Erdei séta

            Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagy kerekerdő. Tavasszal a hosszú, vacogós tél után feléledt az egész erdő. Lombbal teltek meg a fák, virágba borult a föld, élettel telt meg az erdő.

            De nemcsak az állatok, a gyerekek is megjelentek az erdőben. Vidáman, csoportokban jöttek az iskolából. Az erdő közepén volt egy gyönyörű szép rét, ahol csúszda, hinta és libikóka várta az elsősöket. Aki akart, akár a rönkhajót is birtokba vehette. Örültek is ennek sokan, és vidáman játszottak. A tanító néni egyetlen dolgot kért a porontyoktól: maradjanak a tisztáson, mert az erdő veszélyes.

            Márkó és Gergő azonban unalmasnak tartotta a játszóteret – hiszen az otthon is van. De erdő! Az bizony ritkaság a városban. Így hát úgy döntöttek, szétnéznek a fák között. Amikor a tanító néni épp egy virágról mesélt a gyerekeknek, elsomfordáltak a többiektől, és irány az erdő.

            Egy ideig futottak, hogy a tanító néni ne lássa őket. Amikor azonban már elég messze kerültek, vidáman sétáltak tovább. Az erdő nagyon tetszett nekik. Tele volt fákkal – néhánynak még virága is volt. Nem sokára találtak egy ösvényt.

-         Nézzük meg hova vezet ez az út! – mondta Márkó lelkesen. Gergő egy kicsit vacilált.

-         Éva néni hiányolni fog minket. Vissza kellene mennünk! – mondta félénken.

Márkó azonban már meg sem várta válaszát, gyors léptekkel elindult a sétányon. Így nem volt mit tenni, ő is követte barátját. Egyedül nem akart maradni a farengetegben.

      Már sétáltak egy ideje, így megéheztek. Márkónak eszébe jutott, hogy reggel a nagymamától kapott egy csokit. Elkezdett kutatni zsebében, s hamar meg is találta az édességet. Felbontotta, megfelezte barátjával, s boldogan megették. Majd – mint aki jól végezte dolgát -, eldobta a csokoládé papírját.

-         Nekem az anyukám azt tanította, hogy ne szemeteljek. – mondta Gergő.

-         Ugyan már, mit tesz ez az egy csokis papír! Én aztán nem fogom feleslegesen cipelni! – válaszolta Márkó és már ment is tovább. Gergőnek sem volt kedve lehajolni az eldobott papírért, úgyhogy inkább ment tovább.

Mentek tovább útjukon, amikor Márkó gondolt egyet:

-         Unalmas ez az ösvény, mindig csak ugyanazt látjuk. Menjünk be az erdőbe!

-         De akkor hogyan találunk vissza? – értetlenkedett Gergő.

-         Ugyan már, ne légy ilyen! Ennyire ijedős vagy? Hát belőled sem lesz világhírű felfedező! – válaszolta Márkó, s már hátat is fordított, és elindult a fák közé. – Nézd, letörjük ezt a gallyat, s majd végig utunkon így teszünk, s könnyen visszatalálunk.

Gergőt meggyőzték az érvek, és elindult Márkó után. Biztos, ami biztos, ő is elkezdte tördelni az ágakat. Már mélyen az erdőben jártak, amikor elkezdett sötétedni. A sötétben Gergő egyre jobban félt. Márkó is kezdett megijedni – lassan már korom sötét lett.

-         Menjünk inkább haza! – mondta rettegve Gergő.

-         Egy ilyen ijedős gyerekkel nem lehet nagy felfedezéseket tenni. – mondta Márkó mérgesen. – Na jó, menjünk haza. De csak miattad! – válaszolta Márkó, de valójában már ő is szívesebben lett volna otthon.

Visszafordultak hát, és elkezdték keresni a letört faágakat. De nem találták.

-         Most mi lesz? – kérdezte remegő hangon Gergő.

-         Ne izgulj már annyit! Amíg engem látsz, nem lesz baj!

Magabiztosnak akart látszani, azonban ő sem tudta, mit tegyenek. Azt látta a legjobbnak, ha hátat fordítanak, s megpróbálnak egyenesen visszamenni.

            Sétáltak, sétáltak, de csak egyre beljebb jutottak az erdőbe. A fák egyre sűrűbbek voltak, már alig tudtak haladni. Úgy tűnt, mintha az ágak folyamatosan nőnének, s körbeszőnék a két fiút. Majd hirtelen a padló süllyedni kezdett:

-         Jaj, mi ez? Süllyed a föld alattunk! – kiáltott fel Gergő. Majd lenézett, s akkor vette észre, hogy egy szeméthegyre értek, ami fogságba ejtette őket. Ekkor már Márkó is retteget:

-         Hogy került ide ez a sok szemét? Hiszen ez erdő?

-         Bizony ám, ez egy erdő. – szólalt meg egy hang, de senkit sem láttak.

-         Ki az? Ki van itt? Segítsen nekünk! – mondta síró hangon Márkó.

-         Én az Erdő lelke vagyok. De Ti nem érdeklitek meg, hogy segítsek nektek.

-         Miért? Hiszen mi ártatlan gyerekek vagyunk. Csak szét akartunk nézni az erdőben – mentegetőzött Márkó.

-         A gyerekek is sokat tudnak ártani nekünk. Gondolj csak a csokis papírra. Ez a szemétdomb is így került ide. Ha mindenki csak egy kis papírt dob el, az évek alatt hatalmas halom nő belőle. A természet ezt csak nagyon sok idő alatt tudja feldolgozni. És a fákat is rongáltátok! Ők is éreznek, ahogyan Ti!

-         Jaj, mit tettünk? – sírt Márkó.

-         Tegyük jóvá! – kiáltott fel Gergő.  – A faágakat nem tudjuk visszanöveszteni, de a szemetet összeszedhetjük.

Így a két fiú hozzákezdett a szemét összeszedésének. Találtak néhány zacskót, amibe szelektíven, anyaguk szerint szétválogatták az emberek által eldobott holmikat. Külön-külön csoportba kerültek az újságok, dobozok, a műanyag palackok és az üres üvegek. A szemétdomb mögött észrevették az ösvényt. Mielőtt visszamentek volna, eszükbe jutott még valami. Találtak néhány kartondobozt a szemétben. Ráírtak néhány sort, s a letördelt gallyakra illesztették azokat. Majd visszafelé az ösvényen lerakták a táblákat. Azóta mindenkit, aki az erdőbe téved, figyelmeztetnek a táblák: „Ne bántsd az erdőt! Ne szemetelj!”

Tán Eszter meséje

Köszönjük Eszter!