2012. augusztus 2., csütörtök

A fecskefészek

   Gyerekek, holnap hagyjátok el először a fészket, holnap próbáljátok ki először szárnyacskátok erejét, így ma este elérkezett az idő, hogy elmondjam nektek a fészek történetét, ahogyan édesapánk nekünk is elmondta. Ebben a fészekben ti vagytok a negyedik fiókapár, előttem itt nőtt fel 2-2 bátyám, majd mi a húgommal és most ti…
   Mikor apu és anyu elhatározták a hazavezető út egyik pihenőhelyén, hogy együtt építenek fészket, szüleiktől és a többi rokontól számtalan tanácsot kaptak a fészek helyének kiválasztására.
    Majd meglátjátok, az utca két oldalán 3-3 hosszú ház van 5-5 ablaksorral. Nagyapa javasolta, hogy itt keressenek fészekrakásra alkalmas ablakot, még alig van fészek a környéken. Az épületeknek csak a keleti és nyugati oldalán vannak ablakok, a nyugati oldalra az erős napsütés miatt nem szabad fészket építeni. A két utolsó ház mögött pedig nagyon magas, sokablakos házak vannak, felülről jelentenének veszélyt a fiókákra. Az alsó két sor ablak alacsonyan van, macska elérheti, a legfelső ablaksor felülről védtelen. Ne legyen fa a közelben, jó messzire lehessen látni minden irányban a fészekről. Nagyapa azt is mondta, csak olyan ablakhoz építsenek fészket, amely mögött Ember lakik, Jó Ember… Apu ezt nem is értette először, hiszen azt még csak látja, hogy van-e valaki ott, de hogy jó-e vagy rossz? Hamar rájött azonban, hogy mire célzott Nagyapa. Az első alkalmas ablak környékén keringtek, mikor rekedtes, mély ordítást hallottak mögüle:
   - Már megint itt vannak azok a koszos fecskék, nem engedem, hogy fészket rakjanak az erkélyem alatt!
   Hasonló ordibálást még hallottak jópárszor, más ablakoknál levert fészkek maradványait találták meg, az egyik helyen az ő készülő fészküket lökték le egy söprűvel. Egyes ablakok mögött nem láttak mozgást, úgy gondolták ott nem is lakik senki, így ilyen helyeken nagyapa intelmei miatt nem mertek építkezni. Más ablakok külsején fura fehér, mozgó szerkezetek voltak, amelyek szinte lehetetlenné tették a fészek megépítését, ugyanakkor, ha az ember irányította őket, hatalmas zajt is csaptak. Már alig maradt szóbajöhető ablak, mikor:
   - Nézd, anya! Fecskék! Biztosan itt akarnak fészket rakni! De jó lenne! – hallatszott egy vékonyabb hang.
   - Én is örülnék neki! – hangzott a felelet – Akkor voltak itt utoljára fecskék, mikor veled voltam várandós, annak már 15 éve.
   - A konyha ablakát vizsgálják, biztosan ott lesz a fészek.
   - Akkor meg kell szokniuk, hogy gyakran vagyunk ott, közel ablakhoz, beszélünk, szól a rádió, ég a villany, nyílik az ablak, mégse féljenek.
   - Azt is hamar meg fogják tanulni, hogy szeretjük őket és nem fogjuk bántani a fészküket, a fiókáikat…
   Látjátok a fészekkel szemben van egy fal, a másik oldalon ablakai is vannak, ebben jönnek-mennek az emberek, először oda akartunk építkezni, még látható ott egy-két sárfoltocska. De ez védettebb sarok, igaz itt az ablakkerethez is rögzíteni kellett a fészket. Az ablak két részből áll, az egyik benne van a falban, de az átlátszó részét az ember mozgatni szokta, így jutnak bent levegőhöz. Nagyszüleitek ezt akkor nem tudták és ehhez a részhez is kötni kezdték a fészket, az Ember ezt hamar észrevette, elmozdította az ablakot, csak egy picit sérült meg a fészek, de utána már biztonságosan építkezhettek tovább. Napokig dolgoztak a reggeli és esti órákban megállás nélkül, hordták a csőrükben a sárgolyókat, tapasztorták őket egymáshoz. Túl gyorsan sem haladhattak, a száradásra is várni kellett. A fészek belseje sima, érzitek, a külsejét viszont nem lustaságból nem simították le, látod, milyen könnyedén tudunk kapaszkodni rajta… A fészek nagy, de a bejárata azért ilyen kicsi, hogy nagyobb madarak, akik korábban érkeznek vagy a telet is itt töltik, ne tudjanak beleköltözni előttünk…
   Itt nevelkedtünk mi is a húgommal, anyu és apu felváltva hordta nekünk a kaját, de mégis állandóan éhesek voltunk. Alig vártuk, hogy magunk is vadászhassunk…
   Ha kinéztek a fészekből láthatjátok ezt a fényes valamit a fészek alatt, az Ember tette oda, hogy a kipottyanó piszkotokat összegyűjtse rajta, már kétszer takarította le ezen a tavaszon.    Alig pár napra rá, hogy megérkeztünk már idetette és bizony akadályozott minket a fészek megközelítésében, neki is csapódtunk párszor, fájdalmasan beütöttük magunkat. Az Ember ezt is hamar észrevette és bevonta a szélét valami puha anyaggal, hogy ne sérüljünk meg… Tavaly, mikor másodszor hagytam el a fészket, rosszul számítottam ki a visszaérkezést és csak erre a fényesre tudtam csak rákapaszkodni. Annyi erőm még nem volt, hogy újabb kört téve más irányból próbáljam megközelíteni a fészket, kétségbeesve hívtam a szüleimet, végül anyu segítségével sikerült hazaérnem…
   Tavaly az ősz eleje nagyon hideg volt, ennivalónk is alig akadt, fázva, éhesen gyakoroltunk a nagy útra. Éjszaka összebújva melegítettük egymást a szüleimmel, a húgommal, a barátainkkal, a kevés ennivalónkat is megosztottuk, mégis mindennap volt, aki nem repült többé… De még nem indulhattunk. Az utolsó előtti estén mintha legyeket láttam volna röpködni, arra suhantam, de a lenyugvó Nap fényében nem vettem észre a közeli épület alumíniumkéményét és nekiütköztem. Nem sérültem meg erősebben, de hirtelen nem tudtam, hol vagyok, csak vakon repültem tovább. Ismerős helyre vetődtem, előttem volt ez az épület, ahová szüleim a fészküket rakták. Gondoltam, odabújok, éhes maradok ugyan, de legalább nem reszketek tovább. A fészek melletti ablak nyitva volt, a kiáradó kellemes meleg annyira vonzott, hogy félelem nélkül berepültem rajta és pihegve a karnisra ültem. A Kislány azonnal leszedett onnan egy szalmakalappal és betettek egy fedeles kosárba.
   - Bizonyára az egyik idei fióka – vélekedett az Ember -, azért ennyire gyenge még.
    Annyira kimerült voltam, hogy tiltakozni se bírtam, megadóan gubbasztottam a kosár sarkában és vártam a véget.
   A Kislány ölébe vette a kosarat, dajkálta, még énekelgetett is hozzá. Kezdtem megnyugodni az ismerős hangtól. Az Anya keményre főzött egy tojást, apróra vágta és egy edénykében a kosárba tette, óvatosan megkóstoltam. A Kislány a nappali csendes sarkába tette a kosarat, a család is nyugovóra tért. Az utcai lámpa fényénél óvatosan még eszegettem majd a kosár sarkában összekuporodtam és elszenderedtem.
   Reggel a Nappal együtt ébredtem és kétségbeesetten próbáltam menekülni. Az Ember és családja tanakodott, mitévők legyenek, a hajnali fagytól megmentettek, most már nem tehetnek mást, utamra kell engedniük…
   A levegő már enyhe volt, az Anya összeszorult szívvel tette ki az erkélyre a nyitott kosarat, én megérezvén a szabadságot azonnal a peremére röppentem, tettem egy kisebb kört az erkély körül, majd eltűntem a folyó irányában…A folyó közelében húzódó villanyvezetéken ott ült a csapatom, testvérem átfagyva, de kitörő örömmel repült mellém:
   - Azt hittük, elvesztettünk… Ott van anyu, meg apu, repüljünk oda… Azonnal indulunk…
   A szüleim a testvéreimmel az indulás előtti napon mindig felkeresték a fészket, megkoccantották az ablakot, tettek egy kicsi búcsúkört a közelében és csak ezután csatlakoztak a csapathoz. Éppen tavaly nem tudtak elköszönni az embertől és a családjától, mert mikor visszamentek hozzájuk, éppen nem voltak otthon…
    Visszavártak, tudom, mert mikor megérkeztünk édesanyátokkal hallottam, hogy mondja az Ember:
   - Visszajöttek a fecskéink! És milyen korán! Féltettem őket, hogy elpusztulnak a hidegtől…
   - Lehet, hogy a gyerekük jött ide vissza – szólt az Anya -, a fecskék csak 3-5 évig élnek és a fészek már negyedik éves…
   Holnap először repültök majd, csak itt a két épület között, a fákig sem megyünk el, nehogy túlzottan elfáradjatok Ezt gyakoroljuk még párszor és ha látjuk, hogy már elég erősek vagytok, nagyobb utakra megyünk, megtanuljátok a vadászatot, hogy erősek, felkészültek legyetek az őszi nagy útra…

Majorosné Éva meséje


Reméljük a fecskék Nálatok is jól érzik magukat! Köszönjük ezt szép történetet!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése