A három manó és barátai

Egyszer volt három kismanó. Elmentek a rétre játszani. Ott volt a nyuszi háza, aki jó barátjuk volt. Egyszer csak, miközben a manók a mezőn szaladgálnak így szólt a legkisebb, akit Miskának hívtak:

- Testvéreim, hallgassátok!    

A manótestvérek elcsendesedtek és füleltek, majd elindultak a hang irányába. Útközben találkoztak Nyuszival. Szegény Nyuszi sírt. A három kismanó megkérdezte mi a baj? A nyuszi hüppögve így felelt:

-  Éjszaka a nagy viharban egy fa rádőlt a házamra.

-         Semmi baj, majd mi segítünk rajtad. – mondták a manók. – Te csak áss olyan üreget, amilyen a házadnak volt! Mi addig elmegyünk és összeszedjük a szemetet az erdőben, amit az emberek eldobáltak, és a hasznos dolgokat felhasználjuk az építkezéshez.

 Így is tettek. Miska talált négy farönköt, a középső kismanó, Domi rábukkant három kartondobozra, aztán elindultak Manó Apóhoz.

-         Manó Apó! Légy szíves a rönköket faragd ki nekünk kockákra!

 Manó Apó szívesen megtette, amit a manógyerekek kértek. Megköszönték a manók és elbúcsúztak. Visszaindultak a nyuszihoz. Eközben a legnagyobb manót, Marcit elküldték, hogy az állatokat kérje meg, hogy gyűjtsenek az erdőből újrafelhasználható anyagokat, műanyagpalackot, üveget, papírt, dobozokat. Az őzike azt mondta:

-         Szívesen segítek, ti is visszahoztátok a kicsikémet, amikor elveszett.

Azt mondta Marci:

-         Most váljunk szét, és itt találkozzunk a vízesésnél.

Az őzike elment a diófához és onnan kiabált:

-         Mókus koma, gyere le!

 A mókus köszönt illendően:

-         Szia, őzbarátom, miben segíthetek? Gyorsan mondd el, mert épp nagytakarítást tartok,ki kell dobni a már nem használt holmikat. Ennek az őz nagyon megörült:

-         Jaj, de jó, van köztük talicska is?

-         Van bizony!

-         Megkaphatom azokat a holmikat?

-         Persze, de miért kellenek neked? – kíváncsiskodott a mókus.

-         Nem nekem kellenek, hanem barátunknak, Nyuszinak. Éjjel a viharban rádőlt egy fa az otthonára és estére építenünk kell neki egy másik házat, nehogy megfázzon!

 Mivel a mókus megsajnálta a nyuszit, így kérdezte szerényen:

-         Én is segíthetek?

-         Hát persze, minél többen vagyunk, annál előbb kész lesz nyuszi lakása.

-         Gyere velem, én tudok egy nagyon szemetes helyet! – mondta a mókus.

-         Jó, menjünk együtt!

Eközben Miska is odaállt egy fa mellé, és felnézett:- Lám csak, a jó öreg sárgarigó barátom, biztos segítene nekem! - gondolta.

-         Csirip! - Csirip lenézett. Mindketten illendőképpen köszöntek egymásnak, aztán Miska megkérdezte:

-         Csirip, tudnál nekem segíteni?

-         Persze, miről lenne szó?

-         Hulladékot kellene gyűjteni, amivel meg tudnánk építeni nyuszi lakását.

-         Természetesen, de mit szeretnél, én mit tegyek? – kérdezte Csirip.

-         Felrepülhetnél, és megmondhatnád hol van rengeteg szemét.

-         Jó, ha ezzel segítek, én megteszem - Csirip felrepült, körülnézett, és így szólt: - A mező sarkában sok a hulladék.

Mikor odaértek Csirip és Miska találkozott az őzikével és a mókussal:

-         Mit kerestek itt? – kérdezte Miska Így felelt az őz:

-         Mókus ezt a helyet tudta nagyon szemetesnek, így elindultunk errefelé.

-         Jó, akkor most dolgozzunk együtt! Van valamitek, amibe szedhetnénk a szemetet? – kérdezte Miska.

-         Van egy talicskánk, az megteszi?

-         Hát persze, hogy megteszi! – lelkendezett Miska. Nekiláttak a munkának. Szedtek kupakot, műanyagot, kartondobozt, üveget, üvegszilánkot, majd így szólt Miska:

-         Ez már elég lesz, menjünk.

Amikor megérkeztek Nyuszi házához, ő éppen akkor fejezte be az ásást. A testvérei is pont akkor készültek el a ház megtervezésével. Serényen dolgoztak, minden anyagot fel tudtak használni a lakás megépítéséhez, az otthon gyorsan elkészült.

A nyuszi annyira hálás volt, hogy barátai ajándékot kaptak; egy közös képet, amit nyuszi fényképezett le, amint mindenki dolgozik.

  Csirip, a mókus és az őzike hazamentek, nyuszi is beköltözött új otthonába, a kismanók is hazaértek és arra gondoltak milyen jó érzés segíteni egymásnak, és hogy a hulladékot is fel lehet használni.

2009-11-10                                                                 Joszt Csenge 2.b

Budai Városkapu Ált. Isk.

Csokonai V, M. lt. Isk.

Pécs, Komlói u. 54.

A csalódott rózsa

Csodálatos volt a rózsa az ő pompájában. Mint a bársony, olyanok voltak a szirmai. Színe pedig a hajnal sugarával vetekedett.

Reggel első utam mindig a rózsához vezetett. Nem tudtam betelni a színének látásával és a belőle áradó illatával.

A kertben, amikor a nyíltak a virágok, a rózsára hullottak az első harmatcseppek. Versenyeztek a méhecskék is, hogy ki legyen az első, aki mézet lophat tőle.

A többi virágok, a nefelejcs, a százszorszép, a bársonyos havasi gyopár, a gránátalma virágai irigykedve néztek a büszke rózsára. A fenyők, a tujafák is mondogatták: szép-szép a tulipán, a gerbera, de legszebb a rózsa. Elismerték, hogy ő a virágok királynője. Sorban nyíltak a virágok a kertben, az orgona, a margaréta, majd késő nyáron a piros és sárga dáliák. Ám a rózsával nem tudtak versenyre kelni.

Nagyon büszke volt a rózsa, hogy mindenki őt tartja a virágok királynőjének. Le is nézte a kert sarkában meghúzódó rokonát, a vadrózsikát. De vadrózsikát nem bántotta, hogy hitványnak, kapaszkodónak nevezte a rózsa. Ő csak mosolygott titokzatosan.

Eljött az ősz, hervadni kezdtek a virágok, színesedtek a fák levelei. Megjött a dér és elrabolta a rózsa bársonyos szépségét. Sírt, zokogott a rózsa és már nem tudott örülni a még melengető déli napsugárnak sem.

Egyik nap gyerekek jöttek a kertbe, játszva, kacagva, de nem vették észre a rózsát, ami nagyon fájdalmas volt részére. Felfigyeltek viszont a sarokban meghúzódó mostohatestvérkére, a vadrózsikára. Odaszaladtak és kiabáltak:

-         Nézzétek milyen gyönyörű piros bogyók lettek a virágok helyett!

-         Igen, - mondta az idősebbik – nagyon finom lekvárt főz belőle a nagymamám. Sok vitamin van benne, és nagyon szeretjük.

Egyik gyerek észrevette a rózsát és felkiáltott:

-         Nézzetek ide, milyen szép volt, és mára milyen csúnya lett!

A rózsa ekkor értette meg mostohatestvére titokzatos mosolyát, és megtanulta, hogy senkit sem lehet lenézni azért, mert kevesebbnek látszik magunknál!

Sebestyén Jenőné meséje

köszönjük!

Füzike

Hol volt, hol nem volt, egy távoli országban élt egy király és egy királyné. Boldogságukhoz csak egy gyermek hiányzott.

Egy szép napon, mikor a király a kedvenc erdejében sétálgatott, a patak mentén megpillantott egy fiatal fűzfát. Mivel a nap melegen tűzött, leült a fűz árnyékába. Egyszer csak egy hang szólalt meg a magasból:

- Miért búsulsz, királyom? Országodban béke honol, kincseskamrád tele arannyal, ezüsttel!

A király nagyon meglepődött, mikor észrevette, hogy a fűz szólította meg.

- Hogyne szomorkodnék! Mit ér a gazdagság, ha nem lehet gyermekem?

- Segítek én rajtad, uram-királyom! Tudd meg, hogy én bűvös fűz vagyok! Szakíts le rólam egy vesszőt, vidd haza! Teliholdkor készíts belőle egy bábut, rakd bele egy vízzel teli aranytálba, és tedd magad mellé a királyi ágyba! Reggel meg fogod látni, mi történik majd! De ígérd meg nekem, hogy ha leánygyermeked születik, elengeded hozzám játszani! Ágaimmal szívesen ringatnám, hintáztatnám, és ha eljön az idő, egy hű szolgámat elküldöm hozzád, hogy feleségül kérjem őt!

A király mi mást tehetett volna? Mindent megígért a bűvös fűznek. A fa ezután odanyújtotta legszebb ágát, hogy levághassa róla azt a vesszőt.

A király nagy boldogan tért haza feleségéhez a palotába. Töviről hegyire elmesélte neki mi történt vele a patakparton.

A király mindent úgy tett, ahogy azt a bűvös fűz előírta neki. Megvárta, míg a hol szép kövér lett, a fűzfaágból készített egy bábut, amit bele is rakott egy vízzel teli aranytálba. A tálat pedig a hitvesi ágy közepére helyezte és feleségével együtt mellé feküdtek. A nagy izgalomtól alig bírtak elaludni, de aztán nagy nehezen mindketten álomba szenderültek.

Másnap reggel csoda történt! A király és a királyné alig akart hinni a szemének! Ott feküdt közöttük egy bűbájos, pufók csecsemő, és mivel kislány lett a csöppség, el is nevezték Füzikének.

Telt-múlt az idő. Füzike királykisasszony gyönyörű hajadonná serdült. Szépségének híre eljutott a bűvös fűzfához is. A fűz egy sündisznóval jegyajándékot küldött a királylányhoz.

- Kérlek, fogadd el gazdámtól ezt a gyűrűt! – mondta a sün, és a királykisasszonynak nyújtotta a zöldköves gyűrűt.

Füzikének nagyon megtetszett az ékszer, nyomban fel is húzta az ujjára. Cserébe odaadta a sünnek szépen hímzett zsebkendőjét.

Hamarosan a király fülébe jutott, hogy lánya milyen ajándékra tett szert. Rögtön hívatta is Füzikét a trónterembe. A királylány irulva-pirulva vallotta be, hogy miféle szerzettől kapta a gyűrűt. A király meglepődött, mikor megtudta, hogy egy beszélő sün volt az a különös küldönc.

Lelkét jeges rémület szorította össze, mikor eszébe jutott a bűvös fűznek tett ígérete. Elvette Füzikétől a gyűrűt, majd megparancsolta neki, hogy menjen fel a toronyszobájába és ki se dugja az orrát onnan, amíg ő azt jónak nem látja.

Aznap éjjel a király álmatlanul forgolódott ágyában. Felkelt, majd felöltözött, és kilovagolt kedvenc erdejébe. Mikor a patak mellé ért, megpillantotta a bűvös fűzfát.

- Elküldtem a jegygyűrűt a mátkámnak! Annak idején megígérted nekem, hogy ha megkapod tőlem a vesszőt, a leányodat hozzám adod feleségül! – szólalt meg a bűvös fűz.

- Soha nem kapod meg a lányomat, te girbegurba fa! – kiáltott fel mérgesen a király és a zöldköves gyűrűt a fához hajította.

A bűvös fűz szomorúan felsóhajtott, a király pedig mérgesen hazalovagolt.

Másnap reggel megparancsolta az udvari favágónak, hogy keresse meg azt a fát, vágja ki és égesse el, hűlt helye se maradjon ott a patakparton. Füzike királykisasszony mikor megtudta, hogy apja mit akar tenni, kiszökött a palotából és a favágó után rohant.  Mikor a patakpartra ért, a favágó már a fűzfa mellett állt és a baltáját szorongatta.

A bűvös fűz szomorúan fordult a királylány felé.

- Ne hagyd, hogy kivágjanak! Kinek az ágain hintáztál, mikor kicsi voltál? Kihez futottál először elmesélni, mikor valami nagy öröm ért? Kinek súgtad el bánatodat, mikor szomorú voltál? Én voltam az, a bűvös fűz!

Mielőtt a favágó az első csapást rámérte volna a bűvös fűzre, a királykisasszony odarohant a fához, és könnyes szemekkel kérlelni kezdte a favágót.

- Kérlek, ne bántsd őt! Régi jó barátom ő! Mindig is szerettem ezt a fát! – zokogott Füzike és átölelte a fa törzsét.

Ebben a pillanatban csoda történt! A fűz egyszeriben eltűnt, és a királylány előtt egy délceg fiatalember állott. A királyfi rámosolygott Füzikére, megfogta kezét és hálálkodva megszólalt:

- Köszönöm neked, hogy megszabadítottál a gonosz varázslat alól! Sok-sok évvel ezelőtt egy gonosz boszorkány elátkozott engem, mert nem akartam feleségül venni a leányát! Csak az törhette meg az átkot, aki fa képében is képes volt belém szeretni!

A király immár nem látta akadályát a házasságnak. Örömmel adta oda a királyfinak a lánya kezét. A fiatalok hét országra szóló lakodalmat csaptak! Még ma is élnek, ha meg nem haltak!

* * *

Mészáros Gyuláné 

Almásfüzitő

A mesét hálásan köszönjük!

Fecskék búcsúja

Egy szép szeptemberi napon arra ébredtem, hogy már korán reggel csodálatosan süt be a nap a kis házikóm ablakán. Gyorsan felkeltem, és kimentem a kapu mellé, mivel hangos csivitelést hallottam.

Azt hittem nem látok jól, mert mint a pontok sora a papíron, úgy ültek egymás mellett a fecskék fenn a villanyvezetéken. Minden szál tele volt velük. Mikor felrepültek, szinte elsötétlett az ég kékje. Egy kör megtétele után újra leszálltak, hosszasan ott ültek, hangoskodtak. Biztosan azt tárgyalták, merre menjenek a hosszú-hosszú vándorútjukon. Egy pár pillanatra csend lett, majd hirtelen felszálltak, és huss, elrepültek.

Egy kicsiny fecske közben kivált a többi közül, fölém repült és csicsergett. Nem tudom, mit akart mondani. Talán azt, hogy Isten veled, vagy azt, hogy viszontlátásra! Bár ezt mondta volna! Szívem szerint én is így értelmeztem. Egy idő után felszállt és elrepült a többiek után.

Én ott maradtam hosszan utána nézve, integetve: viszontlátásra, kicsi fecske…

Ahogy búcsút mondtam, elgondolkodtam, hogy hova mennek télire a mi vándormadaraink. Erre azt felelném: oda, ahol meleg van, mikor itt hideg, zordon tél uralkodok. Átkelnek a Földközi-tengeren és elrepülnek egészen Afrikáig. Sok-sok ezer kilométert tesznek meg. Hát persze, hiszen mikor itt hideg van, a hernyók, lepkék, bogarak elbújnak téli álmot aludni. A tavak befagynak, így sok madár nem talál eleséget. Mit keresnének itt ebben a dermesztő hidegben? Éhen pusztulnának, megfagynának.

De ki mondja meg a madaraknak, hogy ősszel induljanak útnak, és tavasszal jöjjenek vissza?

A Jóisten? Aki beléjük adta ezt az ösztönt, ami megmondja nekik, mikor menjenek arra a meleg tájra, ahol életüket fenntarthatják, amíg el nem jön a visszatérés ideje?

Hiszen nem raknak fészket, nem költenek ott, ahova télire költöznek. Haza jönnek, itt építik újjá elhagyott fészkeiket, itt költenek, mert ez az ő hazájuk, ezt szeretik, ide vágynak vissza.

Míg ezen gondolkodtam, eltűntek fecskéim a messze távolban. Most várom a tavaszt, hátha megpillantom az elbúcsúzó, de visszatérő fecskéimet.

Sebestyén Jenőné meséje

Nagyon szépen köszönjük a mesét!

Mese a pillangók országáról

Valahol, hol sosem jártál,

De álmodban rátalálnál,

Napsugaras felhők között,

Hová lágyan, szellő szökött,

Szivárványok fényes hídján,

Ezüstszínű patak partján,

Tündökölt a pillangók országa,

Képzeleted rejtélyes világa!

A pillangók országa olyan tündöklő, és olyan varázslatos volt, hogy aki egyszer erre tévedt, és megpihent a bódító illatú virágok tövében, az biztos, hogy soha nem felejtette el. Különféle csodálatos színű pillangók éltek itt nagy barátságban. Egész nap sütkéreztek a napfényben, mikor megszomjaztak, rárepültek a patak hullámaira, ahol felfrissültek. Országuk tele volt szebbnél szebb virágokkal, növényekkel, és a fák olyan magasra nőttek, hogy koronájuk az eget érintette. 

Erre a különleges világra, az itt lakó emberek nagyon vigyáztak. Minden évszakban sokat dolgoztak, hogy a pillangók mindig találjanak maguknak illatos virágokat, tiszta vizet, és a levegő is megnyugtatóan finom és friss legyen. A pillangók meghálálták az emberek segítségét. A selymes puha pázsiton, és a virágok tövében, mindig megpihenhettek. Ilyenkor a pillangók finom szárnyacskáikkal végigsimították az emberek arcát, és ők a simogatásnak köszönhetően szépeket álmodtak, és mindig vidáman, kipihenve ébredtek fel.

Elégedetten és békében éltek, így nem gondolhattak arra, hogy a szomszéd ország lakói megirigyelik tőlük a pillangók földjét.

Országuktól nem messze, talán néhány pillangókörön túl, terült el a  Semmittevők országa. Ebben az országban olyan emberek éltek, akiket nem érdekelt a szép kert, nem foglalkoztak fűnyírással, takarítással. Nem ültettek virágokat, növényeket, így a madarak, állatok, pillangók messze elkerülték országukat. Magukkal se törődtek, fésületlenek, ápolatlanok voltak, ruhájuk színét sem lehetett látni a sok piszoktól. Az egész táj tele volt szeméttel, a magasra nőtt gaztól alig lehetett látni a házakat.

 Valahogy hírét vették, hogy nem messze tőlük van egy csodás vidék, virágokkal, friss vízzel, és jó levegővel, ezért elhatározták, hogy odaköltöznek. Ami ruhát, ennivalót találtak azt mind összecsomagolták, és elindultak hogy elfoglalják a pillangók földjét. Az úton amerre haladtak, csak piszkot és szemetet hagytak maguk után.

A pillangók országában nagy volt az izgalom, éppen most hozta a hírt egy arra repülő rigópár, hogy a semmittevők nemsokára elérik az országhatárt. A pillangók a patak partján gyülekeztek, az emberek a zöld mezőre mentek, hogy megbeszéljék, mit is tegyenek a betolakodók ellen.

A pillangók segítséget kértek a darazsaktól, akik megígérték, hogy erős fullánkjukkal addig szurkálják a betolakodókat, amíg vissza nem fordulnak.

Az emberek a természet erőihez fordultak, kérték a napot, a szelet, az esőt, segítsenek rajtuk, hogy országukat ne tehessék tönkre a betolakodó semmittevők.

A természet erői összefogtak, egyesítették erejüket, és várták hogy a semmittevők elérjék az országhatárt.

Mikor megérkeztek, váratlanul hatalmas záporesőt zúdítottak rájuk. Hiába próbáltak elbújni, az eső könyörtelenül eláztatta őket. A zápor után kisütött a nap, és sugaraival olyan meleget árasztott, hogy a betolakodóknak le kellett venniük ruháikat.

Erre vártak a darazsak, célba vették áldozataikat, és alaposan összeszurkálták őket.

 Utolsóként, süvítő hangon hatalmas erővel, megérkezett az északi szél, és kifújta az országból a semmittevőket. Lábuk alig érte a földet, úgy repültek hazáig.

Az emberek köszönetet mondtak a természet erőinek, és a pillangókkal együtt hatalmas ünneplésbe kezdtek. Mindenki nagyon boldog volt, hogy országukat sikerült megvédeni a semmittevőktől.

Bár nemrégiben azt a hírt hallottam, hogy miután hazarepítette őket a szél, nagyon elszégyellték magukat. Sokan közülük kezdtek virágokat ültetni a házuk elé, és összeszedték a szemetet is. A házak lassanként megszépültek, és az emberek is mintha vidámabbak lettek volna, mint ezelőtt. A virágok odacsalogatták a méhecskéket és a pillangókat is, és az erdőkbe visszaköltöztek az erdei állatok. Országuk, kis idő múlva úgy megszépült, hogy alig lehetett ráismerni. Többet nem is nevezték őket semmittevőknek, hanem új nevet kaptak, ők lettek ezen túl a  szorgosok.

Kis mesémet, lehet, hogy elhiszed, lehet hogy nem, de ha pillangó száll kezedre, tőle nyugodtan megkérdezheted!

Vékony Ági 

Hálásan köszönjük  a  mesét!

Faültetés az oviban

    Peti ezen a reggelen magától ébredt, nem kellett anyának keltenie. Megpróbált egyedül felöltözni. Igaz, fordítva húzta föl a pulóvert, és a nadrágnak is a hátulja került előre, de kit érdekelt ez most. Sietni kellett, elsőként akart az oviba érni.

   Gyönyörű, vadonatúj óvodába járt Peti sok-sok társával együtt. Szerették ezt az ovit, mert ez kissé távolabb esett a város zajától. Itt kedvesek voltak az óvó nénik, nagy volt az udvar, rengeteg játék várta a gyerekeket, és ide járt a Napocska csoportba Eszter is, aki Peti szerint a legszebb lány volt az egész oviban..

    De ma nem Eszter miatt sietett Peti az óvodába. Nem is azért, hogy reggel elsőként érkezve lefoglalja a fiúk kedvencét, a nagy dömpert egész napra. Nem, ma egész más miatt sietett Peti, nehogy elkéssen az oviból. Ma jönnek az óvodába a Zöld Hálós bácsik és nénik.

     Szép volt az új óvoda, a legfinnyásabb gyerek sem találhatott kivetni valót benne. Csak egyetlen dolog hiányzott! Nem volt az udvarán egyetlen fa sem. Hiába volt ott a hatalmas homokozó, hiába volt ott a kanyargós csúszda, a nagy ügyességet kívánó mászóka, ha nem adott árnyékot semmi a játékban megfáradt gyerekeknek.

    De mától megváltozik minden, hiszen a Zöld Hálós nénik és bácsik azért jönnek az óvodába, hogy fákat ültessenek az udvaron.

- Anya, induljunk már! – türelmetlenkedett Peti, és már húzta is fel cipőjét, kabátját, hogy mielőbb az oviba érjenek. Nagy volt az izgalom az óvodában. Mindenki arról beszélt, hogy mikor hozzák már a fákat, milyenek lesznek, és hogyan fogják azt elültetni.

Lacika azt mondta: - Biztosan olyan nagy fákat fognak hozni, mint amilyet az erdőben láttunk, amikor a nagypapámékkal kirándulni voltunk.

- Daruval emelik majd fel, mert olyan nehéz – állította Dani, akinek az apukája darukezelő. És szerinte minden nagy és nehéz dolgot daruval kell felemelni.

- Nagy cserépben fogják hozni a fákat, ugye? – nézett megerősítést várva az óvónénire Sárika. De nem volt már idő válaszolni, mert valaki elkiáltotta magát: - Hozzák a fákat! – Erre mindenki az ablakhoz szaladt, hogy megláthassa. Épp akkor fordult be az óvoda udvarára az a kisteherautó, ami a facsemetéket szállította.

- Csak ilyen kicsik? – fordult el az ablaktól csalódottan Lacika.

- Az én apukám a teherautóval együtt fel tudná emelni a fákat a darujával, olyan nagy daruja van neki – bizonygatta Dani az igazát.

   Közben odakint  az udvaron megkezdődött a munka, lepakolták a kocsiról a facsemetéket.

- Én mondtam, hogy nagy cserépben fogják hozni – kiáltott fel Sári, miközben pici orrát az ablaküveghez nyomta.  

- Markoló, markoló! – kiáltoztak a fiúk kórusban, amikor felfedezték az udvarra bekanyarodó munkagépet. Hamarosan az óvoda udvara úgy nézett ki, mintha valami óriás vakond túrta volna fel. Itt is, ott is a gödrök mellett földkupacok nőttek a markoló munkája nyomán előkészítve a fák helyét. A Zöld Hálós nénik és bácsik jól belocsolták az üres gödröket, azután a fákat ezekbe a vizes gödrökbe állították. Néhányan lapátot, gereblyét ragadtak, és szépen körberakták a fák gyökerét földdel. Még jól meg is taposták, hagy tudjanak erősen belekapaszkodni a gyökerükkel a fák a talajba.

- Gyertek, gyerekek, segítünk mi is a faültetésnél! – hívta az óvónéni a csöppségeket. Na, nem is kellett ám nógatni senkit, hogy igyekezzen. Peti, Laci, Dani, Sára és a többi óvodás boldogan sietett az udvarra, és közösen fogva a csövet együtt locsolták meg a fák tövét.

    Minden gyerek csak erről beszélt, amikor már rég elmentek a faültető felnőttek, még az uzsonnánál is.

- Anya, képzeld! Mi locsoltuk meg az új fákat! – lelkendezett szinte minden gyerek, amikor jöttek 

érte.

- Nézd, milyen sok fát ültettünk! – mutatta Peti is az anyukájának a tizenöt facsemetét, a közös munka eredményét.

   A fák mind megeredtek, mert a közös akarat, a szeretet és a gondoskodás ültette őket. Új helyükön egy év alatt nagyot nőttek, terebélyesedtek. Sok kis madárnak adnak pihenőt, ha elfáradnak égi útjukon. Az egyre növekvő fák jó levegőt, nyáridőben árnyékot nyújtanak a játszó óvodásoknak.

    Biztosan így lesz ez még akkor is, amikor a mai óvodások, Peti, Laci, Dani, Sára és a többiek felnőnek, és az ő gyerekeik, unokáik játszanak majd a lombok enyhet adó árnya alatt.

 Kontra Marika Szvita meséje

                                                                                  Szigethalom, 2009. november 30.

Köszönjük a mesét!

A vadrózsa

A napkorong már magasra hágott, a határ azonban még álmosan ásított. Ásított a róna, s ásított rajta az a maroknyi bükkfa is, amelyek már sok évtizedet végignéztek. De már ébredeztek, kinyújtották kecses ágaikat, sok zöld, apró és üde leveleiket. Csak egyvalaki aludt még.

A bükkfák között, azok közül is a legöregebbik közelében virult egy vadrózsabokor. Gyönyörű kis bokor volt, rózsaszínű, tenyérnyi virágok százai takarták ágait.

Ő aludt. A nap szeretettel nézte a kis lustát. Megcirógatta a sugaraival, amire ő is felébredt.

A vadrózsa két éve nézhette az egyáltalán nem nem unalmas határt. Mégis élete ellenére bánkódott valamin. Hiszen őt mindenki szerette, a bükkfák, a nap, a határ. Mégis volt egy kívánsága, ami csak nem akart teljesülni. Ez az óhaj pedig nem más, minthogy ő is madárdalra ébredjen, végignézhesse a kis fiókák növekedését, védelmet nyújtson, takarhassa az erős napsütéstől, vagy éppen hidegtől lakóit. Mindebben még nem volt része.

Óhaja végül egy nap valóra válhatott.

Hatalmas szélvihar kerekedett, milyet még a százéves bükkfák sem láttak. Azután a szél egyszer csak egy ázott sárgarigópárt hozott, akik elkeseredetten küzdöttek a számukra legyőzhetetlen elemmel, de az könyörtelenül vitte őket. Végül már elvesztették reménységüket, és várták sorsuk beteljesedését. Ekkor értek a bükkfához. A fák lombja nem volt elég sűrű, a széltől nem védhette őket. Ezt látta meg a vadrózsa. Neki, a maga sok levelével igazán nem volt mit tartania a széltől. Gondolt egyet, és már mondta is:

-Gyertek ide gyorsan, gyorsan! - A sárgarigók pedig egy pillatan múlva már a biztonságos helyen, a vadrózsa ágai között pihegtek.

-köszönjük, vadrózsa!

-Ugyan, semmiség. - Szólt a vadrózsa, de sírva fakadt.

-Mi baj? Megbántottunk volna? - Kérdezte a rigópár.

-Ugyan, semmi, mindjárt elmúlik. Csak hogy így elnézlek benneteket, eszembe jut egy régi álmom. Szeretném, ha itt maradnátok nálam.

-Csak ez a baj? Hiszen éppen lakást kereső körúton voltunk, amikor elért a vihar minket. - Szólt a rigóférj.

-Végülis ez jó hely. Ha akarod, megengeded, szívesen itt maradunk. - Egészítette ki a rigófeleség.

-Már hogyne szeretném! Sohasem voltam még ilyen boldog-

Eközben a szél elállt és a rigók hozzáláttak a fészek készítéséhez. Először kiválasztották a fészek helyét.

-Így jó lesz? - Igazgatta ágait a vadrózsa-

-Tökéletes. Védve leszünk esőtől, széltől és az ellenségeinktől is.

Ugorjunk csak előre időben egy kicsit!

A sárgarigó feleség éppen a tojásokat rendezgette, míg a hím gyönyörű dalt dalolt. A vadrózsa boldog volt.

Egyszerre megzörrent a vadrózsa szoknyája. Egy kígyó -megpillantván a tojásokat- igyekezett felfelé. A dalnak egyszeriben vége szakadt. Helyette ijedt, síró hang hallatszott.

-Segítség! Segítség! Megakarja enni a tojásokat. Segítség!

A vadrózsa azonban nem veszítette el a fejét. Összehúzta magát, és a sokezernyi tüske mind a kígyóba szúródott.

-Ssssz! Jobb lesssz továbbálni!- Sziszegte a kígyó és gyorsan lecsúszott a bokorról.

-Másodszor mondunk köszönetet neked. - Szóltak a rigók. - Hogyan hálálhatnánk meh?

-Szívesen tettem. - Mondta szerényen a vadrózsa.

Teltek, múltak a napok. A vadrózsa virágai megfogyatkoztak. A nyár vége felé közeledett. A rigópár gyermekeivel indulni készült.

-Hiányozni fogtok. - Szólt a bokor.

-Te is nekünk.

-De, ugye tavasszal visszajöttök!

-Vissza, ígérjük.

Azzal felemelkedtek a levegőbe. Leírtak egy kört a bükkös fölött, és elindultak Afrika felé.

-Viszont látásra, tavasszal! - Kiáltották a vadrózsának.

A vadrózsa hosszan nézett utánuk. Érezte, hogy visszajönnek hozzá.

Medvegy Gabriella

1991. 6. osztályos tanuló

Mese az eldobott rágógumiról

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú, akit Mikinek hívtak, és aki nem hitte el, hogy azzal is a környezetét óvja, ha a szemetet a szemetesbe dobja.

            Amikor az utcán sétált, és kifújta az orrát, a papír zsebkendőt mindig a földre dobta.

-Miért nem a szemetesbe dobod? – kérdezte az anyukája.

-Mert már piszkos, és nem akarom magamnál tartani – válaszolta.

-Szerinted más nem gondolja ezt?

-Nem tudom – gondolkodott el Miki – de én nem akarom, hogy nálam legyen.

-Mért nem vártad meg, amíg egy szemeteshez érsz?

-Ó, az nagyon sok idő!

-Csak pár percre van innen.

-Az igenis sok! – kötötte az ebet a karóhoz Miki.

Az anyukája nem szólt semmit, csak sétáltak tovább. Nemsokára a fiú belelépett egy eldobott rágógumiba.

-Fúj! – kiáltott fel dühösen. – Mért nem tudták kidobni, mért pont az én cipőm alá került?

-Senki nem tudta, hogy erre fogsz járni – válaszolta nyugodtan a mamája.

-De akkor sem a járdára kellett volna dobnia – mondta felháborodva a fia.

-Akkor hová? Az úttestre? – kérdezte kíváncsian az anyukája.

-Nem! A szemetesbe… - mondta elgondolkodva Miki.

-Tényleg? És ha ő sem akarta magánál tartani, mert ragad? – tette fel a kérdést a cseles anyuka.

-Akkor is ki kellett volna dobnia. – mondta bizonytalanul Miki. – Errefelé sok szemetes van…

-De lehet, hogy szerinte is sok az a pár perc, amíg elér egy szemeteshez.

Miki nem válaszolt, hanem elgondolkodott. Ha csak egyvalaki dob el egy papírt, az nem sok. De ha mindenki ezt gondolja, és mindenki eldob egy szemetet, az már nagyon sok. Senki nem szeret rágógumiba lépni, vagy szemétkupacokat kerülgetni az utcán, ezért vannak a szemetesek. Ha pedig éppen nem találunk egyet sem, meg kell várni, amíg odaérünk egyhez. Amint hazaértek, Miki megfogadta magában, hogy soha többé nem szemetel.

Patai Katalin 

Köszönjük a mesét!

A rózsamadár legendája

Ez a történet egy különös madárról szól, akinek utódai ma is élnek. Ősei az okos madarak közé tartoztak. Feketén csillogó tolluk miatt a babonás emberek féltek tőlük, de a szürke dolmányosokat elfogadták. A mi madarunk nem hasonlított egyikre sem. Fekete tollú ruháját megőrizte ugyan, de a fején bóbitát hordott, és volt egy rózsaszínű mellénykéje is, mely már szinte fehéresnek tűnt, annyira elütött fekete testétől. Csőre és vékonyka lába pedig narancsszínűnek látszott.

Történt egyszer, hogy ez a szép okos madár elszenderült, és egy csodálatos fehér galambról álmodott. Amikor eljött a reggel, felébredt, majd inni tért. Szomorúan látta a víztükörben feketén csillogó fejét. Elfogta a sóvárgás egy szép fehér tükörkép után. Gondolta, felszáll a Naphoz és megkéri, hogy szolgálataiért cserébe ajándékozza meg a fehér arc szépségével. Hiába marasztalták az övéi, útra kelt. Nagyon magasra szállt, fényes tollait a Nap heve szüntelenül perzselte. Teste egyre tikkadt, de rózsaszárnyai kibírták a nagy melegséget. Amikor megérkezett, bebocsátást kért, és a Nap fogadta őt. Az égi méltóság meghallgatta kérését, elismerően bólogatott amikor rózsamadár felajánlotta szolgálatait, de segíteni nem tudott. Viszont elküldte őt a jóságos Holdhoz.

Újra fáradságos repülés következett. Még az égi ösvény is eltűnt, de a Nap olykor megcsillantotta a reményt, és a rózsamadár így hamarosan elérkezett a Hold házába. A Hold nagyon kedvesen fogadta. Meghallgatta, majd megbízta kisebb-nagyobb próbákkal. Egyszer aztán azt mondta a rózsamadárnak :

- Most már ügyes vagy, és hamarosan letelik szolgálatod ideje. Még csak egy feladatod van hátra : el kell menned a szelek országába és onnan vissza is kell térned hozzám. Ha ezt is megteszed, akkor hazamehetsz a tieidhez.

A rózsamadár elszomorodott, hiszen elfáradt már, és szeretett volna hazatérni. Ennek ellenére nem panaszkodott, mert a Hold szelíden bíztatta. Még az ezüst sugarait is a kis madárnak ajándékozta. A rózsamadár megköszönte az ajándékot és a bóbitájába fonta. A sugarak felmelegítették és megvilágították gyenge testét. Erőre kapott és felrepült. Nagyon sokáig szállt, szinte már nem is repült, hanem úszott az ég tengerén. Szárnyait a fáradságtól alig tudta mozdítani, csak az ismeretlenség szelei repítették tovább. Így érkezett meg szélországba.

Különösen távoli helye volt ez a világnak. A szelek alakították ki az itteni táj csodálatos formáit, kristályosan csillogott minden, a fények játékosan tükröződtek a köveken. A kis rózsamadár sokáig egyedül érezte magát, de később magához hasonló lelkeket is talált. Alaposan körülnézett, feltöltekezett ennek az országnak a szépségeivel is, de mihelyst erőre kapott, repült vissza a Holdhoz. A Hold éppen rejtőzködött, várakoznia kellett. Gondolatai a kristálytiszta szép ország körül jártak. Amikor eljött az ideje, beszélt a Holddal, aki figyelmesen meghallgatta, majd így szólt:

- Jól teljesítetted a szolgálatodat, ezért nyugodt szívvel hazatérhetsz. Akarsz-e őseid közé visszatérni?
- Igen, ez minden vágyam – válaszolta a kis rózsamadár. Ekkor a Hold édes álmot lehelt rá, és amikor felébredt, újra az övéi vették körül. Csupa rózsásszárnyú fekete kis madár repkedett körülötte, sőt még a szelíd dolmányosok is eljöttek, hogy megcsodálják a nagy utazót, aki hazaérkezett az álom tengerén. Boldogan mesélt csodálatos élményeiről, új barátairól, szép tájakról, s mivel a Hold ajándéka még mindig ezüstösen csillogott a fején, madártársai áhítattal lesték minden szavát. Amikor pedig megszomjazott és inni tért, a víz már egy fénylő fehér arcocskát tükrözött vissza. A rózsamadárt fehérbe öltöztette a nagy utazás és az utódai még mai napig is mesélnek egy csodálatos madárról, aki megjárta a kristálytiszta szélországot.

Nyergesy Ildikó

Debrecen, 2009. október 11.

Köszönet a meséért!

Kukabecsület

Mintha kedvre bírná a szomorúfüzet a Nap vidám sugarainak kora ősszel is mókás zápora.

     – Könnyű a melegszívű égitestnek! Annyira magasan lakik, hogy onnét mindent láthat, ami a Föld éppen feléje forduló oldalán történik – gondolta magában Marci, miközben újságot olvasott a muskátlis erkélyen.

     Hirtelen nagyon boldog lett, hiszen az osztálya is szerepelt az újságban. Az iskolában hirdetett versenyt ugyanis az az osztály nyeri majd meg, amelyik a legtöbbet teszi a környezetvédelemért. Egyik akciójukról így számolt be az újság tudósítója:

      Az áruház mögött parkoló autómnál rendezgettem a csomagjaimat, amikor kisiskolások zsibongó serege rajzott körém. Harsány „Jönnek a bések!” kiáltásokra lettem figyelmes. Gondoltam, kivárom: vajon mi sül ki ebből? És valóban megérkeztek a bések. Papírból készült sárga-fehér csíkos utcaseprő-mellényt viseltek, kezükre műanyagzacskó-kesztyűt húztak, s nagy papírzsákokba gyűjtötték a környéken fellelhető mindennemű szemetet. Egy hangos-kedvű fiúcska boldogan rikoltotta: – Csókolom, bácsi! Éljen a kukabecsület!!!

     Szemetelő gyereket már rengeteget láttam, viszont szemetet eltakarító nebulót keveset. Mit is felelhettem volna meglepetésemben: – Éljen!

     Eddig tartott a cikk, s bár papírgyűjtés is szerepelt az iskolai versenyben, Marci ezt az újságot nem hajította a MÉH-be szánt papír-halomba, hanem fogott egy ollót, és igen ügyesen kikanyarította vele azt a hasábot, amelyikben megjelent, hogy a bések mit cselekedtek, és ő milyen boldogan rikoltott.

     – Jó lesz ez a cikk az osztály faliújságjára, hogy más is olvashassa, a többiek is örülhessenek, s talán még pontot is kapunk érte… – lelkesedett magában Marci, s közben a napsugarak eltűntek. Vajon mit vehetett észre a Nap, hogy ennyire elszomorodott?

     Ekkor a kisfiú fogta a pórázt és sétálni indult Pajtival. Az erdőszélen először néhány eldobott, üres konzervdobozt pillantott meg, majd egyre beljebb jutottak a fák sűrűjében. Marci arra irányította lépteit, amerre a lombok között ritkán átszűrődött s rövid ideig fénylő napsugárka mutatott. Mindig szívesen barangolt kutyájával az erdőben, hiszen a fák között a hegyoldalban gyakran fedezett fel újdonatúj jelenségeket. Ilyen érdekes volt az első találkozásuk is a folyton fecsegő patakkal. Igaz, évekkel ezelőtt… Ez a folyton fecsegő még télen sem fagyott be egészen, s – bár halkabban, mint nyáron – a jég alól suttogta közlendőit. Akkor így szólt hozzájuk:

     – Megszomjaztatok ugye, kortyoljatok kristálytiszta vizemből! Szívesen adom.

     És akkor Pajti örömmel lefetyelt is belőle, majd megköszönték a folyton fecsegő pataknak a vendéglátást.

     Most ősz van, de a folyton fecsegőnek elment a hangja. Nem beszélt, csak szomorkodott. Mire elérték a partját, már a napsugaracska sem csillogott megszokott módon a hátán. Hullámai megtörtek, itt-ott nagy szemétkupacok látszottak ki a patakból. Néhány autóajtó szinte elzárta a víz útját, fárasztó munkára kényszerítve gyengülő erejét, hiszen megszokott medrét kiszélesítve, a rozsdás vasakat megkerülve juthatott csak tovább. Kopott gumiabroncsok, kidobott hűtőszekrények, használt ágymatracok, és apró szemetek, bomló-rothadó gyümölcshalmok, építési törmelékek, maró savat eresztő akkumulátorok, olajos-koszos műanyag kannák fertőzték meg folyton fecsegő barátjukat. A halacskák is kipusztultak belőle…

– Tehát, ettől lett szomorú a Nap – állapította meg Marci és azzal az ötlettel tért haza, hogy meggyógyítja a folyton fecsegő környékén az erdőt.

     Otthon először az édesapjának mesélte el, hogy mit látott-tapasztalt az erdőben. Az iskolában megbeszélte az osztálytársaival, ki-ki vegye rá szüleit, testvéreit, és közösen pucolják ki azt az erdőrészt, hogy folyton fecsegőnek ne kelljen tovább szenvednie. Hétvégén aztán jöttek mindannyian, még a tanító néni és az igazgató bácsi is velük tartott.

     A felnőttek a nagyobb limlomot szállították el a szeméttelepre kisteherautóval, a gyerekek pedig gondosan összegyűjtötték a patakparton és a bokrok aljában megbúvó üdítőspalackokat, eldobált kacatokat. Az erdész fiával közösen helyezték ki a szeméttároló faládákat a padok mellé, a szalonnasütő-hely közelébe, a sétautak szélére. Szép hétvége volt, hiszen a Nap újra olyan erővel sütött, mintha kedvre bírná a szomorúfüzet is vidám sugarainak mókás zápora. A forrásból és a felhők friss vizéből ismét erőt merített néhány nap múltán a folyton fecsegő patakocska is, s vidáman locsogta-fecsegte:

     – Köszönöm, Marci! Köszönöm mindenkinek, hogy meggyógyítottatok!

     Az erdő megint tiszta lett. Örömmel sétáltak benne az emberek.

     Az iskolában szellemi vetélkedővel fejezték be a környezetvédelmi versenyt. Az egyik feladat az lett, hogy írjanak a témához kapcsolódó történetet, saját élményt, vagy rajzolják le ugyanezt. Marci az alábbi versével szerzett újabb jó pontot az osztályának:

Okos tanács 

Az öntözőautóban                            Jól figyelj rám utca népe,

 felolvasztott fehér hó van,                 ne szórj semmit szerteszét e

attól lesz a járda szép                         frissen söpört járdára!

tiszta, mint a napos ég.                       A szemetet? Ládába.

    Amikor a polgármester bácsi megköszönte a gyerekek szorgalmát, azt a példás magatartást, amivel a város és környéke tisztaságáért indított mozgalomhoz csatlakoztak, a verseny végén kihirdette az eredményt. Az első díjat – a tavaszi táborozást – Marci osztálya kapta.

    Ugye, ti is követitek az ötödik bések példáját, kedves mese- és környezetbarát gyerekek?! Mert fontos, hogy az életben történő esetek is olyan jól végződjenek, mint a mesék. S aki a környezet barátja, annak barátja lesz a környezete is, megannyi jóval hálálva meg a gondoskodást. Hogy mivel? Például friss levegővel, tiszta vízzel, nyugalmas tájjal, zamatos erdei gyümölcsökkel, vidám napfényben boldogan ugrándozó mókusok látványával.

Zsirai László

Köszönjük a mesét!

Az elhagyott játszótér

Egyszer egy időben, mikor még fontos volt, hogy tisztaságban éljünk, volt egyszer egy szép, rendezett játszótér.

Ne kérdezzétek, hogy hol volt, de volt és ez a lényeg.

   Sokat játszottam ott, azon a játszótéren. Különösen hintázni szerettem, mert ahogy hajtottam mind magasabbra és magasabbra, úgy éreztem, mintha belelátnék a világ összes szegleltébe.

S a hinta énekelt hozzá.

Ha mások is voltak rajtam kívül, Ők nem hallották. Volt, hogy meg is mertem kérdezni valamelyiküket:

- Te is hallod, miről énekelt a hintám?

- Mi? Hogy a hinta? Ugyan! Én csak a nyikorgást hallom!

   Egy idő után úgy éreztem magam, mint a Kis Herceg, amikor már tucatszorta próbálta ki valakin a „nyitott és csukott óriáskígyós” rajzát és minduntalan azt a választ kapta:

„Ez egy kalap.”

Végül meguntam, hogy senki sem hallja rajtam kívül a hinta énekét és én magam is bemagyaráztam magamnak, hogy nem is énekel.

   Aztán leszoktam a hintázásról, de gyakran jártam arrafelé azután is és azt láttam, hogy egyre inkább „lelakottá” válik a játszótér. Mintha mindenki, aki arra járna, letenne egy zsák szemetet, majd nyugodt lélekkel tovább menne.

   Bántott nagyon a dolog. Tenni akartam valamit ellene…

  

Aztán szépen, apránként eltűntek a hintákról az ülőkék, a homokozókból a finom, pergős homok. A padok eltörtek, a mászókák vasai üres tekintettel meredtek felfelé, mintha azon rimánkodtak volna, hátha fentről megjön a segítség…

Majd egy napon, egy vastag sárga szalaggal kerítették körül a játszóteret.

BELÉPNI SZIGORÚAN TILOS ÉS ÉLETVESZÉLYES!

Hirdette a felirat.

  

   Gondolhatjátok, milyen érzés volt!

Csupa gisz-gaz a terület.

Szemét mindenütt.

Szél Jancsi szívesen játszott az elhagyott játszótéren. Nem volt senki rajta kívül.

Őrült módjára hajszolta maga előtt az eldobált, hasznavehetetlen tárgyakat.

-„Megpörgetlek, megforgatlak!” – süvítette magából kikelve.

Aztán beleunt a játékba és odébb állt.

   Szeretném, ha újra életre kelne ez a játszótér!

Úgy sírnak a hinták, hogy a szívem szakad bele!

   Azzal vigasztalom őket, mikor összeszedegetem az elhullajtott szemétgalacsinokat, hogy lesz még újra szép és rendezett a környezetünk, csak össze kellene fognunk!

   A sárga szalag már régen elszakadt.

Beletettem a kukába.

Ezt az apró mozdulatot kellene gyakorolnia mindenkinek. Nem nagy fáradság!

   Abban bízom, hogy rajtam kívül sokan fognak segíteni az elhagyatott játszótérnek.

Aki komolyan gondolja segítő szándékát, keressen fel engem, meg fogom mutatni, hol is van ez a játszótér!

Gál Zsuzsanna Tamara meséje

Köszönjük szépen!

Erdei séta

            Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagy kerekerdő. Tavasszal a hosszú, vacogós tél után feléledt az egész erdő. Lombbal teltek meg a fák, virágba borult a föld, élettel telt meg az erdő.

            De nemcsak az állatok, a gyerekek is megjelentek az erdőben. Vidáman, csoportokban jöttek az iskolából. Az erdő közepén volt egy gyönyörű szép rét, ahol csúszda, hinta és libikóka várta az elsősöket. Aki akart, akár a rönkhajót is birtokba vehette. Örültek is ennek sokan, és vidáman játszottak. A tanító néni egyetlen dolgot kért a porontyoktól: maradjanak a tisztáson, mert az erdő veszélyes.

            Márkó és Gergő azonban unalmasnak tartotta a játszóteret – hiszen az otthon is van. De erdő! Az bizony ritkaság a városban. Így hát úgy döntöttek, szétnéznek a fák között. Amikor a tanító néni épp egy virágról mesélt a gyerekeknek, elsomfordáltak a többiektől, és irány az erdő.

            Egy ideig futottak, hogy a tanító néni ne lássa őket. Amikor azonban már elég messze kerültek, vidáman sétáltak tovább. Az erdő nagyon tetszett nekik. Tele volt fákkal – néhánynak még virága is volt. Nem sokára találtak egy ösvényt.

-         Nézzük meg hova vezet ez az út! – mondta Márkó lelkesen. Gergő egy kicsit vacilált.

-         Éva néni hiányolni fog minket. Vissza kellene mennünk! – mondta félénken.

Márkó azonban már meg sem várta válaszát, gyors léptekkel elindult a sétányon. Így nem volt mit tenni, ő is követte barátját. Egyedül nem akart maradni a farengetegben.

      Már sétáltak egy ideje, így megéheztek. Márkónak eszébe jutott, hogy reggel a nagymamától kapott egy csokit. Elkezdett kutatni zsebében, s hamar meg is találta az édességet. Felbontotta, megfelezte barátjával, s boldogan megették. Majd – mint aki jól végezte dolgát -, eldobta a csokoládé papírját.

-         Nekem az anyukám azt tanította, hogy ne szemeteljek. – mondta Gergő.

-         Ugyan már, mit tesz ez az egy csokis papír! Én aztán nem fogom feleslegesen cipelni! – válaszolta Márkó és már ment is tovább. Gergőnek sem volt kedve lehajolni az eldobott papírért, úgyhogy inkább ment tovább.

Mentek tovább útjukon, amikor Márkó gondolt egyet:

-         Unalmas ez az ösvény, mindig csak ugyanazt látjuk. Menjünk be az erdőbe!

-         De akkor hogyan találunk vissza? – értetlenkedett Gergő.

-         Ugyan már, ne légy ilyen! Ennyire ijedős vagy? Hát belőled sem lesz világhírű felfedező! – válaszolta Márkó, s már hátat is fordított, és elindult a fák közé. – Nézd, letörjük ezt a gallyat, s majd végig utunkon így teszünk, s könnyen visszatalálunk.

Gergőt meggyőzték az érvek, és elindult Márkó után. Biztos, ami biztos, ő is elkezdte tördelni az ágakat. Már mélyen az erdőben jártak, amikor elkezdett sötétedni. A sötétben Gergő egyre jobban félt. Márkó is kezdett megijedni – lassan már korom sötét lett.

-         Menjünk inkább haza! – mondta rettegve Gergő.

-         Egy ilyen ijedős gyerekkel nem lehet nagy felfedezéseket tenni. – mondta Márkó mérgesen. – Na jó, menjünk haza. De csak miattad! – válaszolta Márkó, de valójában már ő is szívesebben lett volna otthon.

Visszafordultak hát, és elkezdték keresni a letört faágakat. De nem találták.

-         Most mi lesz? – kérdezte remegő hangon Gergő.

-         Ne izgulj már annyit! Amíg engem látsz, nem lesz baj!

Magabiztosnak akart látszani, azonban ő sem tudta, mit tegyenek. Azt látta a legjobbnak, ha hátat fordítanak, s megpróbálnak egyenesen visszamenni.

            Sétáltak, sétáltak, de csak egyre beljebb jutottak az erdőbe. A fák egyre sűrűbbek voltak, már alig tudtak haladni. Úgy tűnt, mintha az ágak folyamatosan nőnének, s körbeszőnék a két fiút. Majd hirtelen a padló süllyedni kezdett:

-         Jaj, mi ez? Süllyed a föld alattunk! – kiáltott fel Gergő. Majd lenézett, s akkor vette észre, hogy egy szeméthegyre értek, ami fogságba ejtette őket. Ekkor már Márkó is retteget:

-         Hogy került ide ez a sok szemét? Hiszen ez erdő?

-         Bizony ám, ez egy erdő. – szólalt meg egy hang, de senkit sem láttak.

-         Ki az? Ki van itt? Segítsen nekünk! – mondta síró hangon Márkó.

-         Én az Erdő lelke vagyok. De Ti nem érdeklitek meg, hogy segítsek nektek.

-         Miért? Hiszen mi ártatlan gyerekek vagyunk. Csak szét akartunk nézni az erdőben – mentegetőzött Márkó.

-         A gyerekek is sokat tudnak ártani nekünk. Gondolj csak a csokis papírra. Ez a szemétdomb is így került ide. Ha mindenki csak egy kis papírt dob el, az évek alatt hatalmas halom nő belőle. A természet ezt csak nagyon sok idő alatt tudja feldolgozni. És a fákat is rongáltátok! Ők is éreznek, ahogyan Ti!

