Havasszépe

   Élt egyszer egy király és egy királyné, akiknek nem volt gyermekük. Évek múlva végre amikor a királyné egy kislánynak adott életet, meghalt. Az özvegy király bánatát csak szépséges gyermeke enyhítette, akit Havasszépének nevezett el.

   A palota ablakából dús lombú fákra, tarka virágokra nyílt kilátás. Ahogy nőtt, cseperedett a királylány, mind gyakrabban szerzett örömet neki az erdő. A harangvirágok csilingelésükkel odacsalogatták. Jöttére vidám dalba kezdtek a madarak, csak úgy csengett-bongott, zengett tőlük az egész erdő! A királykisasszony jólérezte itt magát, kezéből ettek a szelíd őzek, szarvasok, máskor visszarakta a fészkükből kipottyant madárfiókákat. A tiszta levegőt, árnyat adó erdő nyitva állt minden ember számára a király birodalmában.

   Teltek-múltak az évek. Havasszépe gyönyörű fiatal lánnyá serdült. Szépségének, jóságának híre messze földre eljutott. Jöttek is kérők: grófok, hercegek, szebbnél szebb daliák. De a királylány nem óhajtott feleségül menni egyikhez sem. Mindegyiknek ezt válaszolta:

   -Nem jött még el a férjhez menés ideje, jöjjetek el egy év múlva! Akkor választok közületek férjet, ígérem.

   Ám nem sejthette, hogy a vidám napoknak egy esztendő múlva egyszerre csak végük szakad. A király őrei jelentették, hogy hívatlan vendég, egy hétfejű sárkány döngeti erősen buzogányával a palota kapuját.

   -Eresszétek be, halljuk, mit akar tőlünk!- parancsolta a király.

   A sárkány megállt a trón előtt, és rögvest a dologra tért.

   -Követelem tőled, te király, hogy add hozzám feleségül a leányodat, mert különben elpusztítom az erdőt! Hét napot adok neked. Ha addig nem küldöd el hozzám a királylányt, még a palotádat is lerombolom, hogy kő kövön nem marad, punktum!

   Azzal választ sem várva kirepült az ablakon.

   Még fel sem ocsúdott a király a döbbenettől, a katonák is némán, meredten álltak, amikor belépett a trónterembe Havasszépe.

   -Apám, királyom- szólt csengő hangon a leány-, kérlek, engedd, hogy elmenjek a sárkányhoz! Nem félek a szörnyetegtől, sokkal inkább attól, mi lesz, ha beváltja a fenyegetését.

   -Bátorságodat csodálom, édes egyetlen leányom- válaszolt a király.- Nemes tettre szántad el magadat, hogy megmentsd azokat, akiket leginkább szeretsz. De ellenzem az elhatározásodat, remélem, az önfeláldozásodra nem lesz szükség. Hét nap haladékot adott a hétfejű sárkány, ez idő alatt kieszelek valamit, meglásd!

   Összehívta hát az udvari tudósokat. Három napig törték a fejüket. A harmadik napon kihirdették: aki legyőzi a sárkányt, az számíthat a királylány kezére. De hiába sereglettek mindenfelől a vitézebbnél vitézebb kérők, egyik sem bírta elpusztítani a fenevadat.

   Eltelt még két nap. Ekkor a feldühödött szörnyeteg irtani kezdte az erdőt. Nyögtek, dőltek a fák, elhallgattak a dalos madarak, fészkükben riadtan bújtak anyjuk szárnya alá a fiókák. Elmenekültek az otthonukból ártatlanul kiűzött őzek, szarvasok. A hetedik napra alig maradt élő fa, haldoklott a zengő erdő! Az emberek becsukták házuk ablakait, mert a friss levegő helyett bűz áradt a környék felől.

   Flóra asszony, a tündérek királynője, a virágok és a fák megteremtője ezt már nem tűrhette tovább tétlenül. Hazahívta hát világjáró fiát, Mirtusz királyfit, aki a legbátrabb és legerősebb volt a világon.

   A tündérkirálynő így beszélt fiához:

   -Fiam, méltóképpen neveznek téged legyőzhetetlennek a legvitézebbek között. Menj el, kérlek, a zengő erdőbe, ahol most nagy szükség van rád! Meg kell küzdened a hétfejű sárkánnyal, aki elpusztít mindent, ami a szívemnek kedves: a fákat, a virágokat, de nem kíméli az ott lakó állatokat sem. Az emberek is félnek, rettegnek a sárkánytól, nincs, aki megállítaná e megveszekedett fenevadat. Tüstént indulnod kell, nehogy későn érkezz! Az embereknek, az állatoknak, az összes élőlénynek szüksége van az erdőre, mert az az életet jelenti számukra.

   -Jól van, anyám, a feladatot boldogan vállalom- válaszolta Mirtusz királyfi és indult is nyomban.

   Éppen jókor érkezett a hétfejű várához. Ekkor ért oda Havasszépe is, hogy szomorúan eleget tegyen a sárkány követelésének. A két fiatalnak abban a pillanatban megdobbant a szíve, amint egymást meglátták.

   A sárkány már a kapuban állt. Tüzet okádott és bömbölve rontott a királyfira.

   -Hogy merészelsz idejönni, te senkiházi? Búcsút mondhatsz az életednek, ízzé-porrá zúzlak!

   Mirtusz csöppet sem ijedt meg. Kirántotta a kardját, és egyetlen suhintással levágta mind a hét fejét a szörnyetegnek.

   A szerelmesek boldogan ölelték meg egymást. Egyenesen a király palotájába siettek, ahol még aznap megesküdtek. Egy álló hétig tartott a lakodalom. A következő napon a birodalom lakói összegyűltek, hogy rendbe tegyék az erdőt. A kitépett fák helyébe újakat ültettek. Hamarosan visszaköltöztek az elűzött állatok és benépesítették a rengeteget. Újra madárdaltól zengett az erdő, újra éledt a természet.

   Régi történet ez, amit most elmeséltem nektek. Mirtusz és Havasszépe nem élnek már, de emlékük megmaradt az emberek szívében, akik ma is védik, óvják az üde levegőt és árnyat adó fákat, bokrokat, virágokat. Azóta minden tavasszal a madarak és fák napján ünnep van a zengő erdőben: facsemetéket ültetnek kicsik és nagyok, hogy megmaradjon az utókor számára is az erdő, amely szükséges és életet ad mindenkinek.

Hegedűs Ilona meséje 

Köszönet érte!