Lajhár úr tudott a többi lajhár
társáról, de élete eddigi tíz évét békességben töltötte egyedül, fáról-fára
járva, kedvenc leveleit rágcsálva. Tudta, hogy élete pontosan olyan, mint a
többi lajháré és azok megboldogult lajhár felmenőié, akik már évszázadok óta
ugyanazokat a leveleket rágcsálták minek unokáit most épp Lajhár úr tömte a
szájába.
Egy nap midőn Lajhár úr ismét
eszegetéssel és bámészkodással töltötte az idejét, megpillantott nem túl messze
egy rokont. Ilyen nem történt az elmúlt öt hónapban, gondolta, és talán a
következő ötben sem fog. Ám néhány másodperc múlva újabb rokonok kobakjai
tűntek fel a lombok között. Lajhár képességekhez mérten igencsak igyekeztek
valahová. Lajhár úr értetlenül állt az eset előtt, és igyekezett felidézni mely
jeles alkalom lehet ez a mai nap. Mire kitalálta, hogy az éves Famászó Verseny
már megrendezésre került idén, Víz ünnepe csak két hónap múlva lesz – de az úgy
sem számít, mert egy-egy lajhár asszonyon kívül senki nem keresi olyankor a társaságát
– a lajhár csapat az ő fájához ért.
Lajhároknál a közlékenység is
legalább olyan lassan folyik, mint a rágás, így hát mire túljutottak az
üdvözlésen, el is telt a délután fele.
Ám Lajhár úrnak ezután nem maradt
sok alkalma visszatérni a táplálkozás gyönyöréhez, ugyanis a sietségben lévő
lajhárok közleménye kínos ponthoz érkezett.
- Fák dőlnek ki Lajhárföld déli
határán – és ezzel a kijelentéssel kezdetét vette az estig tartó beszámoló,
melyből Lajhár úr megtudta, hogy színes, keménykobakú majmok vágják a fákat morgó
gép-krokodilokkal. Az is kitudódott, hogy még soha senki nem látta ezeket az
amúgy nagyon furcsa majmokat, így a nyelv, amin beszéltek is teljesen idegennek
számított. Nem hasonlított se a hegyi gorilla szavára, se az erdei csimpánzok
rikácsolására, sem pedig a páviánok pimasz perlekedésére.
A tanácskozás eltartott reggelig,
mikor is Lajhár úrnak is alkalma nyílt meghallani a szörnyű gép-krokodilok
hangját. Nem volt vitás, tovább kellett állniuk észak felé, ugyanis a fák –
azok amelyeket tegnap és tegnap előtt, meg a múlt héten kopasztott meg leveleitől
– egyszeriben dőlni kezdtek magukkal rántva indák sokaságát és felröppenésre
kényszerítve sok-sok színes tollú madarat.
Lajhár urat elszomorították a
látottak, ugyanúgy, mint társait. A levágott fák helyében csupasz tisztások
maradtak, és a fa csonkok körül kis állatok próbálták megtalálni feldúlt
otthonukat.
Bámészkodásra azonban nem volt idő,
folytatniuk kellett útjukat az Északi Határ felé.
Délután újabb tanácskozásba kezdtek
és lajhár tempóhoz mérten gyorsan döntésre jutottak. Meg kell állítaniuk az
idegen majmokat, különben holnaputánra az Északi Határ is eltűnik, és akkor nem
marad fa, amely védelmet nyújtana a Jaguár ellen.
Ám a terv mikéntje még mindig
vitatéma volt. Lajhár úr végül arra az elhatározásra jutott, hogy majd ő maga
néz szembe az idegenekkel és megpróbálja értésükre adni, hogy a tevékenységük
Lajhárföldjétt veszélyezteti. A tanács egyhangúan fogadta el ötletét, így egy
újabb átszunyókált éjszaka után, éppen a nap első sugarainak felbukkanása előtt
Lajhár úr leereszkedett az éjszakai fájáról – melyet egyébként nem talált olyan
kényelmesnek, mint az otthonit – és elindult a földön amolyan esetlen lajhár
módján: lassan de biztosan. Mire az idegenek közelébe ért, a tábort vert majmok
reggelihez készülődtek. Lajhár úr az orra után ment és rövidesen egy faasztal
előtt találta magát melyet a majmok ültek körbe.
- Hát te ki vagy? – nyújtogatta a
nyakát az egyik.
- Lajhár úr vagyok – mondta
meglepve Lajhár úr, remélve, hogy a majmok is értik őt. – Megtudhatnám, hogy ti
kik vagytok?
- Fakitermelő munkások vagyunk –
válaszolták a majmok. – Mi vagyunk az emberek.
Lajhár úr nem akart időt
vesztegetni arra, hogy elgondolkodjon a hallottakról, ezért rögtön a tárgyra
tért.
- Kedves emberek, azért jöttem,
hogy megkérjelek titeket: ne vágjatok ki több fát.
Az emberek csak bámulták Lajhár
urat. Legtöbbjük a világ majd minden pontján járt már, de egyikük sem
találkozott még fákat védelmező erdőlakóval.
- A fák tetején lakunk.
Az emberek még mindig elképedve
nézték a bátor lajhárt. Soha nem gondoltak arra, hogy amit tesznek azzal
másokat sodornak veszélybe. Némán néztek felválta egymásra és Lajhár úrra.
- Fiúk – szólalt meg az egyik nagy
sokára. – Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de szerintem ez így nincs rendjén. –
mondta az egyik ember.
- Egyet értek – mondta a másik és
levette fejéről a sisakot. – Én nem vágok ki több fát.
Ennek hallatán több se kellett
Lajhár úrnak, letette az elemózsiaként hozott faágat és eltűnt a fák között.
Az emberek már csak az ágat
találták Lajhár úr helyén. Még aznap összepakolták eszközeiket és elhagyták az
erdőt. Visszatérve a városba mindenkinek elmondták, hogy milyen állatok laknak
a fák között, és, hogy szükségük van az emberek védelmére, mi több ezt ők
kérték egy küldöncük által.
Így vált híressé Lajhár úr esete a
favágókkal, akik megértették miért nem szabad több fát kivágni, és védelmükbe
vették Lajhárföld népét. Azóta minden évben, az erdő és az emberek között lévő
béke jelképeként, a favágók egy új fát ültetnek az egyre növekedő erdőhöz. A
lajhárok pedig békésen élik nyugodt és meglehetősen lassú életüket, mindennap
örömmel falatozva otthonuk lombkoronáját, mely védelmet és kényelmet nyújt
nekik.
Varga Ildikó
2009-11-11.
Szigetszentmiklós
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése