Egyszer nagyon régen a víz elhatározta, hogy
meghódítja a világot. Ő lesz az ura hegyeknek, és réteknek. Mindenki csak neki
szolgál, és az emberek rettegnek tőle.
Kicsike erecske volt, amikor elindult tervét
megvalósítani. A környék fái csak nevettek rajta.
- Hogyan tudná ez a kis vízér meghódítani a világot? –
mondogatták összedugva lombkoronáikat, és megvetően néztek utána, amit eltűnt a
dombok között.
A domb másik oldalán már egy vígan csörgedező patak
bukkant elő, és a kövek közt nagyot csobbanva ficánkolt. Harsány hangon
mondogatta:
- Meghódítom a világot. Én leszek a világ ura. Ti is a
szolgáim lesznek – kiáltott oda a patak fölé behajló ágakon kuporgó madaraknak.
Amikor ezt azok meghallották, úgy elnevették magukat,
hogy majdnem leestek a fáról. A víz rájuk se nézett, csak könyörtelenül ment
tovább. Sokáig kanyargott erdőn, mezőn keresztül. Mindenhol kinevették, gúnyos
szavakkal illeték a nagyravágyó terve miatt. Senki sem hitt neki. Ugyan, hogyan
tudna ez a kicsi patak a világ ura lenni? Elég egy puccok túrás és a víz már
nem is tud tovább folyni.
De nem adta fel. Kitartóan haladt tovább, és a hosszú
út alatt egyre szélesebb lett. Végül már egy szép folyó vált belőle. Mindkét
partja mellett falvak és városok nőttek ki a földből. Embereknek munkát adott,
és táplálékkal látta el őket. Látszólag mindenki boldog volt, és áldotta
folyót.
Aztán egyik nap a békés víztömeg megbokrosodott. Hullámai
ijesztően ostromolni kezdték a partot, sőt néhol át is csapott rajta. Mindenki
aggodva nézte, vajon a gát ellenáll-e a hatalmas hullámoknak. Hiába volt minden
kérlelés, az ár egyre dühödten ostromolta azt. Aki csak tudott, menekült a
folyótól, mert sejthető volt, hogy a víz egy nap átszakítja a gátat, és maga
előtt lerombol mindent, ami csak az útjába került.
Nem volt, aki megállította volna a vizet, mind nagyobb
területeket borított be, és vigyorogva zúgta: „Én vagyok a világ ura.”
De egy valamiről megfeledkezett. Távol lent a völgyben
volt egy hatalmas szikla. Olyan nagy volt, amilyent még ember nem látott.
Kemény gránitból volt, és büszkén hirdette, nem fél senkitől, és képes
megküzdeni mindenkivel.
A víz remélte, hogy sikerül elsöpörnie a sziklát, mint
egy száraz falevelet. Elég erősnek érezte magát, hogy tettét véghezvigye. Ha ezt a hatalmas sziklát is legyőzi, akkor
tényleg a világura lesz, és mindenki csak őt fogja szolgálni.
Mindketten felkészültek a nagy küzdelemre.
A víz gőgösen terpeszkedett a medrében, és ijesztő
nagy, sötét hullámokat indított a szikla felé.
- Nyiss utat nekem, mert összetörlek! – üvöltötte a
víz.
A szikla meg sem mozdult, és némán tűrte a
sértegetéseket. A hullámok nem bírták megrepeszteni. Hiába kezdett a víz újabb
és újabb támadásokat, a gránitszikla mozdulatlanul állta a sarat.
Sokáig tartott a víz és a szikla háborúja. Már rég
feljöttek az égre a csillagok, de a dühös folyam előtt nem nyílt meg az út.
Reggelre minden ereje elfogyott, és be kellett látnia, hogy a sziklát nem tudja
legyőzni. Mégsem lesz a világ ura. Egy hatalmas, gránitszikla megállította, és
bármennyire is szerette volna, nem mehet tovább, itt kell rostokolnia az idők
végezetéig. Amikor reggel a Nap bearanyozta sugaraival a vidéket, a víz még
egyszer megpróbálta a lehetetlent, de a hullámai már nagyon gyöngék voltak, és
csak gyengén nyaldosták a sziklát.
A sok víz összegyűjt, és a völgyben éjjel született
egy csodás tó, a környéken lakó emberek nagy meglepetésére.
Egyik nyárvégi nap a tónál sétáltam, és váratlanul
arra lettem figyelmes, hogy a víz halk csobogással kérlelte a sziklát:
- Kérlek, engedj az utamra! Úgy szeretnék nyargalászni
a síkságon, ahol színes virágok nyílnak.
De a szikla hajthatatlan maradt, mert jól tudta, ha
csak egy kicsit is enged a víznek, akkor az újból elszabadul, és elpusztítja a
tókörnyéki falvakat és városokat. Jobb, ha valaki féken tartja, és vigyáz a
békére és a nyugalomra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése