Egy télen kékcinege
látogatta meg az óvoda madáretetőjét.
Miután jóllakott, rászállott az ablakpárkányra, és még akkor
is ott kuporgott, mikor az utolsó gyerek becsukta maga mögött az ajtót.
– Szegény kis cinege, ha itt maradsz, megfagysz – aggódott
az óvonéni. – Ha akarod, kaphatsz nálunk szállást. Van az óvodában kalitka, ott
biztonságban leszel reggelig. Aztán majd kitalálunk valamit.
A cinege nem tiltakozott. Hagyta, hogy az óvonéni megfogja,
és kalitkába tegye.
Másnap a gyerekek
nagy örömmel állták körül a kalitkát. A kékcinke először ijedten pislogott
feléjük, de mikor látta, hogy nem bántják, oda merészkedett az eléje szórt
sokféle maghoz és csipegetni kezdett belőle.
– Gyerekek, ma szabadon engedjük a kékcinkét – mondta az
óvonéni.
– De odakint hideg van, és fázni fog – nyugtalankodtak a
gyerekek.
– Nem lesz semmi baj, mert a fenyőfánkon kényelmes fészekodú
várja. Odavisszük és megfigyeljük, tetszik-e majd neki az új otthona.
A gyerekek nagyon lelkesek voltak, de a kékcinke reszketett
félelmében, mikor az óvonéni felemelte a kalitkát. A hideg levegő, csak fokozta
félelmét.
Az óvonéni létrára állva egy fenyőágra akasztotta a kalitkát
a fészekodú közelében, és kinyitotta az ajtaját, aztán csendben figyelték, hogy
mi fog történni.
Néhány perc
várakozás után látták, hogy a kékcinke kiröppent a kalitkából. Először csak a
fa egyik ágára szállt, aztán röpködni kezdett a fészekodú körül.
– Sikerült! – örvendeztek a gyerekek mikor látták, hogy a
cinege bebújt az odúba.
– Új lakója van az óvoda kertjének – csiripelték a verebek.
A tengelicek, széncinkék, zöldikék és feketerigók kíváncsian vették szemügyre a
kis jövevényt.
– Ki vagy, mi vagy? – vallatták.
– Kék a fejem, kékcinke a nevem – csipogta.
– Akkor rokonok lennénk vagy mi – állapította meg egy
széncinke.
– Felőlem – egyezett bele a kékcinke.
A tél elmúlt és
megjött a tavasz. Madárdaltól zengett az óvoda kertje. Napfény kacérkodott a
lombosodó fák ágai között, s a gyermekek újra birtokba vették a játszóteret.
Egy nap, amikor langyos szellő lengedezett, a gyerekek
papírsárkányt eregetve rohangáltak a pázsiton.
A kósza szellő gondolt egyet és széles jókedvében kikapta a
zsineget Mártonka kezéből.
Mártonka megrettenve nézte, hogy a papírsárkány eltűnik a
fák ágai között.
A kékcinke éppen a
fészkét csinosítgatta, mikor valami zizegő hangra lett figyelmes.
Amint kikukucskált az odújából, szörnyen megrémült. Egy
rettenetes, félelmetes valami vicsorgott rá iszonyatosan nagy fogaival. Színes
tollai lángként lobogtak, zizegve sziszegtek, mintha el akarnák nyelni az
aprócska kékcinkét odústól, fészkestől, mindenestől.
– Tszí-tszí-tszí-tszít! – visította a kékcinke és kimenekült
az odújából.
Az éktelen lármára a többi madár is oda sereglett.
– Mi a baj? Ég a ház? – csipogtak össze-vissza.
– Ott egy szörny, meneküljetek! – rémüldözött a kékcinke.
– A madarak mind abba az irányba néztek, amerre a kis
jövevény mutatott szárnyacskáival.
Amint meglátták a papírsárkányt, nagyon megkönnyebbültek.
– Ó, az csak egy zizege, te kis buta! – nevette ki egy
veréb.
– Ettől rémültél halálra? Már azt hittük elkapott a kánya –
méltatlankodtak a zöldikék.
– A zizege egy olyan állat, amit a gyerekek készítenek, és
ha szél fúj, akkor a zizegék még repülni is tudnak – oktatta egy feketerigó.
– Úgy mint mi? – csodálkozott a kékcinke.
– Nem egészen úgy, mert láthatod, hogy fenn akadt egy ágon,
az odúd közelében – nevetett a feketerigó.
– Jól van na! Honnét tudhattam volna, hogy a zizege ilyen?
Még soha nem találkoztam vele.
– Most már tudod. És tanuld meg, hogy a kányán kívül itt
semmilyen veszély nem leselkedik rád.
– De azért vigyázz a macskákkal, ne lehet bennük megbízni –
tanácsolták a verebek.
A kékcinke
elbizonytalanodott. Macska? Az milyen állat lehet? Megkérdezni nem merte,
nehogy megint kinevessék. Inkább elhatározta, hogy óvatos lesz. Megfigyeli, hogyan
viselkedik a többi madár. Már sejtette, ha őket követi, baj nem érheti, mert ők
már régi lakói az óvoda csodálatos, zöldellő kertjének.
Pichler Attila meséje
Köszönjük a mesét!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése