Mintha
kedvre bírná a szomorúfüzet a Nap vidám sugarainak kora ősszel is mókás zápora.
– Könnyű a melegszívű égitestnek! Annyira
magasan lakik, hogy onnét mindent láthat, ami a Föld éppen feléje forduló
oldalán történik – gondolta magában Marci, miközben újságot olvasott a
muskátlis erkélyen.
Hirtelen nagyon boldog lett, hiszen az
osztálya is szerepelt az újságban. Az iskolában hirdetett versenyt ugyanis az
az osztály nyeri majd meg, amelyik a legtöbbet teszi a környezetvédelemért.
Egyik akciójukról így számolt be az újság tudósítója:
Az
áruház mögött parkoló autómnál rendezgettem a csomagjaimat, amikor kisiskolások
zsibongó serege rajzott körém. Harsány „Jönnek a bések!” kiáltásokra lettem figyelmes.
Gondoltam, kivárom: vajon mi sül ki ebből? És valóban megérkeztek a bések.
Papírból készült sárga-fehér csíkos utcaseprő-mellényt viseltek, kezükre
műanyagzacskó-kesztyűt húztak, s nagy papírzsákokba gyűjtötték a környéken
fellelhető mindennemű szemetet. Egy hangos-kedvű fiúcska boldogan rikoltotta: –
Csókolom, bácsi! Éljen a kukabecsület!!!
Szemetelő gyereket már rengeteget láttam,
viszont szemetet eltakarító nebulót keveset. Mit is felelhettem volna
meglepetésemben: – Éljen!
Eddig tartott a cikk, s bár papírgyűjtés
is szerepelt az iskolai versenyben, Marci ezt az újságot nem hajította a MÉH-be
szánt papír-halomba, hanem fogott egy ollót, és igen ügyesen kikanyarította
vele azt a hasábot, amelyikben megjelent, hogy a bések mit cselekedtek, és ő
milyen boldogan rikoltott.
– Jó lesz ez a cikk az osztály
faliújságjára, hogy más is olvashassa, a többiek is örülhessenek, s talán még
pontot is kapunk érte… – lelkesedett magában Marci, s közben a napsugarak
eltűntek. Vajon mit vehetett észre a Nap, hogy ennyire elszomorodott?
Ekkor a kisfiú fogta a pórázt és sétálni
indult Pajtival. Az erdőszélen először néhány eldobott, üres konzervdobozt
pillantott meg, majd egyre beljebb jutottak a fák sűrűjében. Marci arra
irányította lépteit, amerre a lombok között ritkán átszűrődött s rövid ideig
fénylő napsugárka mutatott. Mindig szívesen barangolt kutyájával az erdőben, hiszen
a fák között a hegyoldalban gyakran fedezett fel újdonatúj jelenségeket. Ilyen
érdekes volt az első találkozásuk is a folyton fecsegő patakkal. Igaz, évekkel
ezelőtt… Ez a folyton fecsegő még télen sem fagyott be egészen, s – bár
halkabban, mint nyáron – a jég alól suttogta közlendőit. Akkor így szólt
hozzájuk:
– Megszomjaztatok ugye, kortyoljatok
kristálytiszta vizemből! Szívesen adom.
És
akkor Pajti örömmel lefetyelt is belőle, majd megköszönték a folyton fecsegő pataknak
a vendéglátást.
Most ősz van, de a folyton fecsegőnek
elment a hangja. Nem beszélt, csak szomorkodott. Mire elérték a partját, már a
napsugaracska sem csillogott megszokott módon a hátán. Hullámai megtörtek,
itt-ott nagy szemétkupacok látszottak ki a patakból. Néhány autóajtó szinte
elzárta a víz útját, fárasztó munkára kényszerítve gyengülő erejét, hiszen
megszokott medrét kiszélesítve, a rozsdás vasakat megkerülve juthatott csak
tovább. Kopott gumiabroncsok, kidobott hűtőszekrények, használt ágymatracok, és
apró szemetek, bomló-rothadó gyümölcshalmok, építési törmelékek, maró savat
eresztő akkumulátorok, olajos-koszos műanyag kannák fertőzték meg folyton
fecsegő barátjukat. A halacskák is kipusztultak belőle…
–
Tehát, ettől lett szomorú a Nap – állapította meg Marci és azzal az ötlettel
tért haza, hogy meggyógyítja a folyton fecsegő környékén az erdőt.
Otthon először az édesapjának mesélte el,
hogy mit látott-tapasztalt az erdőben. Az iskolában megbeszélte az
osztálytársaival, ki-ki vegye rá szüleit, testvéreit, és közösen pucolják ki
azt az erdőrészt, hogy folyton fecsegőnek ne kelljen tovább szenvednie.
Hétvégén aztán jöttek mindannyian, még a tanító néni és az igazgató bácsi is
velük tartott.
A felnőttek a nagyobb limlomot
szállították el a szeméttelepre kisteherautóval, a gyerekek pedig gondosan
összegyűjtötték a patakparton és a bokrok aljában megbúvó üdítőspalackokat,
eldobált kacatokat. Az erdész fiával közösen helyezték ki a szeméttároló
faládákat a padok mellé, a szalonnasütő-hely közelébe, a sétautak szélére. Szép
hétvége volt, hiszen a Nap újra olyan erővel sütött, mintha kedvre bírná a
szomorúfüzet is vidám sugarainak mókás zápora. A forrásból és a felhők friss
vizéből ismét erőt merített néhány nap múltán a folyton fecsegő patakocska is,
s vidáman locsogta-fecsegte:
– Köszönöm, Marci! Köszönöm mindenkinek,
hogy meggyógyítottatok!
Az erdő megint tiszta lett. Örömmel
sétáltak benne az emberek.
Az iskolában szellemi vetélkedővel
fejezték be a környezetvédelmi versenyt. Az egyik feladat az lett, hogy írjanak
a témához kapcsolódó történetet, saját élményt, vagy rajzolják le ugyanezt.
Marci az alábbi versével szerzett újabb jó pontot az osztályának:
Okos tanács
Az öntözőautóban Jól figyelj rám
utca népe,
felolvasztott fehér hó van, ne
szórj semmit szerteszét e
attól lesz a járda
szép frissen söpört járdára!
tiszta, mint a napos ég. A szemetet? Ládába.
Amikor a polgármester bácsi megköszönte a
gyerekek szorgalmát, azt a példás magatartást, amivel a város és környéke
tisztaságáért indított mozgalomhoz csatlakoztak, a verseny végén kihirdette az
eredményt. Az első díjat – a tavaszi táborozást – Marci osztálya kapta.
Ugye, ti is követitek az ötödik bések
példáját, kedves mese- és környezetbarát gyerekek?! Mert fontos, hogy az
életben történő esetek is olyan jól végződjenek, mint a mesék. S aki a
környezet barátja, annak barátja lesz a környezete is, megannyi jóval hálálva
meg a gondoskodást. Hogy mivel? Például friss levegővel, tiszta vízzel,
nyugalmas tájjal, zamatos erdei gyümölcsökkel, vidám napfényben boldogan
ugrándozó mókusok látványával.
Zsirai László
Köszönjük a mesét!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése