Ez a mese is
kezdődhetne úgy, mint a többi Kedves Olvasóim. Egy gyönyörű völgyben, mesés
sziklák között, csörgedező patakkal, egy aprócska falu békés házikói között…
De nem fog így
kezdődni Történetünk ugyan tényleg völgyben, sziklák között, egy folyó
szomszédságában zajlik, csakhogy ez a völgy szürke, a folyó rettentő koszos, s
a falu lakói nyakig járnak a szemétben. No, de hogy a Kedves Olvasó is
megértse, hogy Tisztafalva lakói, hogyan kerültek ebbe a helyzetbe, elmesélek
mindent szépen sorjában.
A falu meredek
sziklafalak között rejtőző völgyben terpeszkedett, melynek nagy részét apró
vályogházakkal zsúfolták tele. A falutól délre a völgy alsó tövében húzódott
egy kisebb patak, mely elrekesztett a falutól egy egész terjedelmes legelőt és
egy kisebb erdőcskét. Tisztafalva lakói sok esztendőn keresztül – a hegyek
miatt elszigetelve a külvilág modernizációjától – maguknak sütötték a kenyeret,
s fejték tarka teheneiket, hogy friss tejhez jussanak. Általában lovaskocsival
vagy lóháton jártak, biciklije is még csak kevesüknek, autójuk egy falusinak
sem volt. A patak vize olyan tisztán folyt, hogy a lányok reggelente abba
nézegették orcájukat, s csinosítgatták frizurájukat. A rét évről évre buja
méregzöld legelőt hozott, s az erdőcske fái között vígan futkároztak az ifjú
napsugarak.
Történt
egyszer aztán, hogy a völgyet ölelő legnagyobb hegy épp egy akkor épülő
vasútvonal útjába esett, ezért hát odakintről midenféle civilizált emberek
kezdték fúrni, s csakhamar át is jutottak rajta. Nos, innentől fogva igencsak
felgyorsult a falusiak élete. Mihelyst a külvilág rábukkant a völgyben rejtőző
csodás kisfalura, úgy tűnt el a falusiak életéből minden addigi megszokott
dolguk, mint macskaszőrben a bolha, s került helyébe minden más.
Tisztafalva
lakói habzsolni kezdték az újdonságokat. A hegyen most már könnyedén átjutva
elérhetővé váltak a szupermarketek, mindenféle új élelmiszer, a völgybe új
emberek költöztek, akik autóval jártak, s bevezették a falusiakat a modern élet
rejtelmeibe. A parasztélethez szokottak meg csak ámultak, bámultak. Tömeg
számra ették a chipseket, különleges csokoládékat, s műanyag flakonos üdítőket
dőzsöltek hozzá. Nem jártak át többé az emberek egymáshoz esténként kukoricát
morzsolni, s kártyázni, hiszen lassan mindenkinek volt otthon tévéje, azt
bámulták, a kukoricát meg darálva vették. S hamarosan Tisztafalvából
Tisztakoszfalva lett. A probléma legfőbb oka ugyanis abból adódott, hogy az
emberek trehány falánkságukat kiélték, de a megmaradt csokipapírt, üvegeket ott
dobták el, ahol éppen kiürült. Az autók füstöltek, a megunt, széttört
játékokat, elromlott készülékeket egyszerűen az utcára dobták nagy jómódjukban.
Ez még ment is egy jó darabig, csakhogy mikor a töménytelen szemétmennyiségtől
már az utcára sem lehetett kimenni, a zsákszámnyi hulladék elkezdett
terjeszkedni, s lassan ellepte a kicsiny folyót, a legelőt, s az erdőcskét is.
Évtizedeken keresztül éltek így Tisztakoszfalván, s még talán e pillanatban is
úgy élnének, ha nem történt volna az az eset, amit nyomban el is mesélek.
Az erdőben is ugyanúgy állt a szemét, mint bárhol máshol. A vidrák egy kicsiny medencét torlaszoltak maguknak, a patak egyik medréből, hogy legalább némely tiszta vízhez jussanak, de oda is egyre csak beszivárgott az üdítőmaradék, az ételdarabok, s naponta kellett tisztogatniuk, de így is egy-egy fürdés után a hódcsalád piszkosabb lett, mintha porban fürödtek volna előtte. Az őz már régen megszokta, hogy egy kartondobozokból, üvegekből összetákolt odúban lakik, sőt még kis kerítést is eszkábált magának a kidobott sörösdobozokból.Tisztakoszfalva erdejében még a medvék is pizzamaradékon éltek, a rókák meg mirelit tyúkokon híztak fel. A vaddisznók gyümölcs és májkonzervből épített várakat turkáltak. A bagoly is egy nagyobb tévésdobozban lelt otthonra, fa híján, mivel az erdőben is nyakig úsztak már a koszban és a kidobott szemétben.
Az erdőben is ugyanúgy állt a szemét, mint bárhol máshol. A vidrák egy kicsiny medencét torlaszoltak maguknak, a patak egyik medréből, hogy legalább némely tiszta vízhez jussanak, de oda is egyre csak beszivárgott az üdítőmaradék, az ételdarabok, s naponta kellett tisztogatniuk, de így is egy-egy fürdés után a hódcsalád piszkosabb lett, mintha porban fürödtek volna előtte. Az őz már régen megszokta, hogy egy kartondobozokból, üvegekből összetákolt odúban lakik, sőt még kis kerítést is eszkábált magának a kidobott sörösdobozokból.Tisztakoszfalva erdejében még a medvék is pizzamaradékon éltek, a rókák meg mirelit tyúkokon híztak fel. A vaddisznók gyümölcs és májkonzervből épített várakat turkáltak. A bagoly is egy nagyobb tévésdobozban lelt otthonra, fa híján, mivel az erdőben is nyakig úsztak már a koszban és a kidobott szemétben.
Egyik este sünmama áhitattal
mesélte egyetlen kölykének milyen is volt Tisztafalva régen, amikor még
csörgedezett a patak, a réten tehenek jártak, s a levegő friss volt és üde. S
ekkor történt az a csoda, mely egész Tisztakoszfalva életét hamarosan
megváltoztatta. A kis süngyerek azon az éjjelen nagyot álmodott. Korán, míg
anyja aludt, kiszökött a zacskókból tákolt kis odúból, s munkához látott. Ásni
kezdett, túrta a papírt, túrta csak túrta. Lassan felkelt a nap, s ő még mindig
dolgozott. Amíg ásott többen is megnézték a munkától izzadt kissünt, hogy mit
serénykedik, de az nem sok gondot fordított rájuk.
-
A földet keresem! – jelentette ki, ha valaki faggatni
kezdte, s tovább folytatta a munkát.
-
A földet? – nevette ki az őz és a hód is. – De, hiszen
azon állsz!
-
Nem, ez nem föld. – törölgette a homlokát. – Ez szemét!
– azzal csakhamar az ez idő alatt szép méretesre mélyült szemétkráterbe mászott
és tovább kapargált. Néhány szemetet a tüskéivel húzott fel, néhányat manccsal,
s jutott egyre mélyebbre.
Már egy hete csak dolgozott, enni
alig evett, s anyja minden könyörgésére sem hagyott alább a munkával, mígnem
egy reggelre hatalmas ordításra riadtak a kicsi erdő lakói. A süngyerek hangját
megismerve kíváncsian futottak, oda, ahol az már idestova két hete
szorgoskodott. S amit láttak, az mindannyijukat megdöbbentette. Az óriási üreg
alján ott állt a kissün, s ahogy felmászott valamit fogott a kezében. Földet
szorított a marka, melyet az állatok pár percig csodáltak, aztán szaglászni
kezdték, majd üdvrivalgásban törtek ki egytől egyig.
-
Hát mégsem tűnt el a föld teljesen? – töprengett a
bagoly.
-
Nem bizony! – ugrált az őz. - Itt a lábunk alatt nem
alakult át a föld szemétté, ahogy hittük, csak vastagon ellepi.
Az őz kijelentését pár perc néma,
értetlen tekintettel kísért csönd követte, mire a hód előlépett.
-
Ássunk! –
kiáltotta el magát hirtelen, mire minden állat dolgozni kezdett.
Először az erdőt kezdték
takarítani, a rétre hordták a rengeteg lomot, s egy hét se telt bele, az erdő
újra tavaszi zöldjében pompázott. A hódok erős gátat építettek a patakon, amely
a nagyja szemetet felfogta. S közben lankadatlanul takarították a medret. Aztán
onnan is az összes szemetet a folyó mellé, a tisztásra hordták. Egy hónap alatt
tiszta lett az erdő, s tiszta lett a kicsiny patak, a tisztáson viszont már
akkora volt a szemétdomb, hogy majdnem felért a völgyet határoló legnagyobb
heggyel is.
Az állatok
kétségbeesetten belátták, hogy ennyi szemetet a rétről sehová nem tudnak
hordani, s roppant elszomorodtak, mire az emberek meglátva a tiszta patakot és
erdőt elámultak. Hirtelen szembesültek azzal, hogy az évek folyamán mivé is
tették környezetüket. Felháborodtak és dühöngtek, s kiabáltak, s ez így telt
volna talán újabb két évtizedig, hacsak egyikük elő nem veszi régi ócska
lapátját és seprűjét s takarítani nem kezd. Nos, a buzgalom láttán a többi
falusi is fellelkesült, mindenki szemeteszsákot, lapátot, seprűt ragadott, s
hozzáfogtak a falu kitakarításához. A szemetet rendre különválogatták, egy
helyre a papírt, egy helyre a műanyagot, máshová a vasat, s annak rendje és
módja szerint a legelőt is megtisztították az erdő és a patak töménytelen
szemétjétől. Miután a szemetet különválogatva eltakarították Tisztafalva lakói
sokkal jobban vigyáztak a környezetükre, mint azelőtt bármikor. S ugyan a
kukoricamorzsolás ki ment a divatból, az autót sem váltották le hátaslóra, s
kártyázni sem kártyáztak már annyit, egy-egy délutáni sorozat ereéig összeültek
a szomszédok és megvitatták a világ ügyes-bajos dolgait.
A kis
süngyerek barátai pedig azóta is boldogan élnek a bogyóktól roskadozó cserjék
között, friss levegőt szívva, s gyakran felemlegetik, hogy a kölyöksün milyen
sokat elért példátlan kitartásával.
Pozsonyi Gabriella meséje
Gabriella, köszönjük, hogy elküldte nekünk!
Gabriella, köszönjük, hogy elküldte nekünk!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése