem felejtették el őt azóta sem.

KRISTYÁN FANNI   5. osztályos

SÜMEGCSEHI, Fazekas József Általános Iskola

Erdei vitaminok

             Nelli és Magdi ikerlányok voltak. Így együtt jártak óvodába, majd iskolába is. Édesapjuk nem élt velük, amióta szüleik elváltak. Látni is csak néha, Karácsony táján látták, akkor valószínű megszólalt a lelkiismerete. Édesanyjuk egyedül nevelte őket. Sokat dolgozott, délutánonként rohant a munkából a napközibe a lányokért. Ha valami alkalmi munka akadt, akkor a harmadikos lányokat, gyakran hagyta egyedül.

            Többször sírt, hogy az apjuk megint nem fizetett, de egy idő után, már nem is, mert arra a pénzre számítani, a havi kifizetéseknél. Szóval elég szűkösen éltek. A lányok tisztán, rendes ruhákban jártak az iskolába. A napköziben mindennap főtt ételt ettek, otthon meg azt, ami éppen volt. Hétvégén, pedig együtt főztek, sütöttek az anyukájukkal, akit nagyon szerettek.

Egyik kora őszi napon, az osztály orvosi vizsgálatra ment. Egyenként bementek, és megvizsgálták, megmérték őket, majd néhány kérdést tettek fel a táplálkozási szokásaikról. Nelli, és Magdi, ragaszkodtak hozzá, hogy együtt mehessenek be az orvosi szobába.

-  Na jó, nem bánom! Menjetek! - Mondta a meggyőzött tanító néni. Tudta, hogy mindig, mindenhova együtt szoktak menni, nagyon ragaszkodtak egymáshoz. Ha valamelyikük nem tudott valamit, akkor is igyekeztek összetartva kimagyarázni a dolgot.

-   Ti következtek! - Szólt az asszisztens.

-   Csókolom, doktor bácsi! - Köszöntek egyszerre, szívélyesen. Megvizsgálta, majd megmérték őket.

-   Kicsit lehetnétek erősebbek! - Mondta hangosan a megállapítását az orvos.

-   Milyen vitaminokat, gyümölcsöket szoktatok enni?

-   Hááát, a mama gyakran vesz almát.

-  És citromot is szokott a teába, de sokféle teát iszunk, amikbe csak mézet rakunk, mert gyakran           fogyasztunk saját szedésű gyógyteát. Meg néha narancsot is kapunk. - Tette hozzá Magdi.

-  Ha az édesanyátok ilyen jól ismeri a gyógynövényeket, akkor azt is tudnia kell, hogy rengeteg más erdei vitamin is van! Hívjátok fel rá a figyelmét! - Ajánlotta a doktor bácsi.

Délután, a lányok elmentek a könyvtárba, és találtak egy olyan című könyvet, hogy: ”Erdő-mező gyümölcsei”.

Megörültek, és mindjárt kivették. Néhányat már ismertek, és azt is tudták, hogy hol lehet olyat találni, ami az autók kipufogó füstjétől is távol van.

Szép, napos, őszi délután volt, a mama dolgozott, fogták a kosarat, és néhány nylont, hogy meglepik az édesanyjukat.

Elmentek, a már ismert mezőre. Elsőként, néhány pirosan mosolygó csipkebokor tűnt szembe. Tüstént nekiláttak, hogy szedjenek belőle, hiszen azt írta a könyv, rengeteg C vitamint tartalmaz, és teát, szörpöt, lekvárt is lehet belőle készíteni. De a szúrós ágak miatt, nehezen tudták szedni. Hamar megunták. Összeöntötték, azért, egy uzsonnás tasak tele lett vele.

Aztán egy szépen vöröslő galagonyabokrot pillantottak meg. Olyat már szedtek teának. Ahogy igyekeztek közelebb, szederindákba akadt a lábuk.

-    Földiszeder! Itt földiszeder is szokott lenni!

-  Igen, csak már elérett. Majd nyáron eljövünk és szedünk! - Mondta Nelli, miközben az indákat nézegetve, mást is felfedezett.

-    Ide süss, mennyi eperlevél van erre! Tudod, azt egyszer már találtunk a másik irányban!

-  Igen, emlékszem, az, nagyon finom volt! - Válaszolta Magdi, aki már nyúlt is a galagonya bogyók után. Majd kökénybokrok éretlen gyümölcsén akadt meg a szemük. Közelebb mentek.

-   Azt írja a könyv, hogy csak a fagyok után lesz érett! - Olvasta fel, hangosan Magdi.

-   Hű, ennek a bokornak, a levele is szúrós!

-   Akkor, az a som! Ni, még egy kevés akad rajta! - Ugrált Nelli örömében.

-   Azt írja, hogy nagyon finom sütit készíthetünk a lekvárjával.

Nekiestek, és ami még nem volt lefolyva, ameddig csak elérték, leszedték.

 -   Hű, de klassz! Két zacskó tele van, és még ez is félig lett! - Állapította meg    elégedetten Nelli.

- Odanézz! Milyen gyönyörű színes levelek vannak az erdő szélén! Vigyünk belőle haza is egy csokorral, meg az osztályba is!

-   Jó, menjünk!

-   De szép, nézd, mint a rizs, csak lila! - Kiáltotta örömében Magdi.

-   Törjünk róla ágat a csokorba!

-   Vigyázz, mert tövises, óvatosan!

A két kislány alig tudta hazacipelni a két őszi csokrétát, és a vitaminokat tartalmazó gyümölcsöt. A mama megdorgálta őket, amiért egyedül elmentek, de örült a gyümölcsöknek. Mindjárt készítettek egy galagonyás csipketeát. Majd megtisztítva, tálcán szárítottak belőlük. A többi csipkéből, néhány üveg szörp is készült. De a legnagyobb sikert, a somlekváros kenyér, és a hétvégi süti, aratta.

A vázában ott díszelgett a szép őszi csokor. Az iskolában a tanító néni is megkérdezte, hogy ki vitte a gyönyörű színekben viruló ágakat, majd megdicsérte a két ügyes kislányt.

Szabóné Anna meséje
Köszönjük Anna!

A virágok piciny lakói

Kati a nagyszüleinél töltötte a napot. Szép idő volt, felhők csak ritkán takarták el ragyogó kék eget. Kati a szőnyegen hevert a kis ház tornácán és épp a nyakláncában gyönyörködött, melyet a kertből szedett gyermekláncfűből fűzött magának. Úgy gondolta, egy karkötőt is kellene készítenie hozzá, sőt a nagyinak is csinálhatna egyet. A szúnyoghálós ajtón keresztül a nyári konyhából finom ételek illatát hozta felé a szellő. Kati ebből már tudta, hogy nemsoká kész az ebéd. Ilyenkor mindig ő szólt a nagypapájának, hogy hagyja abba a munkát és jöjjön, mert a nagyi finom étellel várja őket. El is indult a kertbe, ahol a nagypapa éppen a rózsabokrok között keresgélt.

- Nagypapa vigyázz! – kiáltott Kati. A rózsának tövise van, és ha megszúr az nagyon fog fájni!

- Drága gyermekem, tudom én azt! – szólt a nagypapa. Nem is akarom magam felsérteni velük, csak kihúzom a tövek közül a gyomokat. Tudod Kincsem, ha ezek a gyomok megnőnek, nagyobbak lesznek, mint a rózsák, és nem láthatjuk tőlük ezeket a gyönyörű virágokat.

- Nagypapa! Nézd mit csináltam! – mutatta Kati serényen virágokból fűzött nyakláncát.

Nagypapája megdícsérte amiért ilyen szépet készített.

A rózsákra nézve Katinak hirtelen eszébe jutott, hogyan lehetne a fűzért még szebbé tenni. Szüksége van hozzá a rózsabokor egy virágára. Attól aztán bámulatos lenne ékszere!

- Papi! Adsz nekem egy rózsát? Csak a virágát! Befűzném a nyakláncomba, hogy mégszebb legyen!- kérlelte nagypapáját Kati.

- Ej, kicsi lány! Rózsát nem adhatok neked! Levághatnám ugyan a tövisei nélkül is, így nem sérülnél meg tőle, de sajnos nem tehetem! Mi lenne azokkal, akik a rózsa virágában laknak!

Kati megszeppenve nézett, mire nagypapája megfogta a kezét és elsétált vele a kert melletti fapadig, mely egy nagy diófa alatt állt. Leültette őt a kellemes, hűs árnyékban, és mesélni kezdett.

- Mondd csak Katika! Láttál te már virágtündért?- kérdezte a nagypapa kíváncsian.

Kati tágra nyílt szemekkel figyelt, aztán a fejét rázta, hogy ő bizony nem látott még semmiféle tündért.

- Ej Katika! Talán nem figyeltél eléggé! Ők ugyanúgy néznek ki mint te, csak akkorák, hogy elférnek egy rózsában is, és tudnak repülni, mivel szárnyaik vannak. De lehetnek még apróbbak! Olyan igazán icike-picikék mint egy kis bogár! A legtöbb virágban van ilyen tündér. Talán nem is egy! Egy rózsában, vagy tulipánban akár egész családok elférnek! Csodálkozom, hogy te nem találkoztál velük mikor a nyakláncodhoz gyűjtöttél virágokat! Én bizony már kilestem néhányat! – suttogta a nagypapa, s huncutan kacsintott.

- Kati csodálkozva nézett a nyakában lógó fűzérre, talán kipottyan belőle egy picike tündér, de nem látott semmit.

A nagypapa folytatta.

- Lehet, hogy azok a tündérek akik a nyakadban lévő virágokban laktak, épp nem voltak otthon. Képzeld csak el! Repülnek haza, és nem találják az otthonukat!

Kati már kezdte rosszul érezni magát a tettétől, és az járt a fejében, hogy többé soha nem szed le egyetlen virágot sem. Végül elgondolkodott és megszólalt:

- Papi! De hát te is levágod a virágokat mikor a nagyinak viszel egy csokorral!- érvelt Kati hangosan.

- Igen Kicsim! De én alaposan megnézem, lakik-e bennük valaki! A tündérek is tudják, hol élhetnek biztonságban, ezért olyan helyekre költöznek, ahol nem tépik le a virágokat! Például a mi rózsabokraink közé, vagy a mezők, erdők virágaiba, ahol kevés ember él.

-Papi! És ha nekem is lesz egy kertem, ahol nem tépem le a virágokat akkor oda is költöznek majd virágtündérek?- kérdezte Kati.

- Ha eléggé biztonságban érzik majd magukat nálad, bizony nagy rá az esély! - szólt a nagypapa mosolyogva.

A kis ház felől harsány kiáltás hallatszott.

- Kész az ebéd! Gyertek gyorsan!

Ez bizony a nagyi hangja volt.

Míg Kati a nagypapájával kézen fogva a ház felé sétált arra gondolt, lesz majd egy nagy-nagy virágos kertje, és annyi tündér lakhat majd nála, amennyi csak akar.

Vége

Gellért Tímea meséjét köszönjük

Földlakók és a környezetvédelem

    Egyszer a Föld nevű bolygótól több milliárd kilométerre egy Gesztipusz nevű égitesten biológia óra vette kezdetét.

    - Na, űrlakócskák, a mai napon nem felelünk. (Minden nebulónak nagy kő esett le a szíve helyén lévő chipről). Helyette a földön élő teremtmények környezetvédelméről beszélünk.

    - Mit tesznek a környezetvédelemért? – kérdezi Zöldplatty Tanárnő.

    - Valamilyen kétkerekű járművel járnak – válaszolta a hátul ülő Cimker.

    - Cimker, az a bicikli – mondta neki Tukucs.

    - Csöndet kérek! – emelte fel hangját az oktató – akkor figyelem, kezdjük írni a füzetbe:

    - Kétféle szmogot ismerünk, a londonit és a los angelesit. Az autók kipufogója által levegőbe jutott anyagok: szén-monoxid, szénhidrogén, nitrogén-oxidok. Az ózonpajzson lyukak keletkeztek – diktálta Zöldplatty.

    - De unalmas – ásított Tukucs.

    - Az ám – válaszolták sóhajtozva többen is.

    - Beszédet hallok? – kérdezte a Tanárnő - na, úgy látom nem figyeltek. Akkor nézzetek meg egy prezentációt, de aki nem jegyzetel, az azonnal megy Álmoska Igazgató Úrhoz!

    Egész csönd lett az osztályban. Zöldplatty bekapcsolta a giguszkópot (Földiül ez laptopot jelent). Az egész termet egy nagy fekete Naprendszer világította be. Ez olyan élményt keltett, mint a földieknek egy planetáriumban ülni.

   A Föld. Több milliárdan élnek itt – mondja a mesélő - egy bolygó, amelyen a világegyetem egyik, ha nem a legprimitívebb élőlénye, az ember az úr. Ez az élőlény sokféle jó, illetve rossz tettel járult hozzá a fejlődéshez. Feltalálta az autót, amellyel a menetidőt remekül csökkentette. A benzinszörnyeteg használatáért viszont hatalmas árat kellett fizetniük. Kialakult a szmog, amely ellen nincs menekvés. Több millióan halhatnak meg, csak azért, mert pár embernek nincs kedve a sarkát koptatni. Nemcsak a gépsárkányok miatt kerültek mérgező gázok a légkörbe. Például itt van a lakások fűtése. Gyenge minőségű szenek esetén szénfüst, szén-dioxid kerül a levegőbe. Aztán ott van az ipar. Hányféle ipari üzem van a Földön? Megmondom, több, mint ahány seguszkánk van. (A seguszka a Gesztipusz pénzneme, tudni kell, hogy a gesztipusziak a világegyetem leggazdagabb élőlényei).

    - Mikor ér már véget ez az óra? – kérdezte Tukucs.

    - Még 12 perc – válaszolta Cimker.

    - Azért a természet se volt rest – folytatta a narrátor - magas légköri nyomásokból évmilliók alatt kialakult egy úgynevezett ózonréteg. A földiek megállapították, hogy ez körülbelül 18-25 km magasan „fekszik”. Ez az ultraibolya sugárzástól óvja a Földet. A gépszörnyek, az ipari üzemek, a lakások fűtése miatt viszont jelentős mértékben elvékonyodott. Az ózonpajzs elvékonyodása az emberre is veszélyt jelent. Többféle betegséget is okozhat, ilyen például a bőrrák.  A bőrrák egy nagyon alattomos, fájdalommal járó, gyógyíthatatlan elváltozás a bőrön.

    Tukucs és a többi nebuló örömére megszólalt a lézeres csengő. El sem lehetett képzelni micsoda tömeges tülekedés kezdődött. Mindenki elindult a menza felé. Hősünk ebéd után még kicsit gömblabdázott, majd hazafelé igyekezett. Otthon anyukája és testvére várta.

    - Milyen napod volt? – kérdezte Tukucs mama.

    - Jó. Kaptam ma egy ötöst fizikából. De a mai nap csúcspontja a biológia óra volt – felelte Tukucs.

    - Már megint mi történt azon a bizonyos órán? – hangzott el egy újabb kérdés.

    - Lehet, hogy a meg fogsz lepődni, de tetszett. Zöldplatty Tanárnő vetített egy prezentációt egy érdekes élőlényről, az emberről. Tudtad, hogy akár a háztartásokból származó káros anyagok is globális problémákat okozhatnak? Az egyre több tüzelőanyag használata megnöveli a levegő szén-dioxid tartalmát, amelynek aránya így egyre nagyobb a légkörben. Így alakult ki az üvegházhatás, ami melegebben tartja az emberek bolygóját a kelleténél. A földlakóknak éghajlatváltozástól kell szenvedniük, és Zöldplatty Tanárnő mondta, hogy a globális felmelegedés is érezhető – mesélte el az órán hallottakat Tukucs.

    - A Tanárnő beszélt a szelektív hulladékgyűjtés fontosságáról? – kérdezte Tukucs anyukája.

    - Miről?! – értetlenkedett az űrlakócska.

    - Gondoltam, hogy elkerülte a figyelmedet, hogy a mi udvarunkon is három szemetesláda van. Az egyikbe a papírt, a másikba a műanyag hulladékot a harmadik kukába pedig az üveget gyűjtjük. Így segítve a különböző anyagok újrahasznosítását. Látod kisfiam, kivehetnéd a részedet a házimunkákból, légy szíves vidd ki a szemetet!

    - Jól van, de utána tanulnom kell, mert holnap valaki felelni fog az órán hallottakból.

    Tukucs szorgalmasan megtanulta a tananyagot, és másnap egy kiváló felelettel büszkélkedtetett.

    Az osztály minden tagja érdeklődéssel hallgatta a beszámolót. A Gesztipusz Gimnázium tanulói egy életre megjegyezték, hogy a Földön a környezetvédelem az egyik legfontosabb dolog. Érdemes lenne több figyelmet fordítani a kérdésre, mert bármikor felütheti fejét Gesztipuszon is hasonló probléma.

                                                                                                   Bozóki Domonkosnak köszönjük a mesét!

Kandúr bandi

            Élt régen egy kicsiny falucska szélén egy kislány, Marinának hívták.

Marina jószívű, szerető gyermek volt.  Akkoriban még egyszerű életet éltek az emberek, így hát ő  is inkább csak otthon vagy az utcán játszott a többi gyermekkel  együtt. Tiszta szíve sokszor elszorult, amikor fiú pajtásai ártatlan verébfiókákat szedtek ki a madárfészekből, vagy pillangók szárnyát tépték ki  pusztán szórakozásból. Ilyenkor riadtan elmenekült tőlük. Hát még ha lebéklyózott kutyát látott láncon! Nem értette miért így kell ennek lennie, az emberek miért nem tudják más élőlény szenvedését, fájdalmát átérezni?

Fájó szívvel többnyire az utcájuk végén elterülő nagy vadvirágos rétre menekült, itt lassan elfeledte bánatát. Megvígasztalták a színes, illatos mezei növények. Egytől egyig mindet ismerte már, mind a barátai voltak. Némelyik virágnak égszínkék szirmai voltak, másiknak tátika, a harmadik sok-sok apró rezgő fehér bimbót növesztett. Szépen bólogattak fejecskéjükkel. A nagyobb virágúak büszkén illegették magukat, a kicsik szerényen meghúzódtak. Mire mindet végigsimogatta, becézgette, szomorúsága elillant. Sok- sok délután telt így el, Marina fájó szíve enyhülést talált.

            Egyszer aztán a házuk udvarába, ahol éltek, egy piszkos, sovány, ronda macska vetődött. Eltelt néhány nap, de a cica maradt. Már nem volt kölyök, de éppen felnőtt sem, gondatlan, kivert jószágnak tűnt.

            -No gyere, nem kellesz senkinek, hát legyél az én cicám! – szólt a kislány az állathoz. -Jó leszel te nekem, majd ketten megvígasztaljuk egymást! A neved pedig legyen Kandúr Bandi!

            Így is történt. Marina szülei megengedték, hogy megtartsák a jószágot, így hát  az otthonra lelt. Lassacskán a sok-sok bátorító simogatás, becézés hatására  elkezdett enni is, a szőre is kitisztult.

            Peregtek tovább a hétköznapok, elmúlt a tél is. Egy kora tavaszi napon nem jött meg este felé Kandúr Bandi, ahogy szokott. Másnap sem, harmadap sem került elő. A család miden pillanatban várta, keresték is a környéken, hiszen megszokták már és szerették is. Szépen fejlődött, hálás jószág volt.

            Pár nap múlva előkerült. Nagy volt ám a baj! A bőre felhasadt mélyen egész végig a hasán! Majdnem kilátszott a belső része. Hogy történt, mi történt csak találgatni lehetett.

            A nagy ijedtség után Marina édesanyja tért magához először. Bizony tűvel és cérnával egész egyszerűen összevarrta a nyílást a bőrön. Csodák csodájára a macska hagyta, tűrte. Talán mert nem felejtette el, hogy itt befogadták, szerették, ki tudja? Napokig lesték, várták túléli-e a „műtétet”.

            Csúnya, nagy volt a seb, mégis reménykedtek. Lassan- lassan múltak a napok és lám a cica gyógyulni kezdett. Minden nap, amit megélt a reményt táplálta. Végül aztán felépült, megmaradt.

            Sok- sok időt töltöttek még együtt Marina és Kandúr Bandi. A kislány fáradhatatlanul simogatta, beszélt hozzá, bánatát, örömét elmondta neki. A macska pedig hallgatta,figyelt  nagy, okos hálás szemmel és bizonnyal mindenben egyetértett kis gazdasszonyával.

            Marina sosem feledte el gyermekkora szép napjait. Később is felnőtt korában, ha szívét elszomorította az emberek gonoszsága éjszaka a  nagy virágos rétről álmodott. Tenyerén érezte a virágszirmok selymességét, puhaságát, orrában illatuk  tisztaságát. Ez adott erőt neki, hogy szíve is tiszta és jó maradjon az élete minden napján. 

Frast Marianna meséje

Köszönjük