-         Jaj, mit tettünk? – sírt Márkó.

-         Tegyük jóvá! – kiáltott fel Gergő.  – A faágakat nem tudjuk visszanöveszteni, de a szemetet összeszedhetjük.

Így a két fiú hozzákezdett a szemét összeszedésének. Találtak néhány zacskót, amibe szelektíven, anyaguk szerint szétválogatták az emberek által eldobott holmikat. Külön-külön csoportba kerültek az újságok, dobozok, a műanyag palackok és az üres üvegek. A szemétdomb mögött észrevették az ösvényt. Mielőtt visszamentek volna, eszükbe jutott még valami. Találtak néhány kartondobozt a szemétben. Ráírtak néhány sort, s a letördelt gallyakra illesztették azokat. Majd visszafelé az ösvényen lerakták a táblákat. Azóta mindenkit, aki az erdőbe téved, figyelmeztetnek a táblák: „Ne bántsd az erdőt! Ne szemetelj!”

Tán Eszter meséje

Köszönjük Eszter!

Egy szemeteskuka töprengései

 

     Sziasztok! Azt hiszem, úgy illendő, hogy először bemutatkozzam. Nevem Kázmér, foglalkozásom egykor hulladékgyűjtő és szigetlakó. A szemeteskuka-gyárból való kikerülésem után a zsúfolt nagyváros egyik kertvárosi keskeny, virágos, kis utcácskájában, a Takaros utca 33. szám alatti hulladékgyűjtő-szigeten kezdtem nagy reményekkel teli pályafutásomat.

     Három társammal dolgoztam itt, s ahogy helyénvaló, szorgalmasan gyűjtögettük a szemetet. Mind a négyen különböző színű öltözéket és magyarázó ábrákat viseltünk, hogy ezzel is segítsünk az embereknek a megfelelő helyre dobni a különféle hulladékokat. Én csillogó, sárga kabátomban a műanyag hulladékot gyűjtöttem, például a joghurtos és tejfölös dobozokat, mosogatószeres flakont, kólás és ásványvizes palackokat…

     Soha nem unatkoztam. Ha éppen nem került belém szemét, az öreg, papírhulladékot tároló kuka-társam mesélt azokról az időkről, amikor az emberek még nem szemeteltek ennyit.  Ezeket ő is – lévén híres hulladéktároló-család sarja – a nagyapjától hallotta.

     - A városokban évről évre több szemét keletkezik. Az emberek mindig dobtak ki szemetet, de nem annyit, mint ma. Régen a tejet üvegben tárolták, a ruhák pamutból vagy gyapjúból, a bútorok fából készültek. Sok természetes anyagot használtak és ami ebből a szemétbe került, az elbomlott anélkül, hogy a környezetet károsította volna - tartotta szóval mindig, ámuló hallgatóságát.

     Jó és rossz dolgok egyaránt történtek velem. A szomszédságomban található egy játszótér, ahol sok kisgyerek megfordult a szüleivel és a nagyszüleivel. Őket már megtanították arra, hogy melyik fajta szemét melyik kukába való.

     Szívesen emlékszem vissza az utcabeliekre is. Kedves idős nénik és bácsik, jókedvű anyukák és apukák, akik gondosan különválogatva dobálták belénk a hulladékot. Időnként a nagyobbacska gyerekek vidáman tereferélve összegyűltek az utcánk végén, hogy töviről hegyire végigvizsgálják a járdát, a kerítések mentét és összeszedjék a fák tövében, a tenyérnyi lapulevelek és a terebélyes bokrok alatt huncutul megbújó buszjegyeket, papír zsebkendőket, csokoládépapírokat. Bárcsak minden utcában laknának ilyen gyerekek! Persze az lenne az igazi, ha az emberek nem szemetelnének a parkokban, a játszótereken, a buszmegállókban.

     Szomszédjaink arra is ügyeltek, hogy ne legyen körülöttünk szétdobált hulladék. Legnagyobb élményem egy alapos fürdés volt. Mintha akkor gördültem volna le a futószalagról!

     Sohasem fordult elő, hogy a szemét kicsordult volna belőlünk.  A szemetes autó hetente többször is jött, hogy kiürítsen bennünket. Roppant mulatságos volt, amikor a jármű a magasba emelt, megbillentett és ropogtatva befalta a „szájába” zúduló számtalan műanyag palackot, flakont és dobozt.

     Sajnos voltak rossz napjaim is. Mivel közel volt a buszmegálló, mindig sokan várakoztak és szálltak le s fel. Előfordult, hogy hanyagul a földre kerültek a használt buszjegyek, kiürült üdítőitalos dobozok, pedig ott álltunk társaimmal a megállótól néhány lépésnyire.

    

     Nem szerettem a nagyszájú, unatkozó fiatalokat sem, akik telefirkáltak, lökdöstek, sőt fel is borítottak.

      Éjszakánként néha arra ébredtem, hogy kóbor kutya vagy macska csiklandozza a görgőimet, élelmet keresve. Tudtam, hogy nem tesznek kárt bennem és sajnáltam is ezeket a szegény, kivert állatokat, de egy kicsit tartottam is tőlük. Soha nem lehet tudni…

     Sok-sok évet töltöttem szolgálatban, ez alatt sok mindent láttam, tapasztaltam. Aztán váratlanul történt valami, ami nagyon megijesztett. Mégis ennek köszönhetem a szerencsémet!

     Pirkadatkor a kukás autó zörgésére ébredtem. Mi történhetett? Még soha nem látogatott meg bennünket ilyen kora hajnalban! Sebtében kiürítette a pocakunkat, aztán egy hatalmas, „százkerekű” jármű érkezett és mindhárom társamat elszállította. Kisvártatva visszajött értem és óriási emelője segítségével felpakolt a hátára.

     Vajon hová kerülök? Megvallom, a torkomban dobogott a szívem.

     Végig utaztunk a zajos, füstös nagyvároson és hamarosan egy olyan helyen találtam magam, ahol hegyekben magasodott az autóroncs, a vas- és egyéb fémhulladék.

     - Mit keresek én itt?! Hiszen nem kopott rajtam a festék, egy árva repedés sincs az oldalamon, sőt a görgőim is épek! – kiabáltam kétségbeesetten.

      Amikor leemeltek a kocsiról, megláttam a barátaimat. Sorban szólongattam őket, de egyikük sem válaszolt.

     Hirtelen fülsiketítő lármára lettem figyelmes. A roncstelepen dolgozó munkások elsiettek a zenebona irányába. Kihasználtam, hogy senki ügyet sem vet rám és óvatosan kigurultam a telep kapuján.

     Megkönnyebbült sóhajjal pillantottam hátra és ebben a pillanatban nekiütköztem valaminek…

     Az utcánkban lakó idős ezermester bácsi volt az, aki éppen a telepre igyekezett autójával. Ez az aranykezű ezermester bácsi a mások számára hasznavehetetlennek tűnő hulladékból is mindenféle ügyes holmit tud barkácsolni.

     Ez a bácsi hozott haza és azóta is itt lakom náluk, a kertben. A gazdám alaposan kitisztított, leszerelte a fedelemet és kiállított a harsogó zöld gyep közepére. Megtöltötte a pocakomat jóféle virágfölddel, magokat és palántákat ültetett bele, én pedig minden tavasszal és nyáron tarka virágszőnyeggel hálálom meg a jószívűségét.

     Nagyon boldog vagyok, hogy ismét hasznosnak érezhetem magam. Ha figyelmesek vagytok, Ti is meghalljátok, amikor a mások által használhatatlannak tartott holmik így szólnak Hozzátok: mi is jók vagyunk még valamire!

Kormos Leike meséje

Köszönjük!