HANA

                  Gazdag voltam, és elkényeztetett. Ezt a tényt nem tagadom. Sőt be merem vallani, hogy élveztem is a helyzetet, amibe születtem. Ugyan ki ne élvezné? Mindenem megvolt. Kedves, meleg családi légkör, előre biztosított jövő, barátok… Minden. Mivel a nagyszüleimmel éltem, ezért gyakran beszélgettem velük. A nagyapámnak a birtokunkon volt egy óriási üvegháza. Valóban hatalmas volt. Nem amolyan szántóföld mentén épült kis melegházak voltak. Nem… Hatalmasak és fenségesek. Volt, amelyikben egy kisebb fajta fa is könnyen eléldegélt. Ezek az üvegházak világhírre tettek szert. Ennek az oka már nem volt annyira egyszerű.

            Az időben, amelyet akkor írtunk, vízhiány kezdte felütni a fejét. Nem annyira komolyan, de  figyelmeztető jel volt. Amire senki sem figyelt. Ennél azonban aggasztóbb volt, hogy a növények szépen lassan, de fokozatosan elkezdtem eltűnni. Ez sem tűnt fel csak úgy egyik napról a másikra, de fokozatosan kevesebb lett a virágokból, a fákból. A nagyapám pedig az összes olyan növény,t mely a kipusztulás szélére sodródott „összegyűjtött” és a hatalmas üvegházaiban próbálta őket fenntartani. Sosem kérdeztem miért. Akkoriban nem igazán érdekelt.
 Igazából senki sem tudta, hogy mitől kezdtek a nővények szépen lassan „kihalni”. Hiszen a vízhiány akkoriban még nem tetőzött odáig, hogy emiatt történtek volna a dolgok. Nem értette a világ. A nagyapám viszont azáltal, hogy összegyűjtötte a kipusztuló virágok fajtáit, világhírű lett. Ami persze azért is jó volt, hogy az egyébként is híres családunk nevét tovább fényezte. Hiszen apám egy elég neves cég feje volt.

 De az idő telik. Sosem áll meg. Felnőttem. Még ha csak pár évet is, a korábbi önmagamhoz képest, kezdtem másképp látni pár dolgot. Azt ugyan nem állítanám, hogy ne lettem volna továbbra is elkényeztetett kis fruska, de a gondolkodásom érettebb lett.  A növények eltűnése egyre gyorsabban terjedt, és néhány virág szinte már csak a mi birtokunkon álló üvegházak meleg burka alatt nyílt. Ez pedig elég rémisztő volt.

 Egy reggel szokásomhoz híven a krizantémok között ültem és az üvegtetőn áttetsző eget figyeltem. Csendes léptekkel nagyapa közeledett. Leült az egyik kiugró szegélyre az út mellett, és engem figyelt. Sóhajtott egyet és lehunyta vizeskék szemeit.

-        Tudtad, hogy már csak kétszáz körtefa van a világon?

Bólintottam és felé fordultam:

- Tudtam. Mesélted. És ebből a kétszázból, ötven nálunk van. Bólintott.

- Nem nagyon vagyok képes elképzelni a világot zöld nélkül… Hogy, mi lenne növények nélkül, velünk, az állatokkal. Mindennel.  Valóban… Hogy, hatna a világra egy ilyen méretű csapás? Nemcsak mi emberek sínylenénk meg, hanem minden élő. Az állatok mind kihalnának, és valószínűleg hosszas kínlódás után mi is követnénk őket.

- És persze a világ nagyhatalmai csak ülnek ölbe tett kézzel, az irodájuk jó melegében. – ezt már úgy mondta az öreg férfi, mintha nem is hozzám szólt volna. De teljesen igaza volt. Ugyan mit tettek eddig ez ellen az emberek? Semmit. Mindenki ül a vackán és imádkozik, hogy csináljon valamit a másik. De ha valaki tenne bármit is, azt leintik, hogy értelmetlen, minden rendben van. Pedig semmi sem volt rendben Sőt… De nem szólt senki. Csendben vártuk a kitörő káoszt.

- Tennünk kéne valamit – folytatta nagyapa.

- Nem kettőnkön áll a vásár. Nem mi fogjuk megváltania világot – válaszoltam és eltűrtem hosszú tincseimet a fülem mögé.

- Nos… nem vagy túl reménykedő ezzel kapcsolatban. –felelet. Enyhe megrovást véltem felfedezni a hangjában.

- Nem is tudok reménykedni… - mondtam csendesen. Így volt. Ez volt az igazság. Reménykedjek a lehetetlenben? Hogy egy nagyszülő és az unokája fogják megállítani azt, ami egyszer úgyis bekövetkezik?

- Végtére is… Mi csináltuk a bajt. Hát… Akkor nekünk kell megszenvedni a következményeket, nem? Hiszen évszázadok óta senkit nem érdekelt a környezet. És most tessék, itt van a hátulütő.

- És a hátulütőnek feltétlen annak kell lennie, hogy minden élő elpusztul? Te is? A világ? – erre igazán nem tudtam mit felelni.

- És akkor mi a megoldás? – nagyapa felém nézett és felállt a padkáról. Lesöpörte a nadrágját és intett, hogy kövessem. Felálltam, és elindultam mellette.

-        Azt nem tudom… nem tudom mi a megoldás, de valahol minden bajnak van megoldása.
Hogy egy ilyen méretű káoszt, hogy hoz rendbe az emberiség, azt nem tudom. De reméljük, hogy a dolgok egyszer rendbe jönnek. Még olyankor ,amikor nem késő… Helyeslőn bólintottam, és néma csendben indultunk el a cseresznyefák felé. A világ egyetlen virágzó cseresznyefái felé.

Bessenyei Vanda

8.b

MVI Árpád Fejedelem Gimnázium

(2009)

Tanára: Kovács-Burján Gizella