A Csendes óceánban van egy
szigetcsoport. Galapagos, a teknősök földje. Valamikor, nem is olyan régen,
méltán nevezhettük volna a teknősök paradicsomának. Ma már sajnos nem. Nem,
mert megváltoztak a körülmények. Itt is, mint legtöbbször, szerte Földünkön,
nem rossz szándékkal, de az ember idézte elő a változást.
-Szörnyű! Borzalmas! –
jajveszékelt Hanto néne, miközben komótosan rakosgatta esetlen oszloplábait,
hogy mielőbb elérje legelésző társait.
-Képzeljétek el! Képzeljétek el! –
sopánkodott.
-Mit? Mit képzeljünk el Hanto?
Nem mondasz semmit, csak jajgatsz. Mi történt?
-Lementem a partra, hogy fészekbe
rakjam az új tojásokat. Már éppen végeztem a fészek betakarásával, amikor
hatalmas ricsajjal felbukkantak a rémségek és az összes kikelt gyereket
fölfalták! Mind! Mind elpusztult! Mind meghaltak! Ezt képzeljétek el! – azzal
hatalmas sóhajjal lerogyott a földre.
A többiek dermedten álltak. Az
utóbbi években egyre gyakrabban fordult elő, hogy egy-két védtelen gyereket
megevett valamelyik rémség. Nagy bánat volt az is. De mind? Az összes gyerek
egyszerre?! Ezt valóban nehéz volt elképzelni is. Először Topus - aki két méter
hosszú, kétmázsás hím volt - tért magához a döbbenetből.
-Barátaim! – dörmögte. Már több
mint száz esős évszakot megéltem, de száz év alatt sem történt összesen annyi
tragédia, baj velünk, mint az elmúlt pár évben! Mit tegyünk? Gondolkodjatok!
Van-e valakinek javaslata? - Néma csönd, majd halk mormogás. Eddig a teknősöket
nem kényszerítette arra az élet, hogy megtanuljanak gondolkodni. Bizony,
nehezükre is esett.
-Te mit javasolsz, Topus?
-Úgy emlékszem, a legmagasabb
szikla barlangjában él egy több, mint 200 éves asszonyság. Ő talán tud nekünk jó
tanácsot adni. Menjünk el hozzá! Igaz, hogy nagyon messze van, de ha igazán
akarjuk, meg tudjuk tenni a hosszú utat.
Mindenkinek tetszett az ötlet, de
csak négyen mertek vállalkozni az útra. Köztük volt Topus is. Meg is kérték
rögtön, hogy legyen a szószólójuk. Hét napon át vonszolták magukat fölfelé,
egyre kevesebb pihenést engedélyezve maguknak. Föl is értek szerencsésen a
barlang előtti lapos sziklára.
-Kik vagytok ésss mit keressstek
itt? – sziszegett rájuk egy hang.
-A bölcs, sokat tudó Helone
asszonyságot keressük. Tanácsra van szükségünk. – felelte Topus és elmesélte a
szomorú történetet.
-Én vagyok Helone. Valóban sokat
láttam, tapasztaltam, mielőtt nyolcvan éve felköltöztem a barlangba. Amit ti
rémségnek hívtok, az az ember nevű lény állata: kutya, macska, disznó. Nem
gonoszságból falják fel a kicsiket, hanem azért, mert nekik a fű nem jó étel.
Hiába mondanám azt, hogy őrizzétek a gyerekeket, vigyázzatok rájuk, hiszen a
természet nem adott nekünk, teknősöknek ilyen képességet. Valami mást kell
kitalálnunk. Amíg gondolkodom, ti pihenjetek, hogy legyen erőtök visszafelé.
-Helone csak másnap jött elő a
barlangból.
-Minden tapasztalatomat
felelevenítettem, átgondoltam. A következő tanácsot tudom nektek adni. Minden
télen egy hatalmas, hideg folyó indul el az óceánban. Nyáron pedig egy
ugyanolyan, de meleg folyó, ellenkező irányban. Úgy gondolom, hogy ennek a
meleg áradatnak a segítségével elhagyhatjátok ezt a földet és eljuthattok egy
másik helyre. Ha a kicsiket a hátatokra veszitek, mindannyian elmenekülhettek
rémségeitek elől.
Otthon már nagyon várták őket. A
rémségek megint támadtak, de szerencsére jött a kétlábú lény és elzavarta őket.
Így nem tudtak nagy pusztítást végezni.
Topusék elmondták, milyen
tanácsot kaptak. Bizony, első hallásra senkinek nem tetszett ez a javaslat. Nem
szívesen hagyták volna itt otthonukat, ezt a gyönyörű szigetet.
Végül úgy döntöttek, hogy a
felnőttek közül, aki nem akar menni, az maradjon itt, de mindenki segít az
előkészületekben.
- A legnagyobb gondunk az élelem
szállítása lesz. – Mondta Topus. – Sok füvet kellene magunkkal vinni, hiszen
nem tudjuk meddig tart majd az út. A vízből nem tudunk élelmet szerezni, de
hogy vigyünk magunkkal füvet? Segítsetek kitalálni!
Elhatározták, hogy rég elpusztult
teknősök páncéljába gyűjtik a füvet és majd maguk előtt tolva úsztatják. Bizony
nagyon nagy munka volt. Valaki azt is kitalálta, hogy a kicsik farönkökön
lesznek a legnagyobb biztonságban. Sürgött-forgott az egész teknősnép. Mindenki
lázban égett és izgatottan várták a meleg áramlást, hogy elindulhassanak végre
új hazát keresni.
Pár nap múlva jöttek is a
megfigyelők:
- Indulhatunk! Megindult a meleg
folyó.
Végül csak egy pár, nagyon öreg
teknős maradt itt, ahol hosszú életüket eddig élték. Sok szerencsét kívántak a
bátor vándoroknak, akik nekivágtak a hosszú és veszélyes útnak. 2-2 felnőtt
tolta a farönköket, rajta az apróságokkal. A nagyobbak, ha elfáradtak,
felmászhattak az élelmet szállító teknőkre.
Úszva ettek, úszva beszélgettek
és úszás közben aludtak. Főleg aludtak.
- Soha nem gondoltam volna, hogy
mi, teknősök képesek vagyunk ilyen hatalmas problémát megoldani. – mondta ki
hangosan is véleményét Topus. A többiek csak bólogattak, hiszen ők még
gondolkodni sem gondolkodtak régen.
- Ezentúl másképp lesz -
fogadkoztak sokan magukban. – Nem hagyjuk, hogy megint idáig jussunk!
Egy fiatalokból álló csapat
fedezte fel először az új hazát. Még nem látták, de már érezték az illatát. A
föld nehéz szagát, a fű kellemes, a virágok édes illatát.
- Föld! – kiáltották.
- Föld! – visszhangzott minden
felől.
- Végre megérkeztünk! –
ujjongtak, s újult erővel tették meg a maradék távolságot.
Hosszú hetekig tartott, amíg
megismerték az itt élőket. Főleg madarak, rovarok, leguánok éltek itt. Bőven
volt hely mindenkinek. A zöldellő füvű mezők hatalmasak voltak. Senki nem
éhezett.
Topus az első itt született kis
teknősöket figyelte. Hálás szívvel gondolt Helonéra, a bölcs asszonyságra, aki
tanácsával segítette őket, s így megmenekülhettek a biztos pusztulástól. Büszke
volt bátor társaira is, akik követték az ismeretlenbe.
- Jó itt nekünk. Teknősökhöz
méltó életet élhetünk. – gondolta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése