Zsuzsuka cserfes, zalai kétéves hölgy volt. Apuja geológus, aki naponta
sok-sok kilométert autózott és gyalogolt, hogy odaérjen a kutatótornyokhoz,
ahol kőolajat kémleltek. A tornyok 50 méter magasak voltak, és úgy voltak
elhelyezve, hogy a föld mélyén, akár 2-3 ezer méterre lent is megtalálják az
ásványkincseket. Így aztán az asztalra kiterített térképeken szépen vonalzóval,
rácspontokban kijelölték a kutak helyét. Utána megnézték, nem került-e a
jelölés egy ház közepére vagy az útkereszteződésbe. Amúgy, ha egy mód volt rá,
követték a kijelölt irányt, és csak annyival tértek ki, hogy a vasmonstrumnak
legyen helye valahol terpesztett lábakkal megállni.
A kutatáson dolgozók, így a geológusok is, ezekhez az építményekhez jártak
munkájukat elvégzendő. Apunak és geológustársainak azonban talán még a
többiekétől is keményebb dolga volt, mert ők naponta nem egy, hanem több kutat
is végiglátogattak. Erdőn-mezőn, hegyen-völgyön, hóban-sárban, szántásban, akár
10-20, egymástól elszórtan épített tornyot is ellenőrizni kellett. Naponta akár
40-50 kilométert is gyalogoltak kúttól kútig.
A tornyok ott,
Göcsejben, ahol Apu az olajat és földgázt kereste, a zalai dombság szelídgesztenyései,
szántóföldek mellett, kies, erdős, szelíd dombhátakon álltak.
Így adódott, hogy Apu mindennap találkozott a természettel.
Apu, bár eredendően városi gyerek volt, és már Apu Apuja sem gyakorolta a
földművelést, mégis a génjeiben hordozta a föld, a természet szeretetét. Nem
tudott úgy elmenni egy szép bokor mellett, hogy szemével végig ne simogassa.
Szerette a csillagokat és az eget nézegetni – ha tehette, hanyatt fekve a magas
fűben. Szívesen hallgatta a madarak énekét, követte a méhek és bogarak röptét,
sőt sokszor fényképezte is őket. Segített a sündisznónak átkelni az úton, és
kimentette a békákat a macskacicók szájából.
Anyu is jóban volt a
kinti világgal, de reálisabban gondolkozó lény lévén, úgy tartotta, hogy a
vadaké az erdő, a kevésbé vad állatoké az udvar és az ólak, a lakás pedig az
övé, és a családjáé. Így aztán Laci póknak ki kellett költözni a sarokból az
erkélyre, és az ajándék-kutyus is lent lakott a ház előtt a saját lakában.
Apuról tudták a
munkatársai, hogy milyen természetbolond. Így aztán, ha sebesült állatot,
apátlan-anyátlan kis árvát találtak, Apuhoz szaladtak vele. Apu pedig hova
tehette volna őket? Hazavitte.
- No, csak amíg
felépül!…
Anyu nem repesett
ugyan az örömtől, amikor megérkezett az első albérlő egy mókus személyében, de
mit volt mit tenni. A mókusnak törött volt a lába. Ilyen állapotban odakünn
biztosan elpusztulna.
Kibéleltek hát egy
kis dobozt vattával, berendezték, lakályossá tették. Közben sínbe tették a
mókus lábát, és beköltöztették a lakásába. A történet jól végződött. A mókus
lába összeforrt. Egy kicsit sántítva, de jól használható lábú állapotban hagyta
el a „kórház”-at néhány hét múlva.
Zsuzsuka szerette a
mókust. Gyakran mellé ült, és elnézte, ahogy a kis állatka két mellső lába közé
fogta a mogyorót, és ügyesen bontogatta. A kislány hamar megtanulta, hogy az
önálló akarat nemcsak az ő privilégiuma. Az állatoknak sem szabad felesleges
korlátokat állítani, és
csak akkor lehet
velük foglalkozni, ha ezt ők is akarják. Ezért Anyunak nem kellett lesni, ha a
kislány a kis állattal töltötte idejét. Ilyenkor a gyerek csendben volt, mert
tudta, megijeszthetné a nagy hang. És hosszasan nyugodtan ült, ami ugyancsak
ritka teljesítmény volt egyébként tőle.
Ezért aztán Anyu nem
haragudott igazán, amikor Apu egy pár bagolykölyökkel ért haza. A két kis
madárnak elpusztult az anyja, és éhesen, lefogyva nyüszögtek a fészekben. Apu
nem sok reményt fűzött az életben maradásukhoz, de a biztos pusztulás
gondolatát nem bírta elviselni. Anyu azért kicsit morgott, mert az állatok
gondozása Zsuzsuka mellett már nem nagyon hiányzott neki. Végül a két
madárfióka mégis jöhetett és maradhatott.
Zsuzsuka úgy
gondolta, ezek is csak állatok, és ha a mókust lehetett nézegetni, sőt néha
picit megsimogatni, akkor a mókus helyett érkezett vendégeket is megszeretgeti.
Legnagyobb megrökönyödésére azonban a madarak felszálltak a szekrény tetejére,
és elbújtak az ott található bőröndök meg dobozok mögé. De úgy elbújtak, hogy a
kislány nem látta egész nap őket. Zsuzsuka eleinte egy kissé még noszogatta
Anyut, hogy ugyan szedje le onnan a magasból a játszótársakat, de aztán
megszokta, hogy ezek a tollas jószágok fütyülnek az ő szeretetére. Egész nap
alszanak. Azt már csak Anyu meséjéből tudta, hogy éjjel annál lelkesebben röpködnek,
rumliznak. Zsuzsuka szerette volna látni a nagy, villogó szemeket, de hiába!
Mire a madarak felélénkültek, Zsuzsuka az igazak álmát aludta.
A baglyok szépen
cseperedtek. Így Apu egy szép őszi nap estéjén kiengedte őket az ablakon. A két
kis jószág álmosan hunyorogva egy darabig még elüldögélt az ereszen, s néhány
napig elfogyott a számukra kirakott eleség, aztán teljesen elmaradtak. Apu
kissé szomorúan, de szívében nagy-nagy elégedettséggel fogadta a történéseket.
Az igazi családtag
csak ezután került Zsuzsukáékhoz. Az egyik fúrótoronynál egy kölyökmókus
beleesett az olajtartályba. A gyerekek kipecázták, és tehetetlenül fogdosták az
olajtól csöpögő kis állatot. Apu meglátta az utolsókat rúgót, és elkönyörögte.
Anyunak már volt gyakorlata volt mókus-ügyben, de most tehetetlenül nézte a
vergődő, fuldokló lényt.
- Fürdessük meg! –
ajánlotta Apu, és Zsuzsuka lelkes asszisztálása mellett langyos, samponos
vízzel lemosogatták a mókuskölyköt. Aztán megszárítgatták, és adtak neki egy
kis tejet, meg egy kis összepréselt dióbelet.
Anyu reggel félve
ment a dobozkához, ahol Muki lakott – mert hogy el ne felejtsem, a mókusnak
Zsuzsuka a Muki nevet adta este a fürdetéskor -. Hát, uram bocsá! A kis állat
élt. Mit élt! Felállt vézna lábacskájára, kicsit dülöngélt, de eszegetett. Egy
kicsi tejci, egy kicsi dióbél. Megint tej, megint dió.
- Hohó! Agyon ne edd
magad! – szólt rá Anyu nagyon boldogan.
Muki bár felnőtt, de
megmaradt szelíd jószágnak, és a család házikedvence lett. Mindhármójukat
megnevettette, amikor a szoba egyik sarkából, a szekrény tetejéről átlibbent a
másik oldalra, a függönyre. Ott egyet csapott gyönyörű, rozsdaszínű farkával,
amelyik nagyobb volt, mint az egész kis állat, és máris Apu vállán csücsült.
Zsuzsuka a tenyerébe tett egy kis mogyorót. Muki odakukkantott, felmérte a
távolságot és a pontos irányt, s huss! Máris a mancsában volt a mogyoró. Aztán
félrebillentett fejjel elgondolkozott, hol lehetne a legkényelmesebben
elfogyasztani az étket, és máris odaröppent.
De szerette a
konyhai hulladékot is. Amikor Anyu főzött, Muki beszáguldott a konyhába. Leült
az asztal lábához, és várta, hogy egészen „véletlenül” lepottyanjon egy kis
krumplihéj, vagy sárgarépa-karika. Akkor aztán gyorsan felkapta a kincset, és
felült vele valami kényelmes helyre. Ott aztán megeszegette.
Muki egészen addig a
családnál maradt, amíg Zsuzsukáék el nem költöztek a Balatonhoz, Fenyvesre. Ott
aztán találkozott sok-sok másik Mukival, akik rávették, hogy elhagyja az életmentőket.
Mukinak fájt a búcsú. Elhúzta hónapokig a végleges elválást. Aztán Muki megtalálta
élete párját, aki nem szerette Zsuzsukáékat, sőt ugyancsak gyanakodva
tekingetett a fenyőfáról lefelé, amikor Muki a trappoló gyereklábak alatt
szedegette a jó falatokat.
- Én nem megyek! –
mondta Mukinak, bár a finom étkeket elfogadta. Később rávette Mukit, hogy
távolabbra költözzenek.
Zsuzsuka így ismerte
és szerette meg az állatokat. Soha nem kínozta, nem kergette őket. Megtanulta,
hogy az embereknek a természettel összhangban kell élni.
Sőt Zsuzsuka ezt
annyira átérezte, hogy szinte a vérévé vált. Aztán amikor ő is Anyu lett, továbbadta
a gyerekeinek. A gyerekei pedig ugyanúgy szerették, tisztelték a növényeket, az
állatokat, mint ő és Anyu és Apu. Ők is tartottak odahaza sebesült, árva
lényeket. Az öröklési lánc végén pedig Attila áll, aki Zsuzsuka legnagyobb fia.
Attila – no mit gondoltok, mit tanult? Ő bizony állatorvos lett.
Vörös Zuzsannának köszönjük a mesét!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése