Kandúr bandi

            Élt régen egy kicsiny falucska szélén egy kislány, Marinának hívták.

Marina jószívű, szerető gyermek volt.  Akkoriban még egyszerű életet éltek az emberek, így hát ő  is inkább csak otthon vagy az utcán játszott a többi gyermekkel  együtt. Tiszta szíve sokszor elszorult, amikor fiú pajtásai ártatlan verébfiókákat szedtek ki a madárfészekből, vagy pillangók szárnyát tépték ki  pusztán szórakozásból. Ilyenkor riadtan elmenekült tőlük. Hát még ha lebéklyózott kutyát látott láncon! Nem értette miért így kell ennek lennie, az emberek miért nem tudják más élőlény szenvedését, fájdalmát átérezni?

Fájó szívvel többnyire az utcájuk végén elterülő nagy vadvirágos rétre menekült, itt lassan elfeledte bánatát. Megvígasztalták a színes, illatos mezei növények. Egytől egyig mindet ismerte már, mind a barátai voltak. Némelyik virágnak égszínkék szirmai voltak, másiknak tátika, a harmadik sok-sok apró rezgő fehér bimbót növesztett. Szépen bólogattak fejecskéjükkel. A nagyobb virágúak büszkén illegették magukat, a kicsik szerényen meghúzódtak. Mire mindet végigsimogatta, becézgette, szomorúsága elillant. Sok- sok délután telt így el, Marina fájó szíve enyhülést talált.

            Egyszer aztán a házuk udvarába, ahol éltek, egy piszkos, sovány, ronda macska vetődött. Eltelt néhány nap, de a cica maradt. Már nem volt kölyök, de éppen felnőtt sem, gondatlan, kivert jószágnak tűnt.

            -No gyere, nem kellesz senkinek, hát legyél az én cicám! – szólt a kislány az állathoz. -Jó leszel te nekem, majd ketten megvígasztaljuk egymást! A neved pedig legyen Kandúr Bandi!

            Így is történt. Marina szülei megengedték, hogy megtartsák a jószágot, így hát  az otthonra lelt. Lassacskán a sok-sok bátorító simogatás, becézés hatására  elkezdett enni is, a szőre is kitisztult.

            Peregtek tovább a hétköznapok, elmúlt a tél is. Egy kora tavaszi napon nem jött meg este felé Kandúr Bandi, ahogy szokott. Másnap sem, harmadap sem került elő. A család miden pillanatban várta, keresték is a környéken, hiszen megszokták már és szerették is. Szépen fejlődött, hálás jószág volt.

            Pár nap múlva előkerült. Nagy volt ám a baj! A bőre felhasadt mélyen egész végig a hasán! Majdnem kilátszott a belső része. Hogy történt, mi történt csak találgatni lehetett.

            A nagy ijedtség után Marina édesanyja tért magához először. Bizony tűvel és cérnával egész egyszerűen összevarrta a nyílást a bőrön. Csodák csodájára a macska hagyta, tűrte. Talán mert nem felejtette el, hogy itt befogadták, szerették, ki tudja? Napokig lesték, várták túléli-e a „műtétet”.

            Csúnya, nagy volt a seb, mégis reménykedtek. Lassan- lassan múltak a napok és lám a cica gyógyulni kezdett. Minden nap, amit megélt a reményt táplálta. Végül aztán felépült, megmaradt.

            Sok- sok időt töltöttek még együtt Marina és Kandúr Bandi. A kislány fáradhatatlanul simogatta, beszélt hozzá, bánatát, örömét elmondta neki. A macska pedig hallgatta,figyelt  nagy, okos hálás szemmel és bizonnyal mindenben egyetértett kis gazdasszonyával.

            Marina sosem feledte el gyermekkora szép napjait. Később is felnőtt korában, ha szívét elszomorította az emberek gonoszsága éjszaka a  nagy virágos rétről álmodott. Tenyerén érezte a virágszirmok selymességét, puhaságát, orrában illatuk  tisztaságát. Ez adott erőt neki, hogy szíve is tiszta és jó maradjon az élete minden napján. 

Frast Marianna meséje

Köszönjük