A csutka

- Micsoda pompás kék gömb! – kiáltott fel Zotyi, ahogy meglátta a Földet az űrhajó hatalmas ablakán át. Ám földi ember bizonyára nem értette volna, mit is kiabált. Ő ugyanis nem volt más, mint egy aprócska lény, aki a távoli űrből érkezett. Miközben örömében fel s le ugrándozott két nagy, mafla lábán, tágra nyitotta szemeit, amik igencsak tekintélyes méretű kerekded feje felett illegtek-billegtek egy-egy csáp végén.

Akkor halk szisszenéssel kinyílt a vezérlőterem ajtaja és belépett Pipp. Komoly tekintettel csóválta a fejét a boldogságtól megkergült Zotyi láttán, aki türelmetlenül vetette magát az egyik pilótaülésbe.

Pipp kinyújtotta a kezét. A sok színes, villódzó gomb közül kiválasztott egy szép, gömbölydedet. Ahogy két hosszú ujjával megérintette, a hajó hirtelen meglódult előre, majd hátra, fejre állt és körbe forgott, akár egy búgócsiga. Végül olyan sebesen, mint a villám, megindult az azúrkék bolygó felé.

Alig pisloghattak egyet, máris közeledtek a földhöz. De mi az, ami feléjük közeledik odalenn? Hatalmas színes rakás, mindenféle furcsa dologból. Puff! A kicsiny űrhajó végül elérte a földet, bár éppenséggel nem a talajon landoltak. A hajó ott inogott, egy gondosan felépített színes kupac tetején. A két utazó szóhoz sem jutott meglepetésében, csak bámultak ki az ablakon. Két óriási csodálkozó szem bámult rájuk vissza. A hajó lassan felemelkedett, azután sötét lett odabenn.

Néhány pillanatnyi himbálódzás után végre megvetette lábát. A két csodálkozó szemhez egy kisfiú tartozott, aki most óvatosan szétnyitotta két tenyerét és a váratlan látogatók apró járművét az ágyára csúsztatta. A kis utasok kíváncsian néztek körbe. A szoba tulajdonosa, akit Marcinak hívtak, ott térdelt az ágya mellett, csodálva a színes kis szerkezetet. A két idegen, összeszedve minden bátorságát, lassan előbújt a szerkezet belsejéből. Zotyi, karjait az ég felé nyújtva széttárta őket, mintha csak meg akarná ölelni a kisfiút, aki vidáman utánozta. Erre már barátja is előlépett és ő is üdvözlőn tárta szét a két karját.

- Honnan érkeztetek? – kérdezte a fiú.

Az idegenek sűrű pislogások közepette próbálták megérteni a szavait. Marci a falhoz sietett és egyenként rámutatott a szobát díszítő szebbnél szebb képekre. Mind egy-egy bolygót ábrázolt. Ám mindegyikre csak megrázták hosszú nyakukon billegő fejüket. Zotyi megpillantott a falon egy képet, ami egy távoli galaxist ábrázolt. Vidáman ugrálni kezdett, miközben ujjaival a képre mutatott.

 - De hisz ez borzasztó messze van. – mondta csodálkozva a házigazda.

 - Mi itt élünk. – bökött rá ujjával a Föld képére, mire a vendégek helyeslően bólogattak.

Akkor Pipp szeme megakadt valamin, ami az ágy melletti kisszekrény sarkán foglalt helyet. Karjait szélesre tárva egyensúlyozott a puha ágytakarón, miközben közelebb lépdelt. Az a valami nem volt más, mint egy ízes alma csutkája, amit Marci még tegnap rágcsált el, miközben olvasott. Az apró utazó elégedett tekintettel nézte a barnuló almamaradványt, aminek a végén vékonyka szár fityegett. A fiú nem értette, vajon miért olyan izgalmas az űrből érkezett barát számára a csutka.

Zotyi Pippre pillantott, majd eltűnt a hajó belsejében. Kisvártatva felbukkant egy apró szerkezettel. Épp olyan volt, mint egy tv távkapcsolója, csak éppen sokkal kisebb. Kinyújtotta a karját és lenyomta az egyik gombot a sok közül. Brr! Rezzent össze a két kis idegen, miközben apró csápjaik, amin szemeik billegtek egészen hátra lapultak. Marci csodálkozva nézte őket. Nem értette, mire jó ez az egész.

- Add azt nekünk, kérlek! – szólalt meg váratlanul Pipp, immár a kisfiú számára is érthető nyelven, miközben a barna csutkára mutatott.

- De hisz az csak maradék, ha úgy tetszik szemét. – válaszolt Marci meglepett hangon.

- Szemét, az meg mi?

- Szemét, hulladék. Olyan dolog, ami már nem való semmire.

- Hogy nem való? Hát mit csináltok vele?

- Eldobjuk. – felelte a kisfiú. – De nem csak ezt, mindent, amit már nem tudunk használni. Műanyagot, fémet, üveget, papírt és még sok olyasmit is, ami mérgezi a földet. –folytatta.

- Nahát! – tátották el szájukat. – Hát nem szeretitek ezt a szép kék bolygót, hogy így mérgezitek?

Marci szomorúan megrántotta a vállát.

- És hová teszitek ezt a sok mindent?

A fiú elmagyarázta nekik, hogyan gyűjtik össze a szemetet az emberek, és hogyan viszi el azt a kukásautó. Elmesélte, hogyan rakják a szemetet halmokba, hogy azután elégessék, vagy a földbe kerüljön, és hogy ez mennyire mérgező a földnek meg a levegőnek. Elmondta, hogy sok ember szórja szét a szemetet az utcákon, sőt még az erdőkben, mezőkön is. De beszélt arról is, hogyan készítenek a feleslegessé vált dolgokból újakat.

– Úgy hívják, hogy szelektív hulladékgyűjtés. – mondta.

Elmagyarázta, hogy az ilyen hulladékgyűjtőkben külön helye van a színes és fehér üvegnek, papírnak, műanyagnak. fémnek.  Mindegyiknek más és más színű a teteje. Erről lehet megismerni őket, na meg arról, hogy mindegyikre szépen ráírták vagy rárajzolták, hogy mit szabad beledobni.

- És ez mire jó?  - érdeklődött Pipp.                    

- Ha a sok különböző szemetet külön-külön gyűjtünk, akkor könnyebben lehet belőlük, új dolgokat készíteni.

- Hogyan? – kíváncsiskodott Zotyi. Ám mielőtt a kisfiú válaszolhatott volna, az utcáról ismerős morajlás hallatszott.

 - Megmutatom! – kiáltotta és a tenyerébe kapva őket, az ablakhoz sietett.

A ház előtt, az utca közepén egy nagy, fehér autó állt meg. A távolról érkezett vendégek ámulattal nézték a járművet, amint az elnyelte a sárga színű tárolókban gondosan elhelyezett hulladékot.

- A sárgában műanyagot, a fehérben a fehér, a zöldben a zöld üveget, a kékben a papírokat, a szürkében meg a fémet gyűjtjük. – magyarázta a fiú miközben egyesével rábökött a színes tárolókra. – Ez a kukásautó olyan helyre viszi a szemetet, ahol új dolgokat készítenek belőle. Csak az a baj – sóhajtott – hogy az embereknek jobban kellene figyelniük arra, hogy mit vesznek és mit dobnak ki. Túl sok a szemét. - mondta, miközben a tenyerében csücsülő két kis lénnyel az ágyra huppant.

 - Na és az? – mutatott Pipp a szekrény sarkán egyensúlyozó csutkára.

 - Abból az anyukám komposztot készít, amit a kertben a fa alá rak és így jövőre még mosolygósabb piros almát szedhetünk. De téged miért érdekel ennyire az a csutka? – érdeklődött.

- Add azt nekünk, és megmutatom!

Marci felemelte a vékonyka csutkát a tetején fityegő száránál fogva. Pipp letört egy darabot a barnuló almahúsból és elégedetten méregette, majd Zotyival együtt eltűnt a hajó belsejében. Néhány pillanat múlva halk pisszenéssel bezárult a szerkezet piciny ajtaja.

Marci arca felvidult. Felkapta a járművet és futott vele egészen a kertig. Széttárta a tenyerét és a jármű lassan lebegni kezdett. A kisfiú a magasba nyújtotta két karját, hogy elbúcsúzzon újdonsült barátaitól.

Ki gondolta volna, hogy a jóízűen rágcsált alma maradéka egészen hazáig repítheti őket?

Írta: Katona Horváth Réka

Köszönet a meséért!