Sziasztok! Azt hiszem, úgy illendő, hogy
először bemutatkozzam. Nevem Kázmér, foglalkozásom egykor hulladékgyűjtő és
szigetlakó. A szemeteskuka-gyárból való kikerülésem után a zsúfolt nagyváros
egyik kertvárosi keskeny, virágos, kis utcácskájában, a Takaros utca 33. szám
alatti hulladékgyűjtő-szigeten kezdtem nagy reményekkel teli pályafutásomat.
Három társammal dolgoztam itt, s ahogy
helyénvaló, szorgalmasan gyűjtögettük a szemetet. Mind a négyen különböző színű
öltözéket és magyarázó ábrákat viseltünk, hogy ezzel is segítsünk az embereknek
a megfelelő helyre dobni a különféle hulladékokat. Én csillogó, sárga
kabátomban a műanyag hulladékot gyűjtöttem, például a joghurtos és tejfölös
dobozokat, mosogatószeres flakont, kólás és ásványvizes palackokat…
Soha nem unatkoztam. Ha éppen nem került
belém szemét, az öreg, papírhulladékot tároló kuka-társam mesélt azokról az
időkről, amikor az emberek még nem szemeteltek ennyit. Ezeket ő is – lévén híres
hulladéktároló-család sarja – a nagyapjától hallotta.
- A városokban évről évre több szemét
keletkezik. Az emberek mindig dobtak ki szemetet, de nem annyit, mint ma. Régen
a tejet üvegben tárolták, a ruhák pamutból vagy gyapjúból, a bútorok fából
készültek. Sok természetes anyagot használtak és ami ebből a szemétbe került,
az elbomlott anélkül, hogy a környezetet károsította volna - tartotta szóval
mindig, ámuló hallgatóságát.
Jó és rossz dolgok egyaránt történtek
velem. A szomszédságomban található egy játszótér, ahol sok kisgyerek
megfordult a szüleivel és a nagyszüleivel. Őket már megtanították arra, hogy
melyik fajta szemét melyik kukába való.
Szívesen emlékszem vissza az utcabeliekre
is. Kedves idős nénik és bácsik, jókedvű anyukák és apukák, akik gondosan
különválogatva dobálták belénk a hulladékot. Időnként a nagyobbacska gyerekek
vidáman tereferélve összegyűltek az utcánk végén, hogy töviről hegyire
végigvizsgálják a járdát, a kerítések mentét és összeszedjék a fák tövében, a
tenyérnyi lapulevelek és a terebélyes bokrok alatt huncutul megbújó
buszjegyeket, papír zsebkendőket, csokoládépapírokat. Bárcsak minden utcában
laknának ilyen gyerekek! Persze az lenne az igazi, ha az emberek nem
szemetelnének a parkokban, a játszótereken, a buszmegállókban.
Szomszédjaink arra is ügyeltek, hogy ne
legyen körülöttünk szétdobált hulladék. Legnagyobb élményem egy alapos fürdés
volt. Mintha akkor gördültem volna le a futószalagról!
Sohasem fordult elő, hogy a szemét kicsordult
volna belőlünk. A szemetes autó hetente
többször is jött, hogy kiürítsen bennünket. Roppant mulatságos volt, amikor a
jármű a magasba emelt, megbillentett és ropogtatva befalta a „szájába” zúduló
számtalan műanyag palackot, flakont és dobozt.
Sajnos voltak rossz napjaim is. Mivel
közel volt a buszmegálló, mindig sokan várakoztak és szálltak le s fel.
Előfordult, hogy hanyagul a földre kerültek a használt buszjegyek, kiürült
üdítőitalos dobozok, pedig ott álltunk társaimmal a megállótól néhány lépésnyire.
Nem szerettem a nagyszájú, unatkozó
fiatalokat sem, akik telefirkáltak, lökdöstek, sőt fel is borítottak.
Éjszakánként néha arra ébredtem, hogy
kóbor kutya vagy macska csiklandozza a görgőimet, élelmet keresve. Tudtam, hogy
nem tesznek kárt bennem és sajnáltam is ezeket a szegény, kivert állatokat, de
egy kicsit tartottam is tőlük. Soha nem lehet tudni…
Sok-sok évet töltöttem szolgálatban, ez
alatt sok mindent láttam, tapasztaltam. Aztán váratlanul történt valami, ami
nagyon megijesztett. Mégis ennek köszönhetem a szerencsémet!
Pirkadatkor a kukás autó zörgésére
ébredtem. Mi történhetett? Még soha nem látogatott meg bennünket ilyen kora
hajnalban! Sebtében kiürítette a pocakunkat, aztán egy hatalmas, „százkerekű”
jármű érkezett és mindhárom társamat elszállította. Kisvártatva visszajött
értem és óriási emelője segítségével felpakolt a hátára.
Vajon hová kerülök? Megvallom, a torkomban
dobogott a szívem.
Végig utaztunk a zajos, füstös nagyvároson
és hamarosan egy olyan helyen találtam magam, ahol hegyekben magasodott az
autóroncs, a vas- és egyéb fémhulladék.
- Mit keresek én itt?! Hiszen nem kopott
rajtam a festék, egy árva repedés sincs az oldalamon, sőt a görgőim is épek! –
kiabáltam kétségbeesetten.
Amikor leemeltek a kocsiról, megláttam a
barátaimat. Sorban szólongattam őket, de egyikük sem válaszolt.
Hirtelen fülsiketítő lármára lettem
figyelmes. A roncstelepen dolgozó munkások elsiettek a zenebona irányába.
Kihasználtam, hogy senki ügyet sem vet rám és óvatosan kigurultam a telep
kapuján.
Megkönnyebbült sóhajjal pillantottam hátra
és ebben a pillanatban nekiütköztem valaminek…
Az utcánkban lakó idős ezermester bácsi
volt az, aki éppen a telepre igyekezett autójával. Ez az aranykezű ezermester
bácsi a mások számára hasznavehetetlennek tűnő hulladékból is mindenféle ügyes
holmit tud barkácsolni.
Ez a bácsi hozott haza és azóta is itt
lakom náluk, a kertben. A gazdám alaposan kitisztított, leszerelte a fedelemet
és kiállított a harsogó zöld gyep közepére. Megtöltötte a pocakomat jóféle
virágfölddel, magokat és palántákat ültetett bele, én pedig minden tavasszal és
nyáron tarka virágszőnyeggel hálálom meg a jószívűségét.
Nagyon boldog vagyok, hogy ismét
hasznosnak érezhetem magam. Ha figyelmesek vagytok, Ti is meghalljátok, amikor
a mások által használhatatlannak tartott holmik így szólnak Hozzátok: mi is jók
vagyunk még valamire!
Kormos Leike meséje
Köszönjük!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése