Hangyaitató

A Nap hetek óta kegyetlenül perzselte a Földet. Kiszáradt a kis patak, a folyóban egyre kevesebb víz csörgedezett. Hangyaország lakói csak a kora hajnali harmatot gyűjtögethették össze, mert amint a Nap kidugta fejét a felhőpaplan alól, azonnal felszippantotta az összes harmatcseppet.

Egy korai reggelen, a Napocska átfordult a másik oldalára, magára húzta felhőtakaróját és aludt tovább. A hangyák kihasználták a napocska lustaságát, kisurrantak otthonaikból és villámgyorsan munkába kezdtek. Sebesen futkostak egyik fűszáltól a másikig, egyik virágról a másikra, egyik fa törzsén fel, a másikon le. Kerestek, kutattak, de harmatcseppnek nyomát sem lelték. Értetlenül gyülekeztek a nagy tölgyfa alatt, összedugták csápjaikat, úgy tanácskoztak.

- A fűszálakon nincs egyetlen apró harmatgyöngy sem. Átkutattuk az egész mezőt. – szomorkodott az egyik csapat.

- Mi a virágokat jártuk be, de egyetlen virágkehelyben sincs nedvesség. – sóhajtottak mások.

- Megmásztunk minden fát, de egyetlen levélkén sincs vízcsepp. – keseregtek a többiek.

- Mitévők legyünk? Amit tegnap gyűjtöttünk, az elfogyott mára. Nemsokára felébrednek a bébihangyák. Ha nem kapnak vízzel kevert nektárt, megbetegszenek.

- Rossz rágondolni, mi történik, ha nem lelünk innivalót.

Elkeseredetten törték a fejüket, mit tegyenek, amikor lélekszakadva érkezett Hangyamama.

- Mért nem hozzátok már a harmatot? Sírnak, rínak a kicsinyek, nagyon szomjasak.

Egyikről a másikra nézett, és nem értette, miért bámulnak rá ilyen bús ábrázattal.

- Na, mondjátok már, mi a baj. Miért lóg ilyen bánatosan a csápotok? – sürgette őket türelmetlenül.

Egyikük nagy nehezen kibökte.

- Nem találunk egyetlen harmatcseppet sem. Egyszerűen nincs. Egy picike nedvesség sincs, sem a fűszálakon, sem a leveleken, de a virágok szirmain, kelyhében sem.

Hangyamama megijedt.

- Akkor most mi lesz? A kicsi hangyucik megbetegszenek, ha nem kapnak inni. Jaj, jaj, mi lesz velünk. – sírt keservesen.

- No, jól van, ne sírj már, kitalálunk valamit. – simogatta meg az egyik hangya. – Tudjátok mit gondoltam? Menjünk, kérdezzük meg a királynőt. Ő biztosan tudja, mit tegyünk.

- Jó, jó, de hol találjuk meg a királynőt? – szipogott Hangyamama.

- Én tudom, – állt elő egyikük - az én testvérem őrködik a szobája előtt. Ott fönt, a faasztal lapján van egy rés, ott van a lakosztálya.

- Gyertek, menjünk mindnyájan. Ő biztosan tud segíteni. – lökdösődtek izgatottan.

Elindultak felfelé, a tölgyfa alatt álló asztal lábán, egészen az asztallapig. Végigfutottak az asztalon, meg sem álltak a királynő szobája előtti résig. Ott útjukat állta a strázsa.

- Állj. Hová ilyen sietve?

- A királynőhöz igyekszünk, nagy bajban vagyunk, csak ő segíthet rajtunk. – furakodtak közelebb a rohanástól lihegve.

- Nem mehettek be hozzá. A királynőnk még alszik, nem ébreszthetem fel.

- Nem várhatunk, mindjárt felkel a nap, égetni kezd a sugaraival. Nem leltünk innivalót, szomjaznak a kicsinyeink. Ha nem jutnak vízhez, szomjan halnak. Ébreszd fel a királynőt, segítsen! – kiabálták egymást túlharsogva.

- Értsétek meg. Ha felébresztem vége az életemnek, a királynő szörnyű mérges lesz. Várnotok kell, amíg felébred és fogad benneteket.

Szegény hangyák kétségbeesve nézték az égbolt egyre színesedő alját, ami jelezte, ébredezik már a nap. Tikkasztó melegét nemsokára ontani fogja a világra. Hangyamama sírva rohangált az asztalon ide-oda, s közben Hangyucira gondolt, aki szomjasan nyögdécsel kicsi ágyacskájában.

Céltalanul mászkáltak a többiek is, észre sem vették, hogy az asztal melletti padra gyerekek telepedtek. Szendvicsüket majszolták, vizet ittak hozzá. Az egyik kislány meglátta a pöttömnyi állatkákat.

- Nézzétek hangyák. Hogy futkosnak össze-vissza? Biztosan éhesek.

Gondolt egyet és morzsát szórt eléjük. A hangyák megálltak, megtapogatták, majd otthagyták. A kislány nem értette, miért nem cipelik magukkal.

- Lehet, hogy szomjasak? – kérdezte egy kisfiú tétován.

A kislány elgondolkodva figyelte az állatkákat, majd egy gyors mozdulattal egy kortynyi vizet löttyintett Hangyamama elé. Hangyamama annyira ideges volt, hogy nem vette észre az innivalót, csak futott reménykedve, hátha felébred végre a királynő és megmondja, mit tegyenek.

- Ezek nem látták meg, hiába öntöttem oda. – csodálkozott a lányka és megpróbálta a tócsához irányítani az egyik hangyát. A hangya minduntalan kitért a kislány ujjai elől. Ekkor ért oda ismét Hangyamama. A kislány türelmét veszítve óvatosan oldalba pöckölte Hangyamamát, aki ettől a levegőbe emelkedett.

- Segítség! Jaj nekem! – sikoltott Hangyamama, szemét becsukva úgy érezte, vége az életének. Az ijedelem nem tartott sokáig, egyszerre belepottyant a tócsába. Maga sem hitt a szemének. Lábaival tapicskolt a vízben, majd torkaszakadtából kiáltozni kezdett a többieknek.

- Gyertek gyorsan! Vizet találtam!

A hangyák odarohantak, csápjaikat belenyújtottak a vízbe. Miután megbizonyosodtak, ez tényleg víz, körbeállták a tavacskát, mint a lovak az itatóvályút. Első lábaikkal rácsapkodták a vízcseppeket a hátsó, szőrös lábacskáikra, ahol a vízcseppek megtapadtak a szőrszálakon. Amikor megteltek a szőrök vízzel, óvatosan vonultak otthonaikba, ahol már várták őket a szomjas hangyagyerekek. Mindegyiket megitatták, majd visszament a maradék vízért. Mire a Nap álmosan kidugta a fejét, egyetlen hangya sem szomjazott már.

 A gyerekek közben továbbindultak, de a kislány még visszafordult és egy újabb tócsát öntött a hálás kis hangyáknak.

Bacsa Istvánné/ Hajdú Zsóka/ óvónő meséje

Pöttyös óvoda

XIII.ker. Budapest

Köszönjük szépen!