2012. augusztus 15., szerda

Egy szemeteskuka töprengései

 
     Sziasztok! Azt hiszem, úgy illendő, hogy először bemutatkozzam. Nevem Kázmér, foglalkozásom egykor hulladékgyűjtő és szigetlakó. A szemeteskuka-gyárból való kikerülésem után a zsúfolt nagyváros egyik kertvárosi keskeny, virágos, kis utcácskájában, a Takaros utca 33. szám alatti hulladékgyűjtő-szigeten kezdtem nagy reményekkel teli pályafutásomat.
     Három társammal dolgoztam itt, s ahogy helyénvaló, szorgalmasan gyűjtögettük a szemetet. Mind a négyen különböző színű öltözéket és magyarázó ábrákat viseltünk, hogy ezzel is segítsünk az embereknek a megfelelő helyre dobni a különféle hulladékokat. Én csillogó, sárga kabátomban a műanyag hulladékot gyűjtöttem, például a joghurtos és tejfölös dobozokat, mosogatószeres flakont, kólás és ásványvizes palackokat…
     Soha nem unatkoztam. Ha éppen nem került belém szemét, az öreg, papírhulladékot tároló kuka-társam mesélt azokról az időkről, amikor az emberek még nem szemeteltek ennyit.  Ezeket ő is – lévén híres hulladéktároló-család sarja – a nagyapjától hallotta.
     - A városokban évről évre több szemét keletkezik. Az emberek mindig dobtak ki szemetet, de nem annyit, mint ma. Régen a tejet üvegben tárolták, a ruhák pamutból vagy gyapjúból, a bútorok fából készültek. Sok természetes anyagot használtak és ami ebből a szemétbe került, az elbomlott anélkül, hogy a környezetet károsította volna - tartotta szóval mindig, ámuló hallgatóságát.
     Jó és rossz dolgok egyaránt történtek velem. A szomszédságomban található egy játszótér, ahol sok kisgyerek megfordult a szüleivel és a nagyszüleivel. Őket már megtanították arra, hogy melyik fajta szemét melyik kukába való.
     Szívesen emlékszem vissza az utcabeliekre is. Kedves idős nénik és bácsik, jókedvű anyukák és apukák, akik gondosan különválogatva dobálták belénk a hulladékot. Időnként a nagyobbacska gyerekek vidáman tereferélve összegyűltek az utcánk végén, hogy töviről hegyire végigvizsgálják a járdát, a kerítések mentét és összeszedjék a fák tövében, a tenyérnyi lapulevelek és a terebélyes bokrok alatt huncutul megbújó buszjegyeket, papír zsebkendőket, csokoládépapírokat. Bárcsak minden utcában laknának ilyen gyerekek! Persze az lenne az igazi, ha az emberek nem szemetelnének a parkokban, a játszótereken, a buszmegállókban.
     Szomszédjaink arra is ügyeltek, hogy ne legyen körülöttünk szétdobált hulladék. Legnagyobb élményem egy alapos fürdés volt. Mintha akkor gördültem volna le a futószalagról!
     Sohasem fordult elő, hogy a szemét kicsordult volna belőlünk.  A szemetes autó hetente többször is jött, hogy kiürítsen bennünket. Roppant mulatságos volt, amikor a jármű a magasba emelt, megbillentett és ropogtatva befalta a „szájába” zúduló számtalan műanyag palackot, flakont és dobozt.
     Sajnos voltak rossz napjaim is. Mivel közel volt a buszmegálló, mindig sokan várakoztak és szálltak le s fel. Előfordult, hogy hanyagul a földre kerültek a használt buszjegyek, kiürült üdítőitalos dobozok, pedig ott álltunk társaimmal a megállótól néhány lépésnyire.
    
     Nem szerettem a nagyszájú, unatkozó fiatalokat sem, akik telefirkáltak, lökdöstek, sőt fel is borítottak.
      Éjszakánként néha arra ébredtem, hogy kóbor kutya vagy macska csiklandozza a görgőimet, élelmet keresve. Tudtam, hogy nem tesznek kárt bennem és sajnáltam is ezeket a szegény, kivert állatokat, de egy kicsit tartottam is tőlük. Soha nem lehet tudni…
     Sok-sok évet töltöttem szolgálatban, ez alatt sok mindent láttam, tapasztaltam. Aztán váratlanul történt valami, ami nagyon megijesztett. Mégis ennek köszönhetem a szerencsémet!
     Pirkadatkor a kukás autó zörgésére ébredtem. Mi történhetett? Még soha nem látogatott meg bennünket ilyen kora hajnalban! Sebtében kiürítette a pocakunkat, aztán egy hatalmas, „százkerekű” jármű érkezett és mindhárom társamat elszállította. Kisvártatva visszajött értem és óriási emelője segítségével felpakolt a hátára.
     Vajon hová kerülök? Megvallom, a torkomban dobogott a szívem.
     Végig utaztunk a zajos, füstös nagyvároson és hamarosan egy olyan helyen találtam magam, ahol hegyekben magasodott az autóroncs, a vas- és egyéb fémhulladék.
     - Mit keresek én itt?! Hiszen nem kopott rajtam a festék, egy árva repedés sincs az oldalamon, sőt a görgőim is épek! – kiabáltam kétségbeesetten.
      Amikor leemeltek a kocsiról, megláttam a barátaimat. Sorban szólongattam őket, de egyikük sem válaszolt.
     Hirtelen fülsiketítő lármára lettem figyelmes. A roncstelepen dolgozó munkások elsiettek a zenebona irányába. Kihasználtam, hogy senki ügyet sem vet rám és óvatosan kigurultam a telep kapuján.
     Megkönnyebbült sóhajjal pillantottam hátra és ebben a pillanatban nekiütköztem valaminek…
     Az utcánkban lakó idős ezermester bácsi volt az, aki éppen a telepre igyekezett autójával. Ez az aranykezű ezermester bácsi a mások számára hasznavehetetlennek tűnő hulladékból is mindenféle ügyes holmit tud barkácsolni.
     Ez a bácsi hozott haza és azóta is itt lakom náluk, a kertben. A gazdám alaposan kitisztított, leszerelte a fedelemet és kiállított a harsogó zöld gyep közepére. Megtöltötte a pocakomat jóféle virágfölddel, magokat és palántákat ültetett bele, én pedig minden tavasszal és nyáron tarka virágszőnyeggel hálálom meg a jószívűségét.
     Nagyon boldog vagyok, hogy ismét hasznosnak érezhetem magam. Ha figyelmesek vagytok, Ti is meghalljátok, amikor a mások által használhatatlannak tartott holmik így szólnak Hozzátok: mi is jók vagyunk még valamire!

Kormos Leike meséje
Köszönjük!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése