Harkály doktor halála

Ez nem mese. A következő esetnek voltam a szemtanúja. Egyik reggel éppen, hogy felébredtem hangos és keserves sivító hangra lettem figyelmes. Gyorsan kinéztem a nyitott ablakon, és láttam, hogy a kertünk felett egy hatalmas madár üldöz egy kisebbet. Megítélésem szerint vércse lehetett. Élethalál harc dúlt a magasban. Szegény kicsinyke madár úgy próbált menekülni, hogy kitárt szárnyakkal zuhanni kezdett. Talán ez volt az egyetlen reménye, hogy elkerülje a végzetét. A vércse egy darabig repült utána, de amikor már túl közel voltak a házak, és más ember alkotta épület, feladta az üldözést. Lehetséges megijedt, vagy rossz tapasztalatai voltak az emberrel, ezért villámgyorsan eliszkolt a környékről. A kicsinyke madár fellélegezhetett. Megmenekült üldözőjétől. Ezért azt gondolta, hogy a fűben kifújja magát, majd folytatja az útját. De egy valamire nem számított. Ahol ember lakik, ott macska is ólálkodhat. Sajnos így is történt, mert a közelben sütkérezett Tutu nevű macskám, és amikor megpillantotta a földön tipegő, riadt madarat, gondolkozás nélkül előjött belőle az ősi vadászösztön, és egy szemvillanás alatt elkapta a kis szerencsétlent. Hiába ordítottam, hagyd azt a madarat! Sicc onnan, nem szabad! Amúgy a békés természetű macska úrfi rám sem hederített. Azonnal nyakon fogta áldozatát, és már vitte is egy biztosabb helyre, ahol majd elszórakozhat vele kedve, kénye szerint.

Lóhalálában kirohantam a kertbe, hogy mentsem a menthetőt. Reméltem, hogy talán ki tudom szabadítani a madarat a macska szájából, és megmenthetem az életét.

Egy bokor alatt találtan rájuk, de sajnos akkora már a kismadár erősen vérzett a nyakánál. Igaz kicsinyke melle még zihált, de egyértelmű volt, hogy macskám éles körme vagy fogai kimondták rá a halálos ítéletet.

Kicsit dühös voltam a madárgyilkosra. Ott mindjárt a helyszínen jól megdorgáltam:

- Tutu szégyelld magad! Miért kellett ezt a szerencsétlen madarat megölnöd?

De eszembe jutott, macskám csak az ösztöneire hallgatott. Akkor lett volna ostoba, ha nem így tesz.

Szomorú szívvel, de megbocsátottam neki.

A bokor alján jobban megvizsgáltam az elhullott madarat. Nem volt vitás, Tutu egy harkályt ejtett el.

Istenem, a fakopács, a harkály doktor volt az áldozat. Talán most is egy beteg fához sietett, amikor a vércse megtámadta, és menekülés közben lent a földön a macskám elkapta. Szegény madár, bizonyára nem így képzelte el a mai napot. Bizonyára egy beteg fa nagyon várja a harkály doktort valahol, de az soha nem érkezik meg. Mi lesz most vele? Ki fogja meggyógyítani?

Tutura néztem, aki, mintha szégyellte volna tettét. Lehasalt a kicsinyke madár mellé, óvatosan bal első mancsával megpiszkálta. Talán arra volt kíváncsi, hogy zsákmányában van-e még élet. De sajnos a harkály doktor kimúlt, szárnyai ernyedten lógtak véres teste mellette.

- Gyere Tutu menjünk, harkály doktoron már úgysem tudunk segíteni!

A macska még egy kicsit időzött a madár mellett, majd utánam somfordált. Az ajtónál lábamhoz dörgölte a fejét, ami talán azt jelenti macska nyelven: „Bocsáss meg gazdám, nem tehetek róla, de mi macskák csak ilyenek vagyunk. Az ősi ösztön azt parancsolta, hogy kapjam el.” 

Apáti Kovács Béla (Kaposvár) meséje


Kicsit borzongató igaz mese, köszönet érte!