Erdőtündérek

Napsütéses délután volt, amikor Anni kiment az erdő szélére, a csipkésbe. Volt bőven csipkebogyó, jól is lakott belőle, hiszen éppen ebédidő volt. Aztán lefeküdt a száraz fűbe és a kék égen úszó kis felhőfoszlányokat nézte. Becsukta a szemét, hogy még egyszer felidézze maga előtt az arcot. Minden apró részlet pontosan kirajzolódott előtte. Először csak a szabályos arcforma és a vállig érő, hullámos haj, aztán a halványpiros száj, a rövid, egyenes orr és végül a mogyoróbarna szemek. Azok a szemek, amik mindig kicsit szomorkásan, de ártatlanul néztek, és keskenyen ívelt világosbarna szemöldök volt fölöttük. Igazán szép és különleges arc-elmélkedett Anni, amikor hirtelen megjelent Szerafina, az erdőtündér. Anni sokszor látta már őt, de még sosem beszélgettek, mivel az erdőtündérek igen félénkek az emberekkel szemben. Ennek ellenére Annitól nem féltek, mert tudták, hogy az erdészházban lakik. Hamarosan Főbe is előmerészkedett, aki mindig Szerafinával együtt járta az erdőt. A tündérek egy darabig ott mókáztak Anni körül, aki merengve nézte vidám játékukat, majd egyszer csak eltűntek az erdő sűrűjében.

-Valaki felénk közeledik. Te is hallod Főbe?- suttogta Szerafina, mert a fák közül lépteket hallott.

-Igen. Ez biztosan egy ember, olyan hangosan közelít. Anni nem lehet, ő ott fekszik a csipkésben.

-Valóban. Jobb lesz gyorsan elbújni.

Szerencsére közel volt a patak és az erdőtündérek csak a tiszta víz alatt tudnak láthatatlanná válni. Ezért sietve le is buktak a hullámok közé.

-Most már biztonságban vagyunk -mondta Főbe megkönnyebbülten egy kőbe kapaszkodva -  de ki lehet ez a furcsa idegen, még sosem láttam errefelé?

A tündérek alaposan szemügyre vették a patak partján sétáló fiút.

Én sem láttam még soha. De azt meg kell hagyni, igazán helyes ifjú. Nem túl magas, de szép testalkatú.

A fiú lehajolt a víz tükréhez, így az arcát is megcsodálhatták. Hosszasan nézte a csobogó habokat, és mintha néhol vöröses színben játszottak volna a hullámok. Bizonyára csak a fák törzse tükröződik benne- gondolta magában, majd folytatja útját az erdei ösvényen.

-Gyere Főbe, kövessük!

-Megőrültél? Még a végén észrevesz minket és akkor végünk!

-Ne legyél már olyan nyúl! Gyere utánam!

El is indultak, olyan halkan repültek a lombok között akár a baglyok. Sokáig követték, mint az árnyék, míg elérkeztek egy kis tisztáshoz, ahol a fiú leült egy farönkre. Szerafina és Főbe egy közeli fenyőfa ágai közé rejtőzve figyelték őt.

-Vajon miért ült le? Miért nem megy tovább?

-Nem tudom. De jó embernek tűnik. Nincs nála se puska, se fűrész…

-Attól még lehet gonosz. Sok ember látszik ártatlannak utána pedig mégis irtják sorra az állatokat és az erdő fáit. Ha elfogy az erdő nem lesz otthonunk…

-Jaj, Főbe! Ne fesd az ördögöt a falra!

-Én ugyan nem. Csak figyelmeztetlek, hogy ne bízz az emberekben. Az ördögöt meg inkább ne is emlegesd!

Ekkor el is hallgattak mindketten, mert eszükbe jutott, hogy az ördög mindig akkor jelenik meg mikor a legkevésbé akarják. Bár nem gyakran esett meg, hogy valaki tündér létére bármikor is találkozni akart volna vele. Ott is termett mellettük az ördög abban a pillanatban. Sokkal kisebb volt náluk, csak egy arasznyi magas, mégis olyan ügyesen ugrált a fa ágai közt, mint egy mókus. Közben pedig kárörvendően vihogott, ami egyébként is szokása volt.

-Szervusztok tündérkéim! Csak nem azt a jóképű fiatalembert stírölitek?

-Mi közöd hozzá? Takarodj innen átkozott!

-Talán azt akarjátok, hogy odamenjek és megsúgjam neki, hogy két szép kis erdőtündér az ő kegyeit lesi a fenyőfán?

-Úgy sem mersz odamenni, csak a szád jár.

-Valóban ez elég unalmas mulatság lenne. Meg amúgy sem áll szándékomban a ti kedvetekben járni. Valami sokkal érdekesebbet találtam ki- mondta kacagva az ördög- errefelé közeledik éppen három kölyök. Azt hiszem, ők kaphatóak lesznek egy kis szórakozásra. Megyek is, rögtön beavatom őket a tervembe.

Az ördög leugrándozott a fáról és elrohant abba az irányba, ahonnan Szerafináék jöttek az imént.

-Menjünk innen, gyorsan! Az ördög biztosan ránk küldi az embereket- nyugtalankodott Főbe.

-Ugyan már! Ne nyafogj mindig! Nem kell mindent elhinni, amit ez a kis mitugrász mond. Biztos csak ránk akart ijeszteni. De nézd a fiút, még mindig ott ül. Milyen szomorú szemei vannak. Talán oda kéne menni hozzá.

-Bolond vagy. Inkább tűnjünk innen, mindjárt ideérnek.

Meg is érkezett hamarosan a kis csapat az ördög vezetésével, aki tisztes távolságban ugrándozott előttük a bokrok ágain.

-Gyertek, csak gyertek! Látjátok azt a fenyőfát? Az lesz az! Rajta hát! Lássatok neki!- mondta az ördög vihogva, majd egy szempillantás alatt eltűnt a sűrűben.

A három kölyök megállt a fa alatt, Szerafina és Főbe pedig csendben lapultak az ágak között.

-Nézzétek, ott egy fészek a fán!- szólt az egyik.

-Lássuk csak, mi van benne! Majd én felmászok érte!- mondta a másik kacagva.

Meg is próbált felkapaszkodni a vékony kis fára, de az ágak magasan voltak, nem érte el őket, így visszaesett a földre. A másik kettő jót nevetett rajta.

-Jaj de béna vagy! Na, várj csak, majd én!

A másik is megpróbált felmászni, de ő sem járt sikerrel, a harmadik pedig meg sem próbálta, mert az volt a legkisebb. Eközben a tündérek pisszenni sem mertek. Milyen furcsák az emberek, belerángatják a másikat a balhéba aztán még ki is nevetik egymást- gondolta magában Főbe. A kölykök tanakodni kezdtek, mitévők legyenek, aztán végül a legkisebb felkiáltott:

-Ugyan minek másznánk föl? Nézzétek már milyen kis satnya ez a fa! Egy rúgással kidöntjük az egészet.

-Jól beszélsz öcsi! Ezt csak bízzátok rám, majd én elintézem! Kidöntjük ezt a tűzrevaló szemetet!- mondta a legnagyobb, és mindhárman nagy vihogásban törtek ki.

-Szerafina, meneküljünk!- suttogta Főbe miközben megragadta barátnője karját, hogy lefejtse a fáról. Szélsebességgel repültek tova az erdőben a tisztást megkerülve. Útközben Szerafina még vetett egy pillantást a farönkre, de a fiú már nem ült ott. Vajon mióta nincs ott? Észre sem vettem, amikor elment- gondolta magában. A fiú pedig már mesze járt, még azelőtt elment, hogy a három kölyök odaért volna.

A kölykök addig ütötték-vágták a fácskát, amíg az recsegve zuhant a földre. A fészekben csak tollakat és néhány tojáshéj darabkát találtak. Valószínűleg sárgarigóé lehetett. A kidőlt fának letördelték az ágait, összerugdosták, aztán otthagyták, mint akik jól végezték dolgukat. A tündérek meg csak szálltak, szálltak, hátra se mertek nézni, csak akkor amikor már egy ideje nem hallották a kölykök vihogását. Nagyon elfáradtak, ezért leültek pihenni egy nagy kőre. Néhány perc múlva felbukkant egy másik társuk, Küllikki.

- Szervusztok, lányok! Mi járatban errefelé? – kérdezte mosolyogva a mindig vidám Küllikki – kicsit fáradtnak tűntök.

- Azok is vagyunk! Menekülnünk kellett! – mondta lihegve Főbe.

- Gyertek be hozzám és meséljétek el mi történt!

Küllikki egy nagy tölgyfa odvában lakott Artemisszel. Amikor megérkeztek Artemisz éppen teát főzött így rögtön meg is kínálta vele a vendégeket. Ők pedig elmesélték micsoda szörnyű dolog történt az imént, a másik kettő pedig szájtátva hallgatta őket. Majd Artemisz megkérdezte:

-         De hát hogy kerültetek a fenyőfa tetejére? Vagyis miért üldögéltetek ott?

-         Egy fiút követtünk a pataktól a tisztásig. Aztán ott leült egy farönkre és azt vártuk mikor indul tovább.

-         Persze ez az egész Szerafina buta ötlete volt, mint mindig! – vágott közbe Főbe.

-         És hová lett a fiú?

-         Nem tudjuk. Valahogy szem elől tévesztettük és eltűnt.

-         Csak nem arra a fiúra gondoltok, akit én is láttam előbb az erdei ösvényen?- kérdezte Küllikki.

-         Honnan tudnánk, hogy kit láttál te? De talán ha gyorsan utána eredünk még utolérhetjük és akkor kiderül!

-         Akkor nyomás!

A négy kis tündér gyorsan kiröppent az odúból és a fiú nyomába eredt. Kis idő múlva meg is pillantották, már bent járt az erdő mélyén. Valóban ő volt az.

- Hát itt van. És most mi lesz? Odamegyünk hozzá?- kérdezte kissé gúnyosan Főbe, aki mindig bizalmatlan volt az emberekkel.

- Ez jó ember, a légynek sem ártana. Hiszen nézz rá, milyen szomorú! Fel kéne őt vidítani!

Eközben a fiú leült a patak mellett egy kőre, tenyerébe hajtotta a fejét és a víztükröt nézte.

-         Gyertek, van egy ötletem! – mondta Szerafina, és intett a többieknek, hogy kövessék őt.

Egy kicsivel arrébb lebuktak a víz alá és elúsztak addig a helyig, ahol a fiú ült a parton.

-         És majd ha szólok mindenki bújjon elő egyszerre! Egy, kettő, három…most!

Először Szerafina vörös haja csillant meg a víz fölött, majd sorra a többiek is kiemelkedtek. A fiú csodálkozva nézte őket, nem hitt a szemének. Egy kis afféle repülés-bemutató után Szerafina leült a fiú mellé. A kis tündér még a válláig sem ért. A szomorú szemek felcsillantak és végre mosolyra húzódott a szája is. A tündérek boldogan nézték. Szerafinának eszébe jutott Anni, akit ott hagytak a csipkésben már jó néhány órával ezelőtt. Talán még mindig ott fekszik a fűben! „Lehet, hogy a fiúnak nem is ránk lenne szüksége. Egy másik emberrel biztosan jobban szeretne lenni. Azt hiszem elvezetem őt Annihoz!” – gondolta. Megfogta a fiú kezét, felhúzta őt a kőről és intett a többieknek is, hogy menjenek utána. A legrövidebb úton mentek, de így is jó egyórányi járásra volt az a hely, ahol Anni feküdt. Félúton lehettek, amikor egészen közelről egy fülsértő, de ismerős hang hallatszott. Az ördög közeledett feléjük, majd egy pillanatra elhallgatott, mikor észrevette, hogy négy erdőtündérrel áll szemben. Aztán gyorsan összeszedte magát és nagyképűen azt mondta:

-         Gyertek csak ki a tisztásra! Nézzétek meg a művemet! – és a kidőlt fenyőfához vezette őket – Na ezt csináljátok utánam! Én csak füttyentek egyet a kölyköknek és ők kidöntenek egy fát. Füttyentek kettőt és hoznak fűrészeket, kivágják az egész erdőtöket! Micsoda jó mulatság lenne!

Még folytatta volna tovább a fecsegést, de a fiú felkapott egy letört fenyőágat és kis híján agyoncsapta vele az ördögöt. Az pedig vesztét érezve gyorsan elugrándozott. Még néha hátrafordult, hogy utánuk vágjon pár sértő megjegyzést, aztán eltűnt a sűrűben. A fiú szomorúan nézte a tönkretett kis fát, de lehajolt a fűhöz és újra elmosolyodott. A fűben sok kis apró fenyőfa lapult, valószínűleg a kis fenyő első magjai hulltak és ezek keltek ki. Évek múlva talán sok nagy fa lesz belőlük, ha az emberek nem bántják őket.

A nap már majdnem a távoli hegyek csúcsához ért, ezért a kis csapat sietősebbre vette az iramot. Hamarosan megérkeztek a csipkésbe, ahol Anni még mindig ott feküdt a fűben. A fiú közelebb lépett hozzá és fölé hajolt. Anni kinyitotta a szemét. Először csak egy szép arcot látott és a hullámos hajat, majd a mosolygó szájat és a keskenyen ívelt világosbarna szemöldököt a szomorkás szemekkel. Ezután felült és körülnézett, de a tündérek már nem voltak sehol.

Merényi Laura meséje

Vác

Köszönet a meséért!